2009. december 15., kedd

PÉTERFY GERGELY: ORPHEUS ÉS MASSINISSA - KAZINCZY FERENC ÉS ANGELO SOLIMAN (1. RÉSZ)


Péterfy Gergely
ORPHEUS ÉS MASSINISSA

- Kazinczy Ferenc és Angelo Soliman –
 nyersanyag és kutatás a KITÖMÖTT BARBÁR című regényhez -
-  PhD értekezés -
Miskolc, 2007
Tartalom
Bevezetés helyett.............................................................................................3
A gordovány-színű arc.....................................................................................5
Mmadi Make....................................................................................................10
„Lass di ausstopfen”.........................................................................................27
A medikusok.....................................................................................................31
Epididymis caput..............................................................................................37
Jugurthae similis...............................................................................................52
Übungsloge.......................................................................................................67
Frater terribilis..................................................................................................104
Fraj maurerek societása....................................................................................108
Philia.................................................................................................................136
Alter ego............................................................................................................146
Egy Pelikán-ügyirat...........................................................................................161
Felhasznált irodalom..........................................................................................162
Vi nec e merito est Angelus inter bestias situs.

A SZERZŐ MENTEGETŐZÉSE
Az itt következő szöveg 2002 és 2007 között végzett kutatásaim eredménye: azzal a céllal láttam neki a munkának, hogy  valamikor regényt írhatok belőle: ez végül 2014-ben történt meg. A cél kezdettől fogva a regény volt, de ez nem jelenti azt, hogy ebben a PhD értekezésben az olvasó ne találhatna izgalmas, érdekes és tanulságos dolgokat. A Kitömött barbár c. regény 2014. Könyvhetén jelent meg, kritikai fogadtatását, recepcióját a www.facebook.com/gergelypeterfy oldalon követheti nyomon.

BEVEZETÉS HELYETT
2001-ben került a kezembe a Kazinczy Ferenc utazásai c. könyv,[1] amelyben Busa Margit közli a Kazinczy Ferenc kisebb dolgozatai néhány szövegét, így az Angelo Solimanra vonatkozó emlékezést is. A könyv hibáktól tarkított és zűrzavaros jegyzetapparátusa nem nyújtott elegendő tájékoztatást, ezért elkezdtem utánanézni Angelo Soliman és Kazinczy Ferenc kapcsolatának, és rövidesen kialakult bennem az elhatározás, hogy a témát feldolgozom. Hamarosan kiderült, hogy a szabadkőművességre itthon elérhető szakirodalom rendkívül szűkös, és a tárgy tekintetében döntő fontosságú levéltári anyag Bécsben található. Megpályáztam, és 2002-ben elnyertem az Eötvös-ösztöndíjat és négy hónapot tölthettem a téma kutatásával a bécsi Haus- Hof- und Staatsarchivban és az Österreichische Nationalbibliothekben.
A GORDOVÁNY-SZÍNŰ[2] ARC
1. szöveg[3]
Hochverehrter Freund!
Wien, den 16-ten 9bris 1792
Ich wage es, Ihnen deutsch zu schreiben, eine Sprache, in welcher ich wenig geübt bin, in der Zuversicht, dass Sie nachsichtig seyn werden. Ich hatte schon vergessen, dass ich Sie gebeten, mir eine kleine Bouteille Tokayer Essence zu verschaffen. Ich wurde sehr überrascht, da ich Ihr schreiben erhielt. Ich danke Ihnen vielmahl für die gütige Erinnerung, die mir mehr schmeichelt, als mir 10 Antheil Tokayer Freude verursachten. Das, was ich Ihnen da gesagt habe, ist auf meiner Ehre wahr. Sie sind wohl glücklich, lieber Bruder Kazinczy, ein Eigenthum zu haben, so können Sie, gleich wie der Vatter der Wohlredenheit Roms, auf Ihrem Tusculanum sitzen, besuche Ihrer Freunde anzunehmen und vergeniegt die Täge erneuern zu sehen.
Ich lebe ziemlich ruhig, entfernt von der grossen Welt, seh ich zuweilen die (!) Plötzliche Stats Veränderungen mit kaltem blute zu.
Leben Sie wohl, und recht wohl, und seyn Sie meiner Hochachtung und Freundschaft versichert.
Angelo Soliman
2. szöveg[4]
Áldás hamvaidra, tiszteletre méltó férjfiú! - A' több leveleit, mellyek mind francziáúl vóltak írva, első megrettenésemben, Augustusban, 1794, Daykának minden leveleivel együtt, tűzbe vetettem, noha sem egyike, sem másika miatt nem vólt okom gondban lenni. Angelót én legelébb 1786-ban láttam, utólszor 1791.ben. Midőn az utolsó vizitemet tevém nála, 1791. Aug.-ban, feje turbán nélkül vólt, álla pedig beszappanozva. Könnyű képzelni, mint hatott meg ez a' véletlen látás. Őszülni kezdő haja ollyan vólt, mint a' szürke moszkva – báránybőr, 's a' legfeketébb szerecsen orcza a' beszappanozott állal irtózatos contrastot csinált. - Vonásaiban 's ártatlan 's csak nem gyermeki mosolygásában egészen festette magát szelíd szép lelke. Még hallom első megszóllítását: Bruder Kazinczy, ich danke ihnen für den köstlichen Tokayer, 's felém fordította tekenősbékai tenyerét, ' s megcsókolt. Áldás, áldás, áldás reád, jó ember!
Széphalom, Aug. 8d. 1809.
3. szöveg (A Busa Margit olvasatában, által publikált szöveg)[5]
Midőn 1786. augusztusában prof. D'Este Viktornak[6] társaságában Bécsbe utazám, kértem Estét, ki Angelónak ismeretségével dicsekedett, hogy találna módot, hogy őtet én is láthassam. Oh arra igen könnyű mód van, felelte Este: vígy fel egy pár butellija Tokajit, de minél édesebbet s nem tűzest, s küldd szállására; meglásd, nálad terem megköszönni. Vittem bort, s Este elküldé. - Néhány nap múlva azután hogy Bécsbe értem, egykor 7 óra előtt Este, ki velem egy háznál, de nem egy udvaron lakott, hozzám küld, hogy ki ne menjek; valaki van nála, aki látogatásomra lesz. - Hogy őket a hozzám jöveteltől megkönnyítsem, az izenet-hozóval lemenék Estéhez, s ím a szerecsen fejér de csíkos ruhában turbánnal ott áll. Felém fordította ki tenyerét s megcsókol köszönetül a jó borért. - Bort én neki 1788-ban is küldöttem, még pedig akkor essentia butelliákat is, s talán az azt köszönő leve van még nálam. Két levelét francia nyelven írtat elégettem 1794-ben.
Midőn Brigido[7] talán 1787-ben lőcsei plébánus bóllaybachi (sic! Megjegyzés tőlem P.G.) hercegérsekké tetetett, neki Angelo hozata Bécsből Lőcsére a püspöki diplomát, s ezen alkalom(mal) Brigidoval együtt Angelo Kassára is eljött, s engem meglátogata.
1791 én Bécsben múlattam május olta augusztus végéig. Egy nap olyankor léptem be hozzá, midőn szakállát és bajuszát már beszappanozta, hogy megberetválkozhasson, s turbánja nem volt fején. Haja oly göndör és szürke volt, mint a szürke bárány prémje, s elképzelhetni mint néze ki a szappanos állú szerecsen. Kért, hogy azalatt míg elkészül, menjek által a leányához, ki még akkor leány volt. Sőt engedd meg, mondám, hogy a kisasszonyt ide hozassam, nem foglak én genírozni a beretválkozás közben. Megengedte. Által mentem, s a leányt elhoztam. Éppen Babette Koller vala nála, s a Solimán leányja ennek crayonnírozásait nézegette. - A kisasszony sárgás színű volt, de orra s ajaka nem mutatta szerecsen eredetét, hihető a két utolsóban anyjára, az elsőben atyjára ütött.
Comte Artoris (sic! Megjegyzés tőlem P.G.) testvére XVI. Lajosnak éppen akkor vala Bécsben, II. Leopoldot kérni, hogy a megszökésből éppen akkor Párizsba visszavitt bátyja kiszabadulhatása eránt tenne lépéseket. De ezen fontos misszio és a francia királyi familiának akkor történt elzáratása a könnyü embert el nem vonta attól, hogy közhelyen, pénzes bálban! Ne táncoljon. Angelo éppen ezen illetlenség felől szóla, s ezt kérdé tőlem: Aber lieber Bruder Kazinczy, sagen Sie mir wir ist dass die Bourbour keine Schätzung haben? A leánya beleszőtt a szóba: Oh lieber Vater, lassen Sie Schätzung ofner genug das sir gute Füsse haben. Tudniillik Soliman kisasszony is egyike vala azoknak akiknek szerencséjek volt az elmúlt éjjel a királyfival táncolni.
Angelo kőmíves volt a Born négyszegében, a neve Massinissa volt ottan. Némely felvételek alkalmával ő csinálta a Frater Terribilist.
Meghalván Angelo, a medikusok megtették a rendelést, hogy a test el ne temettessék, hanem vitessék vissza hozzájok. Levonták bőrét, kitömték s felültették a Múseumban álló elefántra, s nyomtatott levélben adták tudtára Bécsnek, hogy Angelonak a bőre az, amelyet a kitömött elefánton láthatnak. - Bús leánya azt hitte, hogy tartozik azon tisztelettel az atyjának, s elment a császárhoz, s kérte, hogy parancsolna levetetését. - Úgy hallom levették, de igen sokszori sürgetés után.
4. szöveg[8]
Pályám emlékezete, II/XII.
Mint juthatok én Bécsben majd a tudós szerecsen ismerettségébe? Kérdém egy valakitől Kassán, ki Bécset és Angelo Solimant jól ismeré. Küldj neki egy pár butellia tokajit, felele ez, de nem a minél erősebbet, hanem a minél édesebbet, s kénytelen lesz hozzád eljönni.
Egy nap szállásom kapusa jő, s jelenti, hogy egy idegen akar velem szólani, s látat, ha hon vagyok-e. Ki az idegen? - Nem tudom. - Hol van? - Egy ismerősnél a első emeletben. - Lementem hozzá, hogy megmentsem a felfáradástól, mert én a harmadik emeletben laktam.
Midőn belépék, Angelo turbánnal, csíkos nyári dolmányban s világos színű kaftánban álla előttem, felém fordítá ki tekenősbéka-színű tenyerét, nekem jött, megcsókolt s köszönte ajándékomat. Az a gordovány-színű arc fehérlő fogaival és szemeivel el nem borzaszta, szerecsent látni nem volt új dolog előttem, de az a tekenősbéka-színű tenyér elborzaszta. - Megkövetém bátorságomért, s kértem, tulajdonítsa merészségemet meggyőzhetetlen vágyomnak, hogy őtet, kit a történetek egy afrikai király gyermekéből magányossá változtatának, és a ki új hazájában lelke, tudományai s szíve által minden jók becsülését megnyerte, láthassam. Visszaadám látogatását, s lelkét úgy lelém fehérnek mint arcát feketének.”
A hétszer átírt szövegnek a Tudományos Gyűjteményben 1828-ban (I. T.Gy) megjelent és Kazinczy Gábor második (II.) másolatában a következő variánsokat tartalmazza (teljes terjedelmükben idézem Abafi összekötő mondatait is):
„(T.Gy. XI. 47.l.) Egy nap magyar ruhában, a Grabenen akadtam össze vele, s a sok szem ránk merede. - Nézd, mondá, mint néznek téged mentében, bakkancsodban, engem csíkos talárisomban. Nem azt hiszik-e, hogy te is Afrika gyermeke vagy?”
E helyett II-ben e jelenetet beszéli el: „Egykor 1791. azon pillanatban nyitám rá az ajtót, midőn beretvája kezében volt, hogy állát megkopassza. Álla már egészen be vala szappanozva, s nem vala fején a turbán. Apró göndör haja félig fekete, félig ősz szálakból állott, mint a szürke bárány bőre, s az a kordovány feketeségű homlok és arc, s az a beszappanozott fehér áll, a véres szem és szelíd hang, melylyel szólott, s az a szelíd lélek, mely a véres szemből kitekinte; rendes keverékben állának egymás mellett. Solimantól első pillantással megdöbbenék mindig, de a másik pillantás annál inkább vonza felé.”
Ugyan-e találkozást I-ben is elmondja ( Tud. Gyűjt XII. 91.l.) a végét némileg változtatva s folytatva: „az a szelíd lélek, melylyel idvezlésemet elfogadá, oly ellenkezésben állának, hogy zavaromat nem titkolhatám. Elsikoltottam volna magam, ha akkor láttam vala először. - Kérlek, menj be ama ajtón; ott leled leányomat, Keller Babette kisasszonynál; mulass ott, míg általhozlak. Sőt engedd, hogy ide hívassam leányodat; én háttal űlök feléd, s beszélhetünk.
Soliman szeretetreméltó s művelt lelkű ember vala, s szép ismeretekkel bírt, kivált a históriákban. Szabad bemenése volt a legelső házakhoz, a középrendűeknél igen kedvesen fogadtatott. Ismerte I. Ferencet, s tőle szeretve látta magát.
Soliman kisasszony épen nem kedvetlen arcvonásait bécsi születésű anyjától vevé, nem afrikai születésű atyjától. Orra hosszas, a mi nem jele a szerecsenségnek, szine a nem barna cigányé; sárgás inkább, mint feketés.
Angelót guta sújtá le a Grabenen, 1796 november 21.-én, élete 75-dik esztendejében. Az orvosi kar rendelést teve, hogy a test nekik adassék által, midőn kivivék a temető felé. Megnyúzzák azt, kitömték bőrét, s felültették az elefántra, mely a természeti dolgok muzeumában kitömve áll. A hív leány nem szűnt meg addig kívánni vissza atyja maradványait, míg kérése teljesíteték.”[9]
MMADI MAKE
Angelo Soliman életrajzát – még azt a kevés részletet is, amit egyáltalán tudni lehet – nem tartom feladatomnak e helyütt teljes terjedelmében ismertetni. Az egyes fontos momentumokra a későbbiekben a forrás pontos megjelölésével utalok. Rövid életrajza a következő:
1721(?)
Angelo Soliman állítólag Mmadi-Make néven Fekete-Afrikában született. Karoline Pichler információi szerint Soliman ismerőseinek azt mesélte, hogy egy Pangusitglang (vagy Gangusilang) nevű ország a hazája, ahol az uralkodó vallás a „Gestirndienst” (Bauer már magyarázza: Sternanbetung)[10]. Népe a Magni Famori nevet viselte, királyuk Soliman édesapja volt. Édesanyját állítólag Fatumának hívták. Soliman állítólag még öreg korában is emlékezett gyerekkorában tanult dalokra.
1728 (?)
Családja törzsi háborúságnak esik áldozatául, a kisfiút a győztes törzs rabszolga-kereskedőknek adja el. Rabszolgaként Észak-Afrikába hurcolják, ahol egy rabszolga-kereskedő felesége veszi gondjaiba, aki Andrénak nevezi.
1730
Eladják egy messinai márkinőnek. Úrnője kísérője, házikedvence. A háznál szolgáló afrikai lány, Angelina veszi pártfogásába. Rendszeres oktatásban részesül, megtanul olaszul. Megkeresztelik, a keresztségben az Angelo Soliman nevet kapja. Keresztsége napját (szeptember 11.) később születésnapjának tekinti.
1732/34
A márki ajándékaként a fiú tehetségére felfigyelő Johann Christian von Lobkowitz (1686-1753) herceghez kerül, aki ekkoriban a szicíliai osztrák-magyar hadsereg vezértábornagya (Generalfeldmarschall), és a márki házában gyakori vendég volt.
1732/34- 1753
További tanulmányokat folytat, németül tanul. A személyzet állandó tagja, a herceg bizalmasa és állandó kísérője. Urát több hadjáratba is elkíséri, 1734-ban Lombardiába, 1739-ben az erdélyi hadjáratba, 1746-ban a porosz hadjáratba, majd Magyarországra, melynek ezekben az években Lobkowitz herceg a hadseregtábornoka. Egy csatában megmenti a herceg életét.
1753-1768
Lobkowitz herceg halála után - ennek szóbeli rendelkezése alapján, mivel írott végrendelet nélkül halt meg - Joseph Wenzel von Lichtenstein (1696-1772) herceghez kerül. Caroline Pichler életrajza szerint ura halála után I. Ferenc felajánlotta Angelonak, hogy álljon a szolgálatába, amit ő azzal utasított el, hogy már elígérkezett Joseph Wenzelnek von Lichtensteinnek.
A hercegi ház könyvelésében hol Kammerdiener vagy fürstl. Lichtensteinischer Pensionär, hol mint Hofemeister, Hausoffiecier, hol egyszerűen mint „hochfürstliche Mohr” jelenik meg. Bauer és Pichler szerint funkciója egyszerre reprezentáció, tehát egyszerűen mint divatcikk, a hercegi háztartás része, gyakorlati tennivalóit ugyanakkor főkomornyikként látja el. E mellett ő volt „a szerencsétlenek és elnyomottak védőszelleme. Ő terjesztette a herceg elé... a kérelmezők folyamodványait. Táskája állandóan tele volt emlékeztetőkkel és kérelmező levelekkel. Amennyire képtelen volt arra, hogy a maga számára kérjen bármit is, ugyanolyan készséges és eredményes volt akkor, ha ezt mások számára kellett megtennie.”[11] 1760-ban elkíséri a herceget (a majdani) II. József és Pármai Izabella esküvőjére. A könyvelésben részletesen szerepel a „Mohr” díszöltözete és az arra fordított összeg.[12]
1764-1768
A herceg kíséretében Frankfurt am Mainban részt vesz II. József megkoronázásán. A herceg kérésére megpróbálja a szerencséjét a „Pharao” játékban, és 20 000 guldent nyer. A herceget Londonba és Párizsba is elkíséri. Solimant II. Józseffel többször látják karöltve sétálni.
1768 február 6-án a bécsi Stephansdomban titokban feleségül veszi a francia Magdalena Christianit, születet Kellermannt, Anton Christiani özvegyét. A házassági anyakönyvben a házassági okmány[13] mellett egy megjegyzés olvasható: „Cop. 6. February a Chor Mgstro. Hoc Matrimonium ex Mandato Emi Card Archi Epi nemini reveletur (kiemelés tőlem P.G.).” A megjegyzés tehát egyenesen Migazzi kardinális kérésére került a szövegbe. Magdalena annak a Kellermann generális, Duc de Valmy testvére, aki később Napoleon egyik főtisztje lesz. II. József császár – aki némelykor Solimannal karöltve sétálgatott - tud az esküvőről, felelőtlenül elkottyantja a tényt a hercegnek, aki nyomban elbocsátja Solimant. Kis házba költöznek Bécs egyik elővárosában, a mai Radetzkyplatz 4. és a Löwengasse 13 helyén.
1772
Öt évi házasság után megszületik a lányuk, Josephine. A Stephansdomban keresztelik meg, keresztanyja a közelebbről nem ismert Stegnern bárónő, keresztapja Joseph Karl von Bender báró, a Bender&Cie. Bankház egyik tulajdonosa, a Stadtschaubühne am Kärnthnerthor igazgatója, aki Sonnenfels leveleiben is felbukkan, mint „fiatal, gazdag bankár, aki hatalmas vagyonnal rendelkezik, és sokat áldoz arra, hogy a színházat talpra állítsa.[14] Ekkorra Soliman már németül, olaszul, franciául, csehül, angolul beszél, és megtanul latinul (és feltehetően ógörögül is). Különböző stúdiumokba, legfőképp történettudományba mélyed.[15]
1773
Franz Joseph von Lichtenstein herceg (1726-1780), Joseph Wenzel von Lichtenstein unokaöccse és örököse, visszaveszi Solimant a hercegi szolgálatba. Solimant megteszi fia, Alois nevelőjének. Visszaköltöznek a hercegi palotába. Éves fizetése 600 fl., ami magasnak számít, hiszen Mozart udvari muzsikusként 800 fl.-t keresett évente.
1781-1786
A bécsi szabadkőműves „elitpáholy”, a „Zur wahren Eintrach”, majd ennek feloszlatása után (1785) a „Zur Wahrheit” tagja. Mindkét páholyban tisztségeket tölt be. A herceg 1783-ban nyugdíjazza, de nem feledkezik meg róla: 1783-tól a Herrengasse 130-ban, a herceg házában laknak.
1786
52 évesen, hosszas betegeskedés után meghal a felesége, Magdalena. Vagyoni helyzetüket jól jellemzi a hagyatéki akta:
Wohnung: im. Fürstl. Haus no. 130 in der Herrengasse.
Sterbtag: der 18te 7br 786.
Ob Testament: Keines, auch ohne Heiratsbrief.
Hätte auf Angabe des Witwes ausser den wenigen zum nötigen Gebrauch für die Tochter zu verwendeten Kleidungstücken nichts hinterlassen. Man hat dahero keine Sperre angetan.”[16]
Felesége halála után Pichler szerint Angelo sokat utazik. Lányával a Herrengasséból a Freyung 165-be költöznek.
1796
November 21-én az utcán szélütés éri. Azonnal meghal. Hazaviszik, Franz Thaller szobrászművész még aznap gipszmásolatat készít a felsőtestéről. Előbb az Allgemeines Krankenhaus patológiájára, majd a Burg egyik kocsiszínébe szállítják, ahol megnyúzzák, és bőrét a Franz Thaller által készített faszoborra feszítik. Néhány ruhán és kevés bútoron kívül semmi sem marad utána. Az inventáriumban egyetlen különös megjegyzés olvasható utolsó tételként (1.fl. értékre becsülve): „Auf dem Boden etwas Graffelwerk.”
Hitelezőinek követelései ellenben tetemesek voltak:
H. Doktor Veith wie Dr. Vetter welcher die Zeitungsblätter einlegte
H. Doktor Böhm welcher 310 fl. Ansprach
H. Ignatz Olmigsky wohnhaft in der Ungargasse 352 welcher an dargeliehnen Geld 50. fl. Anmeldete
Obrostleutenant von Ritz 50 fl.
Hofrath von Mayer 300 fl.[17]
Később von Mayer visszavonta követelését.
1796-1848
Soliman 1806-ig kiállítási tárgy a bárki által látogatható „K.K. Hofnaturalienkabinett”-ben. Dél-amerikai állatok preparátumai között, tollszoknyában, fejdísszel, három másik kitömött fekete társaságában. 1806-ban a következő igazgató, Karl von Schreibers, eslő intézkedéseként mind a négy kitömött testet a raktárba helyezteti el, és valamennyi test talapzatára elődei eljárását nyíltan elítélő jelmondatot (Gedenksprüche) íratott. Solimané így szólt: Vi nec e merito est Angelus inter bestias situs. A raktár, benne a preparátumok az 1848-as harcok során kitört tűzvészben megsemmisül.
Angelo Solimanról a Wilhelm A. Bauer 1922-ben megjelent monográfiája óta[18] megélénkült érdeklődés ellenére sem tudunk túlságosan sokat. Jelenlegi ismereteink szerint az egyetlen általa írt és fennmaradt magánjellegű szöveg a Kazinczy Ferencnek szóló német nyelvű levél, amely 1792 november 16-án kelt Bécsben. A bécsi Haus- Hof- und Staatsarchiv gyűjteményében található még néhány tőle származó aláírás, egy francia nyelvű mondat, egyéb semmi. Még jellegzetesen „gyerekes”[19] kézírását sem sikerült felfedeznem a Haus- Hof- und Staatsarchiv Vertrauliche Akten névtelen vagy vélhetően álnéven íródott szövegei között, mint ahogy a Massinissa, sem pedig a Jugurtha névvel sem találkoztam (ennek jelentőségét l. később). Mind Pichler, Mind Grégoire[20] úgy tudja, hogy Angelo Soliman nem írt semmit. Egyedül Franz Gräffer megjegyzése[21] utal arra, hogy esetleg mégis írt; saját neve alatt megjelent művéről azonban nem tudunk. Monika Firla 2003-ban megjelent könyvében[22] vet fel néhány lehetőséget Soliman esetleges szerzőségével kapcsolatban (ld. lejjebb).
Az 1794 augusztusában elégetett levelek tartalmáról Kazinczytól nem értesülünk, pusztán annyit tudunk meg, hogy Soliman azokat franciául írta. A II. szövegből kiderül, hogy Soliman és Kazinczy utoljára 1791 augusztusában találkoztak Bécsben. Amikor Soliman 1796-ban meghalt, Kazinczy még javában raboskodott, haláláról bizonytalan, hogy mikor értesült: valószínűtlen, hogy csak 1809-ben, amikor a II. szöveg keletkezett. Ez már csak azért is nehezen elképzelhető, mert már 1803-ban újra járt Bécsben.
Hogy Angelo Soliman életéről mégis számos dolog tudható, azt első sorban Henri Grégoire-nak (1750-1831) köszönhetjük. A párizsi abbé 1808-ban jelenttette meg „De la littérature de Negres[23] című munkáját, amely már 1809-két különböző német fordításban is megjelent.[24] Könyvében Grégoire az afrikai kultúrával foglalkozik, ezen kívül számos Európában, Észak-Amerikában és az Antillákon élt afrikai származású művész munkásságát mutatja be avval a céllal, hogy bebizonyítsa, a négerek ugyanolyan képességekkel rendelkeznek, mint az európaiak. Könyve megírására sok tekintetben Kant és Hume négerekről vallott nézeteinek cáfolni vágyása sarkallta. (Hume és Kant nézeteiről ld. lejjebb) Grégoire könyve negyedik fejezetének címe például így hangzik: Qualités morales des Nègres. Amour du travail, courage, bravoure, tendresse paternelle et filiale, générosité, etc.
Grégoire az anatómus Franz Joseph Galltól (1758-1828) hallott Angelo Solimanról. Gall a szellemi képességek agybeli elhelyezkedését, illetve ezen képességeknek a koponyaformán megfigyelhető megjelenését tanulmányozta, és kutatásait a négerekre is kiterjesztette.[25] Gall 1781-től 1805-ig Bécsben élt, ahol kutatási eredményeit nyilvános előadásokon ismertette. Nincs adat arra vonatkozóan, hogy személyesen ismerte Angelo Solimant, de joggal feltételezhető, hogy az előadásait látogató, a legújabb tudományos eredmények iránt érdeklődő közönség sokban egyezett azzal a körrel, amelyben Soliman forgott – mindenekelőtt ami a bécsi szabadkőműveseket illeti, akik sorában számos orvost és természettudóst találunk. Gall kutatásainak természete arra utal, hogy bizonyára nem hagyott volna ki egy ilyen különleges alkalmat, és egy ilyen kéréstől bizonyára Soliman sem zárkózott volna el.
Gall 1807-ben Párizsba ment előadókörútra, s később le is telepedett ott.[26] Grégoire munkája fontos volt a kutatásaihoz, innen ered ismeretségük. Soliman története felkeltette a Grégoire érdeklődését, és egy bécsi francia diplomata közvetítésével felvette a kapcsolatot Eleonore von Fliesszel[27], és megkérte rá, hogy gyűjtsön számára adatokat Angelo Solimanról. [28]
Eleonore von Flies, lánykori nevén Eleonre Eskeles 1752-ben született Baruch Eskeles, magyarországi főrabbi lányaként, (a főrabbi a hivatalát egyébként Bécsben töltötte be.)[29] Eleonore bátyja az a Bernhard Eskeles, aki II. József majd II. Ferenc pénzügyi tanácsadója, később az Arnstein &Eskeles bankház elnöke volt. Bernhard 1792-ben kapta meg a nemességet,[30] húga is ez után használhatta nevében a „von” előtagot. Eleonore feleségül ment egy berlini kereskedőhöz, Moises Fließhez, azonban néhány év múlva elvált tőle, és a bátyjához költözött, akinek feleségével együtt szalont szerveztek.[31] 1782-ben II. József kiutasítja Bécsből, 1802-ig Berlinben él. Hazatérése után saját szalont. szervez[32] Ezekből a körökből származik barátsága Caroline Pichlerrel, az írónővel, akivel örök barátság fűzte össze.
E szalonok látogatói, Soliman egykori barátai és ismerősei – sokan közülük a „Zur wahren Eintracht és a „Zur Wahrheit” nevű bécsi szabadkőműves páholyok tagjai, melyekhez Soliman is tartozott -, mondták el Eleonore von Fliesnek mindazt, amit Solimanról tudtak. Eleonore von Flies a Grégoire kérésére összegyűjtött anyagot átadta Caroline Pichlernek, aki rövid életrajzot állított össze belőle. Az életrajzot, mielőtt Grégoire könyvének V. fejezeteként, francia fordításban megjelent volna, Pichler ”Der Neger Angelo Soliman” címen publikálta a Morgenblatt der gebildeten Stände[33] c. lapban, amelyet ugyanaz a tübingeni Cotta Verlag jegyez, amely Grégoire könyvének Paul Usteri -féle német fordítását is megjelentette.
Pichler a cikkében nem utal arra, hogy Eleonore Flies segítségét is igénybe vette.[34] Ebből, és abból a tényből, hogy barátságuk korántsem ért véget, nyilvánvalónak tetszik, hogy Eleonore Flies nem tört irodalmi babérokra, megelégedett a névtelen háttérmunkával.
Georg Forster, a híres utazó, akiről a későbbiekben még lesz szó, 1784 július 16-tól szeptember 16-ig Bécsben tartózkodott, augusztus 13-án nyert felvételt a „Zur wahren Eintracht” páholyba. Szeptember 3-án ezt írja naplójába: „... velük volt Born is. Azon kívül Angelo, a derék mór testvér.”
Franz Arnold Gräffer, író és könyvkereskedő, aki 1782-ben született Bécsben, és 1852-ben halt meg ugyanott az Irrenhausban, több írásában is feldolgozza Angelo Soliman történetét.
Ein schwarzer Prinz[35] c. tárcájában Angelo Giovanni Casti (1724-1803), olasz költővel, a Novelle galanti és a Gli Animali parlanti szerzőjével, Metastasio halála után Ausztria koszorús költőjével (Poeta Cesario ) sétál a Burg-bástyán, s Casti megjósolja Solimannak, hogy „man Ihre haut so einst auf holz aufziehen und öffentlich ausstellen werde.” Gräffer röviden ismerteti Soliman életrajzát, hozzátéve a már idézett, elbizonytalanító megjegyzést Soliman írói ténykedéséről. Forrása az életrajz ismertetéséhez nyilván Pichler- életrajz Grégoire-féle változata szolgált alapul: „Grégoire in seinem werke: De la litérature des Négres hat ihm (t.i. Solimannak, kiegészítés tőlem, P.G.) ein schönes Denkmal gesetzt.” Érdekes módon nincs tudomása arról, hogy a Grégoire-féle életrjaz Pichlertől származik, mert hozzáteszi: Auch Frau Pichler hat diesen verehrungswürdigen Zeitgenossen geschildert. Ich weiß aber nicht auswendig, in welchem Bande ihrer Schriften, und ob vor oder nach Grégoire.” (Tekintve, hogy Caroline Pichler milyen terjedelmes életművet hagyott hátra, ez nem is csoda.)
Egy másik írásában, mely a „Saint-Germain, der Unbegreifliche, bei den Adepten in Wien”[36] címet viseli, Gräffer leírja Gräffer leírja nagybátyja, Rudolf Gräffer[37] találkozását Saint-Germain-nel[38], aki ezekkel a szavakkal üdvözli őt: „Ich kenne Sie durch Angelo Soliman, dem ich in Afrika Dienste geleistet.
Ezek után a „Wundermann” a következő mutatvánnyal kápráztatja el: papírt és íróeszközt kér, a papírt kettétépi, majd mindkét kezébe tollat fogva a két papírlapra egyszerre mindkét kezével hajszálpontosan ugyanolyan betűkkel leírja ugyanazt a szöveget. „Nein, das ist Zauberei!” - kiált föl elképedve Gräffer. Saint-Germain hozzáfűzi, hogy Dies eine Blatt wünsche ich so schnell als möglich an Angelo bestellt. In einer Viertelstunde fährt er mit dem Fürsten Lichtenstein aus. Der Überbringer wird ein Schächtelchen erhalten.”
Hogy miféle szolgálatot tett légyen Angelo Saint-Germain-nek Afrikában, már ha egyáltalán történt bármi ilyesmi, nem pedig Gräffer írói fantáziájának terméke, arról semmi közelebbit nem tudni.
Gräffer 1849-ben megjelent Neue Wiener Tabletten[39] c. könyvében bukkan föl ismét Angelo Soliman. 1758-59-ben Lakott Bécsben egy legendás szépségű fiatal algériai nő, egy bizonyos Fatima, aki a történet szerint meghívta magához Angelot, és ő is ugyanazt jósolta neki, amit Casti: hogy a bőrét fára feszítik, és kiállítják a publikum számára.
Ugyanennek a könyvnek a „Geheimnisse der Ofenlochküche” c. fejezetében két barát, Calvi és Linden, mindketten szabadkőművesek, pénz nélkül ácsorognak. Linden felveti, hogy talán „protektoruktól”, Angelo Solimantól kellene pénzt kérni, mire Calvi így válaszol: „Der Schwarze ist ausgewechselt. Ich war heute schon dort, er aber hatte den verfluchten Einfall, mich durch den Jäger hinauswerfen zu lassen.” Erre Linden felkiált:” Ihnen das, mir das.... man kann ein berühmter Negerfürst sein, man kann einen Fürsten Lichtenstein zum Freund haben und bei ihm logieren, aber zum Hinauswerfenlassen hat man doch kein Recht! Wir sprechen uns, Afrikaner, ich bin Kavalier, wie Du!
1856-ban jelent meg Leopold Joseph Fitzinger „Geschichte des kais. Kön. Hof-Naturalien-Cabinetes zu Wien”[40] c. munkája. A szerző a mű „Periode unter Franz II. (Franz I. Kaiser von Österreich) bis zu Ende des Jahres 1815” című fejezetében a következőképpen írja le a „kiállítási tárgy” beszerzésének körülményeit:
„Am. 21. November 1796 starb zu Wien in seinem 75, Lebesnjahre Angelo Soliman, ein Neger aus dem Stamme der Galla's und seit vielen Jahren eine in der Residenz allgemein bekannte, aber auch geschätzte und sehr geachtete Persönlichkeit. Die Schönheit seiner fein geschnittenen Gesichtszüge, so wie auch die Zartheit und Ebenmäßigkeit seines Baues, welche sich bis das späteste Greisenalter in wunderbarer Weise erhalten hatten, erregten in dem Kaiser Wunsch, denselben auch der späteren Zukunft zu erhalten und durch einen Künstler auf die sorgfältigste Weise präparieren zu lassen, um ihm einen Platz in seinem neugegründeten Museum anzuweisen. Die Familie Soliman's, durch den Dierctor Abbé Éberle von diesem Wunsche des Regenten in Kenntnis gesetzt, willigte in jenes Begehren und der Bildhauer Franz Thaller, später Medailleur im k.k. Münz- und Antiken-Cabinete, übernahm die Präparation, welche im Hofe des k.k. Hofbibiliothek-Gebäudes in einer Wagenremise vorgenommen wurde. Seine Leistung übertraf auch jede Erwartung, denn Gestalt sowohl als Gesichtszüge waren ein getreues Abbild des lebenden Originals, von welchem Thaller unmittelbar nach dem Tode einen Gypsabguß abgenommen hatte.
Angelo Soliman war in stehender Stellung mit zurückgerücktem rechten Fuße und vorgestreckter linker Hand dargestellt, mit einem Federgütel um die Lenden und einer Federkrone auf dem Haupte, die beide aus rothen, weißen und blauen, abwechselnd an einander gereihten Straußfedern zusammengesetzt waren. Arme und Beine waren mit einer Schnur weißer Glasperlen geziert und eine breite, aus gelblichweißen Münz- Porcellanschnecken (Cypraea moneta) zierlich geflochtene Halskette hing tief bis an die Brust herab.
Das vierte Zimmer endlich enthielt blos eine einzige Landschaft, die eine tropische Waldgegend mit Strauchwerk, Wasserpartien und Geröhre darstellte. Hier bemerkte man ein Wasserschwein, einen Tapir, einige Bisamschweine und sehr viele amerikanische Sumpf-und Singvögel in mannigfaltiger gruppirt.
In demselben Zimmer, links von Ausgange, von welchem man durch einen langen Corridor an die Bibliothek und durch diese wieder auf die Haustreppe gelangte, befand sich in der Ecke ein mit grüner Ölfarbe ausgestrichener Glasschrank, dessen Thür, welche die Vorderwand des Schrankes bildete, mit einem Vorhange aus grünem Taffet verkleidet, und der in seinem Inneren hellroth angestrichen war. In diesem Schranke war Angelo Soliman verwahrt, der dem besuchendem Publicum, bevor dasselbe jene Abtheilung verließ von einem Diener besonders gezeigt wurde.”
Angelo tehát nem volt olyan mértékig közszemlére téve, mint a tapír vagy a vízidisznó, a lefüggönyözött szekrény – amilyenben majd egy másik kiállítási tárgy, Joseph Hammer is helyet kap – bizonyos fokig elkülöníti az állatoktól, megmutatásának ceremóniája, a szolga jelenléte, aki a függönyt el, majd visszahúzza, elkülönült helyzete arra utal, hogy Eberle abbé, az akkori igazgató az emberi méltóságnak legalább a foszlányait meghagyta a mórnak, akit aztán a következő direktor, Karl Schreiber, legelső intézkedéseként végül a tetőtéri raktárba helyeztet át 1806-ban. Brabbée azonban beszámol róla, hogy Soliman gyötrelmei ezzel még nem értek véget, mert egy kis borravaló fejében a szolgák időről időre beengedtek a raktárba kíváncsiskodókat.
Az elkövetkező évtizedekben Angelo Solimanról elfeledkeznek. Wurzbach 1877-ben megjelent híres életrajzi lexikonjában[41] bukkan föl legközelebb, a 35. kötet 248-251 oldalán. Wurzbach forrása természetesen szintén Pichler/Grégoire, a szócikkben azonban határozottan negatívabb képet fest Angeloról, mint a forrásai.[42] A kitömésről Wurzbachnál sem értesülünk. 1879-ben jelent meg G. Brabbée Sub Rosa című kis terjedelmű könyve, amely a bécsi szabadkőművesség érdekességeit dolgozza fel. Ennek a könyvnek az „Ein schwarzes Mitglied der Wiener Loge zur wahren Eintracht” fejezetében bukkan föl ismét Angelo. Brabbée már levéltári kutatásokat is végzett, és a „Zur wahren Eintracht” tagjainak jegyzékében talált Angelora vonatkozó adatokat, és érdekes megfigyeléseket tesz.
„Der Negerfrage hat in der Hauptstadt des damals unfreien Österreich schon vor mehr als 90 Jahren ihre praktische Lösung und zwar im bejahenden, und echt maurerischen Humanitätssinn gefunden. Denn die sehr ehrwürdige, gerechte und vollkommene Wiener Loge zur wahren Eintracht rechnete es sich zum Vergnügen, einen Vollblutneger aus dem ebenholzfarbenen Stamm der Magni Famori, den Sohn des Beherrschers von Pangutsiglang namens Mmadi-Make, nach seiner Taufe Angelo Soliman geheissen, in ihre Schoss aufzunehmen und in die Geheimnisse der königlichen Kunst einzuweihen. In zwei vor mir liegenden Brudervezeichnissen dieser Loge von der Jahren 5783 und 5785 erscheint er unter den 'anwesenden Ritter' sub Nr 17 und 73. Die Rubrik: Religion ist mit dem Wort katholisch ausgefüllt, die Rubrik: profaner stand aber in beiden Listen in bianco gelassen. Letzteres mit gutem Grund. Denn Angelos Stellung im gesellschaftlichen Leben Wiens war eben ein undefinierbares Etwas”.
Brabbée ezek után elmondja a Pichler- Grégoire-féle életrajzot, és Angelo bőrének halál utáni sorsáról is tudósít.
„Über ihn wäre ferner noch zu vermelden:
1. dass ihm auf befehl Kaiser Franz II. im Jahre 1796 die Haut über die Ohren gezogen
2. dass diese Haut auf Holz gespannt und so die frühere plastische Gestalt Angelo Solimans täuschend ähnlich darstellend zehn Jahre lang zur öffentlichen Besichtigung ausgestellt
3. dass diese auf Holz gespannte Haut oder die plastische Gestalt Brs Angelo Soliman ... unter großem Getöse durch Feuer und Flammen vertilgt und bei dieser Gelegenheit auch sein ehemaliger Meister vom Stuhl, der verfluchte Erzketzer, Atheist, Mönchsfeind und Freimaurer, der k.k. Hofrat I. von Born in effigie verbrannt wurde.”[43]
Angelo Soliman történetének újra felfedezése Wilhelm A. Bauer (1888-1968) érdeme. Bauer a jeles ókortörténész, Adolf Bauer fia, klasszika-filológiát és régészetet tanult, érdeklődési köre azonban messze eredeti szakmájának határain kívül vezette. Tudományos újságíróként dolgozott Bécsben, majd 1930-ban politikai okokból elhagyta hazáját. A II. Világháború alatt először Párizsban, majd Svájcban és Algériában élt. Több évi angliai, Franciaországi és USA-beli tartózkodás után az ötvenes években tért vissza hazájába, ahol Otto E. Deutsch-csal együtt készítette el Mozart levelinek és feljegyzéseinek kiadását.[44]
A Soliman-biográfia írásánál Bauer Pichler szövegéből, ill. annak Grégoire-féle fordításából indult ki. Kutatásai tucatnyi levéltárba vezették el. Bauernek sikerült a Solimannal kapcsolatos anyagok jelentős részét feltárnia. Soliman-hagyaték nem lévén, Kazinczyval folytatott levelezéséről nem tudhatott, erre az osztrák és csehországi levéltárak semelyik általa ismert adata nem utalt.
Bauer Soliman-biográfiája szolgált alapanyagul Fritz von Herzmanovsky-Orlando drámájához (Apoll von Nichts oder Exzellenzen ausstopfen – Ein Unfug)[45], valamint Ludwig Fels „Soliman”[46] c. darabjához. Soliman felbukkan még Musil nagyregényében, A tulajdonságok nélküli emberben, Conny Hannes Meyer „Angelo Soliman oder Die schwarze Bekanntschaft (1981-1983)" c. művében és Dušan Šimko: Esterházyho lokaj (2000) című regényében is.
Bauer monográfiáját 1993-ban adta ki újra és látta el előszóval Monika Firla, aki azóta több dolgozatot publikált, és több fontos nyomra is akadt Solimannal kapcsolatban. [47] 1993-ban ő jelenttette meg újra Bauer monográfiáját, melyhez előszót is írt. Hermann Forkllal együtt írt tanulmányában[48] beszámol a Rollettmuseum Baden bei Wienben őrzött, afrikaiakról készült gipszbüsztökről, melyek közül egyikben felfedezi Angelo Solimanét, melyet Franz Thaller készített közvetlenül Angelo halála után. Ugyanebben a tanulmányában tisztázza, ki is volt a Grégoire által említett, rejtélyes Madame de Stief, akiben Baruch Eskeles lányára, Stefi Eskelesre ismer. Szintén Ebben a tanulmányban deríti fel azt a problémát, amely Soliman állítólagos korábbi nevével, a Mmadi Makéval kapcsolatos. 1993-ban megjelent tanulmányában[49] Soliman Ignaz von Bornhoz, Franz Moritz von Lacyhoz, Johann Mertenshez fűződő kapcsolatával összefüggő kutatásainak eredményeit közli, továbbá Fired István Kazinczynak Angelo Solimanról szóló, addig publikálatlan szövegét és a Busa- Margit -féle olvasatot osztja meg a német olvasókkal, és von le a szövegek alapján Angelo és Kazinczy barátságára következtetéseket.
Fried István csak részben publikálta[50] a 2. szöveget, amely Angelo Soliman és Kazinczy Ferenc barátságára valamint bécsi ismeretségi körükre nézve döntő fontosságú. A szöveg teljes terjedelmében a Busa Margit kiadásában jelent meg – és okozott bonyodalmakat (lásd lejjebb).
Caroline Pichler értesülése szerint Angelo Soliman 1721-ben született valahol Fekete-Afrikában. Pichler több információval is rendelkezik: az egyik szerint egy „Pangusitlang” vagy „Gangusilang”nevű országban született, ezt az országot azonban máshol nem említik, rá a Solimannal kapcsolatos szövegeken kívül semmilyen egyéb utalást nem találtam. Monika Firla veti fel azt a lehetőséget, hogy a név talán a „Guĝi” szóból ered – e néven sokáig fennállt egy galla törzsszövetség. A szó hangzása alapján (Pangusitlang) elképzelhető, hogy az valamilyen játékos-humanista névalkotás a pan görög elő-, és a land német utótaggal, amelyet Soliman esetleg gyerekkorában hallhatott első „gazdáitól”, a végső alak pedig valamiféle gyereknyelvi torzulás végeredménye.
Ugyancsak feltételezhetően magától Solimantól származik az az információ, hogy az apja egy Magni famori nevű nép uralkodója volt. Bauer szerint a Magni Famori a Mannah Farah törzsnév latinizált változata (ez nyelvileg sokkal szignifikánsabb, mint a Pangusitlang esetében az általam előbb felvetett lehetőség, de párhuzamként kétségtelenül erősíti az előbbit), mely a gallák egyik csoportját jelölte.[51] . Hogy ez a törzsnév Soliman emlékezetében őrződött-e meg, vagy később hallott róla, eldönthetetlen, de talán ez a név is gyermek- vagy ifjúkorának tanulmányai során „indoeurópaizálódott”.
Bauernek egy közelebbről meg nem nevezett szakértő azt állította, hogy bizonyos antropológiai vonások alapján Soliman oromo (az akkoriban használatos, historikus elnevezés szerint galla) eredetű.[52] Az oromo a népcsoport a mai Észak-Etiópia és Dél-Kenya területén él. Monika Firla azonban rámutat arra a körülményre, hogy amennyiben Soliman tényleg oromo, akkor semmiképp sem szállíthatták foglyul ejtése után spanyol hajón észak felé, mivel a spanyol rabszolgakereskedők a 18. század elején még csak a nyugat-afrikai partok környékéig terjeszkedtek[53]. Ugyancsak Monika Firla veti fel egy későbbi tanulmányában[54] azt az antropológiai szempontot, hogy a fennmaradt ábrázolások, valamint a közvetlenül a halála után a szobrász Franz Thaller által készített halotti gipszbüszt alapján Soliman nem látszik tipikusan oromónak.
Angelo Soliman királyfinak vallotta magát, Bécs – és Európa- szerte ez a hír terjedt róla, mint ezt Kazinczynál is láthattuk. Pichler – és őt követve Grégoire – úgy tudja, hogy Angelo Soliman neve eredetileg Mmadi Make volt, ez az információ is nyilván magától Solimantól ered, mint Pichlernek az az értesülése is, hogy még öreg korában is számos dalt tudott az anyanyelvén, s ezeket elérzékenyülve énekelte.
A wándalai arab krónikákból értesülünk Wándala királyság uralkodójáról, akit hol Madi Makia, Mahamadi Makiya, hol pedig Muhhamada Makiya néven emlegetnek, 1720-ban született és 1742/3-tól 1760-ig uralkodott.[55] A Wándala királyság a mai Észak-Kamerun és Északkelet-Nigéria területén működött. Mmadi Make apja Bukar Aaji, anyja – Bukar Aaji feleségeinek egyike - egy bizonyos Makia, Makiya vagy Make volt. A névnek Makiya a klasszikus arab, a Make a wandala formája. A Madi név a Muhammad Wándala királyságban használt rövidítése, neve jelentése tehát „Make fia”, amely különösen praktikus név a soknejűség intézményében.[56] Bukar Aaji vezette be és fia, majd követője a trónon, Mmadi Make erősítette meg a Wandala királyságban az iszlámot és a körülmetélést.
Mmadi Makét soha senki nem rabolta el és nem adta el rabszolgának, hanem 40 éven keresztül uralkodott alattvalóin. Nevének jelentése, „Make fia” arra utal, hogy az anyját nem hívták Fatumának, mint ahogy arról Pichlertől Solimannal kapcsolatban értesülünk
Pichler arról is beszámol, hogy abban a királyságban, ahol gyerekként – királyfiként – Angelo Soliman (az állítólagos kis Mmadi Make) élt, a közelükben két fehér család is lakott. Firla szerint ez a miliő megfelel a 18. századi Wándala és Borno Kanem társadalmi környezetének, ahol számos arab kereskedő, zarándok és utazó fordult meg vagy töltött hosszabb időt, továbbá számos török katonai tanácsadó. A „fehérek” alatt lehetséges, hogy esetleg annak a tizenöt európainak a leszármazottjait értendők, akiket C Omar, Borno Kamen uralkodója 1634-ben kapott ajándékba a tripoli török pasától.[57]
Angelo Soliman esetleges wándalai eredetére utalhat az is, hogy Pichler életrajza szerint a combján volt egy tetoválás (Pichler valami feliratról beszél, Bauer nevezi tetoválásnak). Firla szerint Fekete-Afrikában a korban a tetoválás ritka, a szkarifikáció ellenben gyakoribb volt, Fekete-Afrikában ez azonban szinte soha nem került a combra. A combon megjelenő szkarifikációk ellenben igen jellemzőek Wándalára, ahol a szabadok combjára három hosszú vonalat karcoltak be, megkülönböztetendő őket a szolgáktól. Pichler szerint Soliman mindvégig bízott abban, hogy esetleg a combján lévő jelekből rokonai szerencsés esetben esetleg felismerik.
Nem deríthető ki, hogyan és kitől hallott Soliman Mmadi Make királyról, Wándala uralkodójáról. Firla felveti a lehetőséget, hogy esetleg Angelina, a messinai márkinő szolgája, Soliman pártfogója – és névadója – mesélt neki róla. 1720 és 1742-43 között állt fenn Wándalában az a helyzet, hogy Bukar Aaji uralkodott, és fia, Make gyermeke volt a „királyfi”. Ha Angelina Wándalából származott, ez könnyen megtörténhetett, Angelináról azonban semmit sem tudni.
A másik lehetőség, amelyet Firla felvet, az, hogy számos ifjúkori utazásán hallott a királyfiról, majd királyról. Erre a legtöbb lehetőség talán akkor nyílt, amikor első hercegi gazdája, Johann Georg Christian von Lobkowitz 1739-ben elvitte magával Erdélybe, a törökök elleni hadjáratra. Borno Kanemnek és az Oszmán Birodalomnak – kb. a mai Líbia és Csád határvonalán – hosszú közös határa volt, és a két birodalom évszázadokig ápolt egymással diplomáciai kapcsolatokat és természetesen kereskedett. Borno-Kanemből és Wándalából rengeteg zarándok, katona, vagy éppen szolga érkezett a törökökhöz. Esetleg egy közülük származó török hadifogoly beszélhetett az akkor kb. 18 éves Angelonak Mmadi Make királyfiról. Soliman akkor helyzetét tekintetbe véve, egyáltalán nem kizárt, hogy az ifjú afrikainak megtetszett a történet, és hogy társadalmi helyzetét, elismertségét, esetleg érdekességét fokozza, Mmadi Makénak adta aki magát. Ennek a feltételezésnek az a gyenge pontja, hogy Európában valószínűleg ember nem volt, aki tudta volna, ki az a Madi Make, ezzel Soliman semmilyen előnyhöz nem juthatott. Ráadásul azt is kockáztatta volna, hogy ha véletlenül mégis találkozik valakivel, aki tudja, ki az a Madi Make, a csalás nagyon könnyen lelepleződhetett volna. Ezért inkább azt tartom valószínűnek, hogy gyerekkorában, első – észak-afrikai vagy messinai – gazdáinál mesélhetett neki valaki a királyfiról, akivel öntudatlanul azonosult.
Természetesen olyan regényes variációk is felvethetők, hogy a Wándala királyság belső hatalmi harcai következtében Make gyermekét rivális trónkövetelők rabszolgának adták el, s erről az arab krónikák kollektíve hallgatnak, vagy hogy esetleg maga Sain-Germain – aki meg Rákóczi Ferenc törvénytelen gyermekének adta ki magát – hozott hírt Angelonak az afrikai királyról.
Pichler Soliman-életrajzában arról is tudósít, hogy Angelo, aki egy csatában még Lobkowitz herceg életét is megmentette, valamint saját kezűleg több foglyot is ejtett, Lacy tábornagy is nagyra becsülte. Firla Lacy hagyatékában megtalálta annak Angelóhoz írt francia nyelvű levelének másolatát, melyben a gróf arról értesíti „mon chér Angelo”-t, hogy sajnos nem áll módjában teljesíteni egy bizonyos Hayd úr kérését egy bizonyos katonai állás ügyében. Mint kiderül, Hayd Angelo közbenjárást kérte a grófnál. A levél szívélyes, baráti hangja arra utal, hogy Pichlernek igaza van, és Lacy és Angelo valóban baráti viszonyban voltak. A levél megerősíti továbbá azt is, amit szintén Pichler ír, hogy Angelo egyfolytában mások ügyeiben segédkezett, különféle kérelmeket közvetített Wenzel von Lichtensteinnek – és ezek szerint Lacynál is közben járt mások érdekében.
Több helyről- Forstertől, Pichlertől, Kazinczytól értesülünk, hogy Ignaz von Born és Aneglo Soliman barátok voltak, és hogy Soliman segített Bornnak a Naturalienkabinet létrehozásában. Az is tény, hogy ő javasolta felvételét a „Zur Wahren Eintracht” páholyba. Ignaz von Born 1791-ben meghalt, majd egy évvel halála után megjelent egy anonim kötet a Oesterreichische Biographien negyedik köteteként, amely a „Lebensbeschreibungen des Fürsten Raimund Montekukuli, des Fürsten Lichtenstein, des Hofrats Ignatz von Born” címet viseli. Franz Gräffer ama kijelentése alapján, mi szerint Angelo Soliman író volt, - amely nem lehet feltétlenül légből kapott, hiszen Gräffer, számos életrajz és társadalomtörténeti jelentőségű könyv szerzője egy könyvkereskedő-dinasztia tagja volt, s többnyire a hitelességre törekedett, s nagybátyja, Rudolph Gräffer 1783 és 1784 között „besuchender Bruder” volt a „Zur wahren Eintracht” páholyban és többször találkozott Solimannal – Monika Firla megkockáztatja a következtetést, hogy a mű szerzője nem más, mint Angelo Soliman. Feltételezését azzal is alátámasztani véli, hogy a szöveg szerzője mind Wenzel von Lichtenstein hercegről, mind pedig Bornról számos személyes jellegű apróságot közöl, részletesen leírja például a Bornt kínzó betegséget.
Firla feltételezését gyengíti az a tény, hogy sehol sem maradt nyoma annak, hogy Aangelo az Übungsloge-k alkalmával felszólalt, vagy ott előadást tartott volna, a Journal für Freymaurerben sincs nyoma irodalmi vagy tudományos tevékenységének, amely pedig a legkézenfekvőbb lett volna, hiszen a páholytagok itt ráadásul név nélkül, vagy pusztán neveik kezdőbetűjét feltüntetve publikálhattak, s az eredeti kéziratokon jelenik csak meg a nevük. Nem lehet azonban kizárni, hogy közreműködött az életrajzok megírásában, hiszen nyilván sok értékes információ birtokában volt. Ugyanígy nem tudom kizárni azt a lehetősége sem, hogy akár Ignaz von Born nagy lélegzetű tanulmányának, az „ Über Mysterien der Ägyptier“-nek megírásában közreműködött, hiszen az 1784-ben a Journal für Freymaurer első számában megjelent tanulmány hatalmas jegyzetapparátust és citátumhalmazt görget, többek között Diodorostól és Polybiostól, akiket Soliman feltételezhetően olvasott (ld. lejjebb).
„LASS DI AUSSTOPFEN!”
Angelo Soliman történetének kétségkívül legkülönlegesebb része testének halál utáni sorsa. Ez még akkor is így van, ha tekintetbe vesszük a tényt, hogy a korban számos múzeum kínált hasonló „látványosságot” – hiszen Soliman kivételével valamennyi emberi preparátum a közönség számára egyébként ismeretlen személyek testét használta fel.
A részleteket Leopold Joseph Fitzinger „Geschichte des kais. Kön. Hof-Naturalien-Cabinetes zu Wien” c. munkájából ismerjük. A Naturalienkabinetbe Soliman után két évvel került egy újabb afrikai, egy hat éves kislány kitömött teste, amelyet (akit?) Mária Karolina királynő, II. Ferenc nagynénje ajándékozott a császárnak. A kislány ülő helyzetben, „kékkel díszített sárga selyemkötényben, sárga, kék és vörös strucctollakból készült koronával a fején, fehér üveggyöngyökből készült láb-, nyak- és karpereccel”[58] lehetett megtekinteni. A kislányt 1801-ben „a császár parancsára” Pietro Michaele Angiola követte. Angiola a schönbrunni állatkert állatgondozója volt, és az állatok preparálásában igen jártas velencei, bizonyos Filippo Agnello tömte ki. Angiola egy kitömött teve hátára került, fehér turbánnal a fején, vörös öltözetben, mindkét kezében lándzsával. 1808-ban pedig egy újabb afrikai, egy bizonyos Joseph Hammer, akit Narciss atya, az Irgalmasrendiek leopldstadti kórházának főápolója ajándékozott a múzeumnak. Hammerről annyit tudni, hogy „a bécsi kertgondozók szolgálatában állt.” A Fitzinger szerint „ez a szép, tisztán etióp fajta néger álló helyzetben, kék és fehér strucctollakból készült ágyékkötőben, fejét jobbra fordítva, felemelt jobb kézzel” állt, és az ő nyakába is fehér üveggyöngysor akasztottak. Az egykori kertész „igen ízléses, kívül mattzöldre, belül világospirosra festett, finoman megmunkált szekrénybe volt zárva”, melynek mind a négy oldalán üvegajtó volt, így a preparátumot minden oldalról meg lehetett tekinteni. „A szekrény belsejében az oldalajtók egyikére egy aranyozott keretbe foglalt ovális tábla volt erősítve, melynek üvege alatt egy tájékoztatón az adományozó, az alakot készítő művész, valamint az életkor és a foglakozás mellett a néger neve is olvasható volt.”
Vermes Katalin Merleau-Ponty és Lévinas filozófiájának elemzésekor, áttekintve a testtel kapcsolatos gondolkodás történetét írja Descartes-tal kapcsolatban: „ha az emberi személy lényege az én önmaga számára való intellektuális bizonyossága, akkor a szellem, az én egzisztenciája teljesen független lesz a testétől, testi érzéseitől. A tisztaság és bizonyosság ismeretelméleti igénye így emberi természetünk sajátos értelmezéséhez vezetett. Lényege a tudat önreflexiója, önmagát illető evidenciája. Ez az alapja mindennek, ami megismerhető. A világról szóló igazságok, a természet nyelvévé a matematika lesz, s materiálisan is csak az létezik, ami matematizállható. Descartes ezt a közelítést alkalmazta az emberi testre is, vagyis funkciókra, térben, időben kiterjedt mérhetőségére redukálta. A test így olyan fizikai tárggyá vált, amely lényege szerint nem szubjektív, s valódi léte csak a természettudós elemző munkájában tárul fel.”[59]
Fitzinger a 19. század közepén semmi kivetnivalót nem lát abban, hogy a táblán szereplő információk sorrendjét adományozó-művész-státusz-név sorrendben adja meg: sorrendje sajátos leképezése annak az interferenciának, amelyet Joseph Hammer mint tárgy, illetve Joseph Hammer személye hoz létre. Egyfajta sajátos eldöntetlenség, kétértelmű lebegés hatja át a sorokat. Fitzinger nem teheti meg, hogy nem vesz tudomást arról, hogy a kitömött négerei valamikor emberek voltak, ugyanakkor a tárgyleírások hagyományos rendjébe kell beillesztenie az oda nem illő, idegen és eleven anyagot, az emberi nevet, Joseph Hammert, Pietro Angiolát és Angelo Solimant. – Klasszifikációja és terminológiája rabjaként a név hozzácsapódik a megszokott sorrendhez, és természetesen az utolsó helyre sorolódik, hiszen a kitömött ember egy tárgy, aminek/akinek volt/van személyneve.
Fitzinger még egy nehézséggel szembesül, és megoldásképpen hazugságra ragadtatja magát.. Azt írja, hogy „ Die Familie Soliman's, durch den Dierctor Abbé Éberle von diesem Wunsche des Regenten in Kenntniß gesetzt, willigte in jenes Begehren”, holott ebből egy szó sem igaz. Angelo családja alatt egy szem „bús leánya” értendő, aki 1796 december 14-én, apja halála után három héttel a hatóságokhoz fordul. A Polizeihofstelle protokolljában Wilhelm Bauer fedezte fel a következő feljegyzést:
„Soliman Josephine bittet, dass ihr das Skelet und die Haut ihres Vaters zur Beerdigung ausgefolgt werde. Bittstellerin wird mit ihrer Vorstellung an Regierung gewiesen.”[60] Az ügyben nyilván semmi nem történt, ezért Josephine öt nappal később ismét felkeresi a hivatalt. A hivatal teszi a dolgát, iktatja és továbbítja a kérést.
„Soliman Josephine bittet die Leichnahmsreste ihres verstorbenen Vaters. An regierung zur Erledigung:”[61]
Az 1796-os és 1797-es kormányzati protokollokban is nyoma van Josephine kérelmeinek.
„Soliman Josepha. Gesuch um Zurückstellung der Überbleibsel ihres verstorbenen Vaters”
„Soliman Angelo, dessen Tochter Josepha um Erfolglassung seiner Haut um solche zu dem übrigen Körper beerdugen zu können, sowie zur Aufbewahrung an das k.k. Naturalienkabinett übergeben worden.”[62]
Miután a kormányzatnál nem jár sikerrel, Josephine a hercegérsekhez fordult közbenjárásért. A hercegérseki Konzisztóriumnál hosszú beadvánnyal fordult a kormányzathoz, amelyben többek között arról is értesülünk, hogy Soliman lánya a megrázkódtatások miatt „in eine noch grössere Bestürzung hineingerissen, welche bald darauf den höchsten Grad erreichte, und in eine Art von Betaubung und Schwermut übergegangen wäre.” A hercegérseki Konzisztórium kötelességének látja, hogy „sich für dieses Ansuchen bei der hohen Landesstelle zu verwenden in der Betrachtung, dass jeder Mensch das unzweifelhafte Recht besitzt zu fordern, dass sein Körper nach dem Tode in die Erde und, wenn er ein Katholik is, in die geweihte Erde versenkt und dass der Verstorbene, um zu diesem Recht zu gelangen, von seinen nächsten Anverwandten und Erben vertreten werden muss.”
A konzisztórium kifejtei, hogy az eltemettetés minden népnél kijár a halottnak, s azt kevés kivételtől eltekintve, mint pl. az öngyilkosok esetében, senkitől nem lehet megtagadni. Angelo kitömésével kapcsolatban a beadvány a következő határozott véleményt fejti ki: „Es ist bei kultivierten Völkern allgemeine Sitte, ja, der Wohlstand und die Schamhaftigkeit fordern es, dass die Blösse menschlicher Körper dem Auge nicht blossgestellt sondern im Leben von Kleidern, nach dem Tode aber von der Erde bedeckt werde. Wovon nur der wichtige Nutzen, der für die Menschheit aus der Zergliederungskunst und den anatomischen Versuchen der Körper durch die Ärzte geschafft wird, eine Ausnahme gestatten mag, nicht ebenso aber die Befriedigung des lüsternen Auges und die Neugier, die durch die Ausstellung eines Mohren als einer schönen Raritat unter der Gesellschaft anderer Tiere nicht vermissen zu können glaubt, so kann dieselbe durch die nachahmende Hand des bildenden Künstlers ebensogut ersetzt werden, durch welche Verwechselung im gegnwärtigen Fall einer sittsamen Tochter die Erörterung erspart und zugleich das Recht, um welches sie die Behörde anruft, aufrecht erhalten wird. Eben die ausgestopfte Haut eines Mohren stellt eigentlich den Verstorbenen kenntlich und seinen Zeitgenossen gleichsam lebend dar und selbst das hiesige Publikum, das den Verstorbenen grösstenteils gekannt und seiner guten Eigenschaften wegen geschätzt hat, nahm an der wehmütigen Vorstellung der Tochter teil und wünscht, dass ihr auf die kindliche Ehrfurcht wie auf ihr klares Recht gegründetes Gesuch nicht unerhört bleibe....Wir bitten daher aus den angeführten Gründen, dem Abbé Eberle aufzutragen, dass er die Haut des Körpers des Angelo Soliman unverzüglich wieder zurückstelle, (kiemelés tőlem, P.G.)[63]
A katolikus egyház a saját fogalmain és elvein belül tökéletes pontossággal képes kimérni az eset státuszát. A Konzisztórium elnöke, C. B. A. von Migazzi, aki az egyházi anyakönyvbe annak idején bevezettette a széljegyzetet, amely arról rendelkezik, hogy Angelo és Magdalena házasságának ténye nem válhat nyilvánossá, most sem tagadja meg önmagát: a levelet Bauer megrázó document humain-nak nevezi, amihez ez úttal magam is csatlakozom.
A Konzisztórium beadványára egy bizonyos von Hägelin úr válaszol a tartományi kormány nevében. A válaszban elutasítja a kérést arra hivatkozva, hogy Soliman testét annak rendje és módja szerint, amit csak a „Sittlichkeit und Religion” megkövetel, eltemették, a kérelmező hölgyet (Bittstellerin) pedig megnyugtatja, „dass diese Haut bereits dem k.k. Naturalienkainett übergegeben sei und dass auch niemals die Absicht gewesen sei, einen wegen seiner Rechtschaffenheit allgemein bekannten Angelo Soliman in Gesellschaft mit andern Tieren oder auf eine zur Unehre gereichende art zur öffentlichen Schau auszustellen.”[64]
Több beadvánnyal ezek után Josephine már nem próbálkozott. 1797 október 9-én férjhez ment Ernst von Feuchtersleben báróhoz, 1798-ban adott életet Eduard nevű fiúknak és 1801-ben meghalt Krakkóban. Eduard Feuchtersleben, Grillaprzerrel és Bauernfelddel is barátságban állt, írogatott. 1857 április 13-án halt meg, utódok nélkül.
A bécsi népnyelvben Soliman emlékét a „Laß Di ausstopfen” kifejezés őrzi, ahogy a magyarokét a szerencsétlenekedőkre használt „Patscherl”, amely a nagyvárosban eltévedt hazánkfiainak kétségbeesett „bocsánat”-kéréséből ered, s amelyet „pancser” alakban sikerrel visszabirtokoltunk.[65].
A MEDIKUSOK
Ahogy az időnek kitett testeket a hadsereg, a kórház, a börtön és az iskola, az idő alól kiszabadultakat a múzeum „fegyelmezi”. Foucault a Felügyelet és börtönben így ír: „A klasszikus kor folyamán fölfedezték a testet mint a hatalom tárgyát és célpontját. A testet kísérő megkülönböztetett figyelem jeleit könnyű megtalálni – a testet manipulálják, formálják, dresszírozzák, s a test engedelmeskedik, válaszol, ügyes lesz vagy erői megsokszorozódnak. A Gép-ember nagy könyve két, egymással párhuzamos regiszteren íródott: az anatómiai-metafizikain, melynek első oldalait Descartes vetette papírra, majd az orvosok, a filozófusok folytatták; s a technikai-politikai regiszteren, amely a katonai, iskolai, kórházi szabályzatok együtteséből állt össze, valamint a test működésének ellenőrzését és megjavítását célzó tapasztalati és elgondolt eljárásokból. A két regiszter jól megkülönböztethető egymástól, hiszen az egyiken alávetésről és hasznosításról van szó, a másikon működésről és magyarázatról: egyrészt hasznos testről, másrészt megérthető testről.”[66] Az „engedelmes testek” elemzésében Foucault kimutatja, hogy a fegyelmezés történelmi pillanatában „megszületik az emberi test művészete, amely célja nemcsak az ügyesség növelése, s nem még mélyebb alávetettség, hanem egy olyan viszony kialakítása, amely ugyanabban a mechanizmusban annál engedelmesebbé teszi a testet, minél hasznosabb, és fordítva.... Az emberi test a hatalom gépezetébe kerül, s ez vájkál benne, ízekre szedi és újraalkotja”.[67]
Noha Angelonak, mint fajának egyik szép „példányának” preparálása a nagy összefüggések szintjén viszonylag könnyen interpretálható, Angelo Soliman, mint ismert bécsi személyiség kitömetésének körülményei, indítékai, hogy kinek az akaratából is történt mindez, a konkrét körülményeket tekintve meglehetősen homályosak.
Soliman első életrajzírója, Caroline Pichler rövid biográfiájában, mind pedig Henri Gégoire a De la Littérature des Négres-ben elhallgatja a kitömés tényét, holott nyilvánvalóan tudtak róla. Az adott kontextusban – és ez elsősorban Grégoire szándékait jelenti, akit az a cél vezérelt, hogy minél pozitívabb képet fessen a könyve hőseiről – tulajdonképpen érthető. A helyzet bizarrságával és ellentmondásaival saját világképük feltételei között érthető módon semmit nem tudtak kezdeni, ezért az egyetlen lehetséges megoldás az elhallgatás, a tudomásul-nem-vétel maradt.
Az is igaz azonban, hogy a Pichler-féle életrajz éppen azt kívánja bemutatni, hogy minden ellenkező előítélet ellenére Soliman milyen nagyszerű ember volt – nyilván ebbe a ragyogó képbe sem illett bele, sőt, talán egyenesen elhomályosításának tűnhetett a botrány és skandalum, ami a testtel a halál után megesett. Pichler, aki a császár hű alattvalója volt, nyilván nem akarhatta a bizarr történetet II. Ferenc, esetleg az egész politikai berendezkedés ellen kiaknázni. De a történet később is kényelmetlen maradt Bécs számára. Többször volt alkalmam ott-tartózkodásom ideje alatt megfigyelni, hogy a bécsi értelmiségiek egy részét mennyire kényelmetlenül érinti ez a téma. A Soliman-történet többszöri felelevenítése a 20. század végétől szintén azt mutatja, hogy a dolog elevenségéből és kényelmetlenségéből semmit sem veszített, sőt, jelentősége egyre növekszik.
Fitzinger és Brabbée, tőlük pedig Bauer úgy tudja – mint láttuk – hogy Angelo Solimant a császár – II. Ferenc – parancsára, vagy határozott utasítására tömték ki. Kazinczy szerint „a medikusok” tették meg „a rendelést”, a Pályám emlékezetében pedig még pontosabban értesít a körülményekről Az orvosi kar rendelést teve, hogy a test nekik adassék által, midőn kivivék a temető felé.”
A Josephine beadványainak nyomát őrző rendőrségi protokollból kiderül, hogy a november 23-án sorra került temetés során sem Angelo csontváza, sem pedig a bőre nem került a währingi temetőbe, hiszen a lány mindkettő („das Skelet und die Haut ihres Vaters”) visszaszolgáltatását kérelmezi. Nyilvánvalóan csak a belső szerveket temették el azon a ködös novemberi napon. Von Hägelin úr válaszleveléből az derül ki, hogy legalábbis a deklarált gesztus szintjén Solimant a múzeum nem szándékszik „unehre gereichende oder zum Spott und Gelächter der Zuseher gereichende Art zur oeffentlichen Schau zu stellen.” Fitzinger pedig egyenesen azt mondja, hogy Angelot „finom metszésű arcvonásainak szépsége” és szép termete miatt nem akarták átadni az enyészetnek.
Az anatómiai színházat berendező, már említett Joseph Barth, aki ugyanúgy a „Zur wahren Eintracht”-hoz tartozott, mint Soliman, valamint a tanítványi köréhez tartozó Rudolf Vetter (1765-1806), aki Soliman halálának évében a bécsi Allgemeines Krankenhaus patológusa volt, és a híres orvossal, Peter Frankkal megalapította a kórház – a bécsi Narrenturmban ma is nyilvánosan látogatható - patológiai-anatómiai gyűjteményét, Soliman baráti köréhez tartozott. A „Zur wahren Eintracht” protokolljaiból kiderült, hogy Soliman és Barth 1782 júliusa és 1783 áprilisa között négyszer egymás mellett szerepelnek a tagnyilvántartásban, vélhetően együtt is érkeztek. Soliman egyszer Barth helyett fizeti be annak elmaradt tagdíját (ld lennebb). Barthról azt is tudni, hogy 1789-ben felboncolt egy „Mohrint”, akinek holttestét Victoria Arcate bocsátott az egyetem rendelkezésére.[68]
Monika Firla figyelt fel[69] a Bauer által felfedezett és idézett hagyatéki aktában arra a különös mondatra, hogy Soliman hitelezői és örökösei között ott van Rudolf Vetter is, „aki az újságpapírokat belerakta” (welcher die Zeitungsblätter einlegte). A többi, a hitelezők névjegyzékében felsorolt személy pénzigényét jelenti be, kivéve Veithet és Vettert, akik ezek szerint az örökösökhöz tartoznak. (Josephine, nem lévén még ekkor nagykorú, nem szerepelhetett közöttük.) Ebből Firla arra a következtetésre jut, hogy itt valami olyan örökösödési szerződésről van szó, amelyről Angelonak már életében rendelkeznie kellett – hiszen mit keresett volna akkor ott Vetter és Veith, ha már egyszer pénzt nem követeltek.[70]
Dr. Veith Firla szerint August Veit(h) von Schittlersberg (1751-1811), aki szintén a „Zur wahren Eintracht” tagja, ott pedig szertartásmester volt (Soliman pedig helyettes szertartásmester). Firla így ír: „Soliman testéből, mint már láttuk, csak a belső szerveket temették el. Mivel Vetter anatómus volt, Soliman hagyatéki aktájában örökösként szerepel és még újságpapírokat is beletett, adódik a következtetés, hogy Vetter legalább részben megörökölte Soliman testét, mivel a bőr a Naturalienkabinettbe, nem az Allgemeines Krankenhausba került. Ebből következik, hogy Vetter a belső szerveket Soliman lakásában távolította el, ahová az utcán bekövetkezett gutaütés után vitték,”[71] a testüreget pedig újságpapírokkal tömte ki, mivel a testtel még további céljai voltak. Már Bauer is felfigyelt arra, hogy az egész kitömési folyamat milyen gyorsan ment végbe, és hogy Franz Thaller, a szobrász, milyen hamar megjelent, hogy a holttestről gipszlevonatot készítsen, melyet Firla a Rollettmuseum der Stadtgemeinde Baden bei Wienben azonosított. Ez csak akkor történhetett ilyen szervezetten, ha a leendő eljárást már Soliman életében eldöntötték, és a bőrre a Naturalienkabinett már előre számított.
Soliman testét először az orvosi tanszékre szállították, hogy orvosi kutatásokat végezzenek rajta.[72] A „kutatást” nyilván az anatómián végezték, amelynek Barth 1791-es visszavonulása után 1796-tól Georg Prochaska - szintén Barth-tanítvány- volt a vezetője. A test tőlük került át a Naturalienkabintbe, ahol személyesen Simon Eberle igazgató nyúzta meg.[73] Eberle ugyancsak szabadkőműves volt, a „Zur wahren Eintracht”-ból létrejött „Zur Wahrheit” tagja. Eberle visszavonulása után a Naturalienkanbinettet Abbé Andreas Stütz vezette, aki szintén Soliman „testvére” volt, 1783-tól a „Zur wahren Eintracht” tagja.[74]
Mind Stüzt, mind Soliman részt vett az Ignaz von Born alapította Naturalienkabinet kialakításában. Stüzt 1785 október 7-én a páholyban beszédet mondott Tod ist Leben címmel. A beszéd később megjelent a Journal für Freymaurerben. Stüzt a test halál utáni állapotáról azt írja, hogy „rémisztő ez az átalakulás a szemnek és a szívnek azonban a kutató elmének nem az. Ez tudja, hogy a teremtésben nincs pusztulás, és mindaz, ami számunkra megsemmisülésnek tetszik, nem egyéb, mint felbomlás, fejlődés, kifinomulás (Verfeinerung). A halál másvalaminek az élete.”[75]
Firla szerint Stüzt szövege egy olyan sajátságos természettudományos szellemet dokumentál, amelynek értelmében e szellemi közeg számára Soliman kitömése ill. preparálása és közszemlére tétele a felvilágosult, előítéletektől mentes tisztán természettudományi gesztusnak tekinthető.[76]
Abból a körülményből, hogy Soliman preparátuma egykori barátai és „testvérei”, Eberle és Stüzt ideje alatt is a kiállítás része maradt, majd pedig von Schreiber intézkedését nem akadályozta meg, valamint abból a tényből, hogy minden igazgatóváltáskor az új direktor a saját koncepciója szerint rendezhette át a kiállítást, Firla arra következtet, hogy II. Ferenc császár, aki legfeljebb placetjével helyben hagyta alattvalói döntéseit, nem tehető felelőssé a Soliman testével történt botrányos eljárásért.
Georg Forster egy leveléből kiderül, hogy a Born körüli természettudós kört több kritika érte, amiért a Naturalienkabinet teljes egészében az ásványtanra koncentrál. Forstertől azt is megtudjuk, hogy „A császár (II. József) nem bír kitömött állatot látni. Az egész családnak megvan ez az idioszinkráziája.”[77] Firla arra következtet, hogy Forster bécsi tartózkodása alatt – amikor Born házában Solimannal is találkozott – Born említhette neki a császári család ilyen értelmű ellenszenvét a kitömött állatokkal szemben, ami egyébként jelentősen akadályozta, hogy Born új koncepcióit, amely a háromdimenziós, élethű bemutatást helyezte előtérbe – megvalósítsa.
Fitzinger már idézett munkájából értesülünk arról is, hogy Eberle koncepciója a Naturalienkabinet átalakításakor az volt, hogy a kiállítás jobban megfeleljen a közönség érdeklődésének, amelyet aztán egyébként a látogatók számának emelkedése beigazolt. Eberle nem annyira – vagy egyáltalán nem – a tudományos rendszerezést, inkább az esztétikumot helyezte előtérbe. Így kerülhetett Angelo Soliman dél-amerikai diorámába, s így lett társa a vízidisznó és a tapír. Eberle koncepcióját egyébként Fitzinger kritizálja, hibájául róva fel a szisztematizáltság hiányát, valamint azt, hogy a feliratok nem egy esetben hiányoztak, ezért a látogatóknak az őrszemélyzettől kellett érdeklődniük, hogy milyen állatot is látnak. [78] Eberlét a császár egyébként 1801-ben nyugdíjaztatta, mivel a könyvelésben különféle hiányosságok jelentkeztek. Eberle ezen kívül „... a császár előzetes engedélye nélkül, tékozló módon óriási összegeket adott ki az új gyűjteményekre.”[79]
Monika Firla Eberle sajátos önfejűségéből is arra következtet, hogy akkor is saját koncepciója szerint járt el, amikor Soliman preparálásáról volt szó.
Mindezek alapján Firla bizonyítottnak látja, hogy Soliman saját maga rendelkezett teste halála utáni sorsával, azt szabadkőműves orvos- és természettudós barátaira hagyva, akiknek nézeteivel azonosult. Minthogy Kazinczy is több helyen arról beszél, hogy a „medikusok” voltak az iniciátorok, a császár felelősségét pedig sehol még nem publikálásra szánt feljegyzésében sem említi, legalábbis ami ezt illeti, a dolog tisztázottnak tekinthető.
Amennyiben igaza van Firlának, még az a szempont is tekintetbe vehető, hogy szándékát – vagy az orvosokét – Cicero- és Seneca-olvasmányai is erősítették. Kazinczyhoz írt leveléből kiviláglik, hogy ismerte Cicerót, és beszélgetésükben a „Vatter der Wohlredenheit Roms” szóba került.
Firla érve még a mellett, hogy Soliman maga döntött saját testének preparálásáról, az pszichikai sajátosság, amelyet Anna Freud és Frantz Fanon a az agresszorral való azonosulásnak nevez.[80]
Kazinczynak az az információja, hogy „az orvosi kar rendelést teve, hogy a test nekik adassék által, midőn kivivék a temető felé”, vélhetően a Bécsben keringő mendemondáknak a lecsapódása, amit fogsága utáni első, 1803-as bécsi tartózkodása során már hallhatott. Lehetséges, hogy volt valamiféle huzavona a test körül, amit Josephine nyilván - mint pár nappal későbbi beadványaiból kitetszik – már a halál napján sem engedhetett át némán a „medikusoknak”. Esetleg az a gyorsaság, amellyel Eberle és az orvosok eljártak, a kívülállóknak ötletszerűséget vagy szervezetlenséget sugallt. Végül ott van az a lehetőség is, hogy Soliman valóban nem végrendelkezett úgy a testéről, ahogyan azt Firla feltételezi, hanem azt csak a többiek tervezték el előre, akár Eberle Naturalienkabinettje, akár az Allgemeines Krankenhaus szabadkőműves orvosai, akár pedig mindezek együttvéve.
Ott van továbbá az a szempont, hogy Solimanról, aki Pichler szerint igen nagy gonddal és szeretettel nevelte a lányát, nagyon nehéz azt feltételezni, hogy Josephine-t kitette volna egy ilyen elviselhetetlen traumának, ami azzal jár, hogy az apja szeretett városában kiállítási darab, közkíváncsiság és káröröm tárgya. Nyilván Soliman ismerte annyira a bécsieket (vagy az embereket általában), hogy tudja, mivel járna egy ilyen döntés. Bár halálakor Josephine még kiskorú volt, Kazinczy leírásából látjuk, hogy forgott magas társasági körökben. Solimannak egy ilyen döntésnél azzal is számolnia kellett, hogy esetleges utódait ezzel örökre megbélyegzi – mint ahogy ez – mutatis mutandis - így is történt.
Ernst Feuchtersleben, Josephine férje felesége 1801-ben bekövetkezett – korai – halála után ismét megnősült, egy portugál lányt, Cäcilie von Clisolist vette feleségül. Ebből a házasságból született 1806-ban Ernst Feuchtersleben, a költő és filozófus, akiről a bécsi pletyka azt tartotta, hogy a nagyapja egy majom volt.[81]
EPIDIDYMIS CAPUT
Az „udvari néger” (Hofmohr) alkalmazása a 18. században az európai királyi udvarokban általánosan elterjedt divat volt. A württenbergi udvarban például 18 afrikai szolgált. Ezeket az embereket többnyire kisgyerekként hozták Európába, és elsősorban gyerekként becsülték, afféle presztízstárgyként.
A porosz udvar és a Holland Keletindiai Társaság között érvényben volt egy szerződés, mely szerint az utóbbi rendszeresen biztosítja az afrikai gyerekek utánpótlását. A francia udvar 1786-ban másfél éves kislányokat rendelt Afrikából, akik aztán a csokoládét és a kávét szervírozták, illetve játszótársként és útitársként mulattatták uraikat. Megkeresztelték és taníttatták őket. A fiúk érettebb éveikben (Solimanhoz hasonlóan) kengyelfutók, udvari vagy tábori kürtösök lettek. A kengyelfutónak gyalogosan kellett tartania a lóval a lépést, szabaddá kellett tennie az utat az ura előtt, valamint az ő feladata volt a ló ápolása is.
Az európai udvarokba került afrikaiak nagy része már gyerekkorában – többnyire tuberkulózisban – meghalt, és csak kevesüket ismerjük név szerint. Madame Dubarry afrikai szolgáját állítólag Zamorénak hívták, Marie-Antoinette-ét pedig Jean Almicarnak. A későbbi Nagy Frigyes és testvére, Wilhelmina fekete bőrű játszótársa különös módon édesapjuk után a Friedrich Wilhelm nevet viselte.
Az Európába hurcolt afrikaiak közül nagyon kevésnek adatott meg a lehetőség, hogy valamilyen módon magasabb státuszt vívjanak ki az őket fogva tartó társadalmakban. Angelo Soliman mellett két személyről tudunk, az egyikük a filozófus, Friedrich Wilhelm Amo, akiről még a későbbiekben szó lesz, valamint Puskin dédapja, Abram Petrovics Hanibal (1690-1781), Nagy Péter cár hadmérnöke. Mind Hanibal, mind Amo gyerekként került Európába, utóbbit 1707-ben ajándékozta a Holland Keletindiai Társaság Anton Ulrich wolfenbüttel-braunschweigi hercegnek.
A 17. század végétől az anatómiai színházak, ritkasággyűjtemények, természettudományi kiállítótermek elmaradhatatlan kiállítási tárgyai közé tartoztak a különféle emberi preparátumok. Közkedvelt téli látványosságnak számítottak továbbá a nyilvános boncolások, amelyek érdekében a bonctermeket amfiteátrumszerűen alakították ki, hogy minél több néző kísérhesse figyelemmel az eseményeket. A melegebb hónapokban preparátumok, csontvázak, orvosi eszközök álltak a kíváncsiskodók rendelkezésére az erre a célra berendezett kiállításokon. A leghíresebb ezek közül az 1698-ban megnyitott leideni Anatomische Theater volt, ahol a kiállítási tárgyak közé tartozott két óriás termetű törvényesen kivégzett katonaszökevény, egy kitömött „pogány” cigány asszony és három kitömött gyerek.
A fehér bőrű katonaszökevények azért szerepelhettek kiállítási tárgyként, mert törvényen kívülinek számítottak (a törvény szerint megszentelt földbe nem is temethették őket). A cigányok is gyakran váltak a különféle nyilvános anatómiai kísérletek alanyaivá, többnyire olyan személyekről volt szó, akiket temetetlenül, holtan találtak, megfagytak, vagy betegségben haltak meg, és hozzátartozóik nem tudták eltemetni őket. Azok a „névtelen” halottak is kísérleti alanyokká váltak, akikért nem jelentkeztek a hozzátartozók. Az árvaházakban meghalt gyerekeket ugyancsak gyakran használták ilyen célra, a testekért az árvaház pénzt kapott, amivel a gyerekek „neveltetési költségeiket” - post mortem – letudták.
I. Péter cár Művészeti- és ritkasággyűjteményének híres preparátuma volt az irkutszki Foma, akinek az volt az érdekessége, hogy kezein és lábain csak két-két ujja volt.
Joseph von Barth, (1747-1818) anatómus, szemspecialista, aki maga is Soliman szabadkőműves testvére, a „Zur wahren Eintracht” tagja volt, 1786-ban a bécsi egyetemen szintén alapított egy „anatómiai színházat”, valamint anatómiai múzeumot. A Barth-féle gyűjtemény, az Anatomisch-patologische Cabinet der Universität tárgyai között találjuk egy elefántiazisban meghalt kislány preparátumát.
Miközben Európa déli régiói, Bizánc, Dél-Itália és a Hispániai félsziget folyamatosan érintkezett az afrikai eredetű, és részben fekete bőrű népességgel, Európa nagyobb része csak a 10-11 század fordulóján találkozik nagyobb számban az afrikaiakkal. A német területek számára ekkor Afrika még nagyjából csak mitikus földrész, Allah harcosainak hazája, akiket az ördöggel azonosítanak, ahogy például a keletről érkező tatárok és kunok is összemosódnak a magyar legendákban az ördöggel (pl. a Kun László-legendában), miközben néhány száz évvel korábban még a „kalandozó” magyarok testesítik meg Európa számára ugyanezt a gonoszt, korábban pedig a hunok – (l. pl. a hun-Hundig párhuzamot és a hunok „óriásként” való megjelenését a Volsunga-Sagában).[82] Kroó György írja, hogy „Jacob Grimm figyelmeztet arra, hogy a német népnyelvben a Hüne, Hune, Hiune szót a testi nagyság értelmében, mint az óriástermetű vagy az óriás szinonimáját használja, és hogy a mondák ebben az értelemben utalhatnak egy valahol messze, keleten élő magasnövésű, óriáserejű népre.”[83]
Az afrikaiakat a középkorban leginkább „etióp”-nak nevezik, minden bizonnyal Héliodórosz Aithiopika című, közkedvelt regénye nyomán, amely Mátyás corvinái közt is megvolt. A keresztény-iszlám szembenállás és az első keresztes háborúk nyomán általánosan elterjed az a felfogás, hogy a feketék az ördög teremtményei, akiket azonban szívós munkával meg lehet téríteni. A keresztény hitre tért feketék pozitív példája viszont már nagyon korán megjelenik. Wolfram von Eschenbach (1170-1220) Parzivaljában az afrikai Belakane, a fekete hercegnő ártatlan, tiszta jellem, és kész a megtérésre, Gachmuret lovaggal közös gyermeke, Feirefiz pedig már fehér bőrű. Belakane, Feirefiz és a Bibliából ismert Sába királynő játszik feketeként pozitív szerepet a középkor tudatában, miközben az iszlám anarchikus, zűrzavaros masszaként jelenik meg, a mohamedán pedig a teljesen kiszámíthatatlan idegen, aki ráadásul bűnös szenvedélyeinek rabja.[84]
Sába királynő és Mária figurája egy időre egy fekete Szűzanya képében olvad össze, aki a hajósok és a vendéglősök védőszentje. A magdeburgi dóm egyik szobrában is megjelenik a fekete szent Mauritius, – a vértanú szobra vastag ajkaival és lapos orrával az első élethű négerábrázolásnak tekinthető. A thébai légió parancsnokának alakja a hallei Marktkirche egyik oltárképén is feltűnik. A genfi tó közelében, Auganumban (ma Saint Maurice) mártírhalált halt keresztény légió története a korban rendkívül népszerű volt.
Ugyanaz a Sába királynője, aki egyik alakváltozatában Máriaként jelent meg, másik arcát, az ördögit, a farsangi játékokon mutatja meg, ahol pénz- és szexéhes fekete asszonyként mutatkozik.
A 14. század fordulójától jelennek meg a nemesi és királyi udvartartásokban a fekete szolgák. Utánpótlást a portugál rabszolga-kereskedők biztosítanak, ekkor még csak nyugat-Afrika partvidékéről, de a 17. századtól már a transzatlanti kereskedés is beindul, és a tengeri kereskedelemben érdekelt népek beszállnak a jövedelmező üzletágba. Az arisztokrácia körében valóságos versenyfutás indul be a kikötővárosokban kínált feketékért. A drága pénzen vett szolgákat leggyakrabban zenészként alkalmazták. I. Vilmos Frigyes (1713-1740) Potsdamban csak feketékből álló katonazenekart állított föl, akiket „Janicsároknak” neveztek. A brandenburgi kereskedők 1681-től vettek részt a rabszolgakereskedelemben. Az akkori „Aranyparton” (Goldküste, a mai Ghana),ekkor épült föl Großfriedrichsburg, mely a kereskedelem központjává vált. Az erődöt I. Frigyes Vilmos 1720-ben eladta a Holland-Nyugatindiai Társaságnak. A szerződés egy záradéka kimondja, hogy a Társaság a vételáron kívül további 12 néger fiút köteles leszállítani az udvarnak.[85]
A tizenkét fiút besorozták a porosz seregbe. Később az uralkodó további feketéket vásárolt, mígnem a fekete zenekara 30 főből állt, s számukra külön „Hoboistenschule” létesült. Valamennyi fekete zenész magas növésű volt, az uralkodó kedvelte a „magas fickókat” (lange Kerls). Külön gondot fordított arra, hogy számukra speciális egyenruhát készítsenek. Az egyenruha része volt egy-egy két ujj széles ezüst nyakpánt és ugyanilyen vastag fülbevaló, valamint mindegyikük törökös turbánt – fehéret – viselt. Mivel akkoriban az európaiak minden afrikairól azt feltételezték, hogy muzulmán, az Európában ismerős török viseletet érezték leginkább hozzájuk illőnek. [86]A rendkívül korszerű porosz hadsereg, és a porosz katonai doktrína része volt az újfajta katonazene használata is, ebbe a koncepcióba illeszkedett a „Janicsárok” zenekara. Egyikük utolsó képviselőjük a szintén udvari zenészként szolgáló Gustav Sabac el Cher (1868-1934).
A főúri udvarokban alkalmazott feketék bizonyos fokú függetlenséget élveztek, miután azonban elbocsátották őket a szolgálatból – csak fiatalon képviseltek „értéket” - általában a társadalom számkivetettjei közt találták magukat. A nőkre a prostitúció, a férfiakra többnyire a mutatványosok világa várt.
A leibnizi „lex continui”-ban mutatkozó folytonossági hiányban, az állat és az ember között hamar felbukkan a néger, vagy annak közeli rokona, az afrikai utazók által leírt „majomember”. A „majomember”dél-afrikai hottentották személyében gyakori látványosság volt az európai piacokon. A 18 században általánosan meggyökerezik az elgondolás, hogy a feketék képezik az ember és állat közötti átmenetet. Abban a tökéletes sorozatban, melyre a „lex continui” a létezőket felfűzi, a testi jelek árulják el, hogy ki és micsoda melyik fokon foglal helyet. A fehér ember és a majom közé a pigmeus, a hottentotta, majd egyre emelkedő pozícióban a feketék, az rézbőrűek és a sárgák tagozódnak. Így a sorozat meghatározója az antropológiai jellegzetességek mellett a színskála szekvenciája is.
Kant a legkülönfélébb útleírások szenvedélyes olvasója volt. 1756-os előadásaihoz a „fizikai geográfiáról” legfontosabb forrása Peter Kolb “Beschreibung des Vorgebürges der Guten Hoffnung”c. munkája, és egy útleírás-kompiláció, az “Allgemeine Historie der Reisen zu Wasser und Lande” volt.[87] 1763/64 években is tart előadásokat geográfiai témában, ezekben átveszi Buffon és Montesquieu klímateóriáját, de már az 1760-ban tartott hasonló tárgyú előadásaiban átveszi Buffon öröklődéselméletét. Az általa igen nagyra tartott Hume négerekről vallott lekicsinylő véleményét átvéve úgy véli, hogy a feketékből hiányzik mindenféle magasabb rendű képesség. Hume az “Of National Characters” c. esszéjében arról ír, hogy a fehérekkel ellentétben a négereknél, akik „természettől fogva alacsonyabb rendűek a fehéreknél”, náluk sem művészet, sem tudomány nem létezik, és „egy ilyen egységes és állandó különbség nem állhatna fenn... ha a természet nem alkotta volna már eleve különbözőknek az emberi fajokat”[88]
Kant elmesél egy Hume-al kapcsolatos történetet is, nevezetesen azt, hogy valaki egyszer felszólította „Herr Hume”-ot, hogy akár csak egyetlen példát említsen, hogy egy néger tehetségről tett tanúbizonyságot. Hume azt állítja, hogy a sok százezer néger között, akiket hazájukból máshová vittek, jóllehet közülük számosan elnyerték a szabadságukat, mégsem lehet egyetlenegyet sem találni, aki akár a művészetben, akár a tudományban, vagy akármely más dicséretes tulajdonságban valami nagyot tudott volna felmutatni.”[89]
Kant a klímát vizsgálva három zónára osztja a Földet: van a forró zóna, illetve két mérsékelt és két hideg. A mérsékelt zónákban él a legtöbb ember és a legtöbb állat. A térítő között viszont barátságtalan forróság van, állítja Kant, aki szerint – Hippokratész, Arisztotelész és Montesquieu ide vágó elképzeléseihez hasonlóan – az emberi és szellemi fejlődésre a mérsékelt égöv a legalkalmasabb. Kant Közép-Európát is a mérséklet zónához sorolja, jóllehet ez elődeinél még a hideg égöv alá tartozott. Mivel az embert alapvetően a napsugárzás formálja, az emberi fenotípusok eltérései az adott zónára eső napsugárzás jellegének tulajdoníthatók. Úgy találja, hogy a jeges, hideg területek lakói hasonló színűek, mint azok, akik a forró zónában laknak, még pedig azért, mert „a nagy hideg itt éppen ugyanúgy hat, mint a nagy hőség.” A hideg zónák lakóinak termete „hasonló a fákéhoz.” Akik a mérsékelt zónának a hideg területekkel érintkező peremén laknak, magasabb termetűek, mint az előbbiek, hajuk szőke vagy barna. Ezek a legnagyobb, és Kant szerint a legszebb emberek. Észak-Mongóliában, Kashmirban, Örményországban és a Kaukázusban „szép termetű, szőke, kék szemű” emberek laknak. Minél délebbre megyünk, annál csenevészebbek, barnábbak, csököttebbek az emberek, mígnem „bis sie im heißen Erdstriche in die indisch-gelbe, oder mohrische Gestalt ausartet.” Németország a lehető legjobb helyen fekszik, a napfény beesési szöge (Sonnenwinkel) itt a legideálisabb. A mérsékelt égövön szép termetű (wohlgebildet), míg a hideg és a forró égövön elkorcsosult (ausgeartet) emberek születnek.
Kant[90] a botanika kelléktárát veszi igénybe, hogy a különböző égöveken élő emberek testi jellegzetességeit ábrázolhassa. A forró égövön élő emberek minden tekintetben korábban érnek, de nem érik el a mérsékelt övön lakó embertársaik tökéletességét. Az emberi nem a fehér emberben éri el a tökéletességét. („Die Menschheit ist in ihrer größten Vollkommenheit in der Race der Weißen.”) A „sárga” indiaiaknak már kevesebb talentum jutott. A négerek még ennél is lejjebb állnak, de az amerikai népesség van a legmélyebben. („Die gelben Indianer haben schon ein geringeres Talent. Die Neger sind weit tiefer, und am tiefsten steht der Theil der amerikanischen Völkerschaft.”) Kant úgy tudja, hogy „a négerek fehérnek születnek”, kivéve a nemi szervüket és egy gyűrűt a köldökük körül, ami viszont fekete. A nemi szervek esetében nem tudjuk meg, hogy Kant vajon a nőkére is gondol-e, vagy pusztán a hímvesszőre céloz. Azt is tudni véli, hogy a négerek bőre, ha megbetegszenek, kivilágosodik, ellenben ha meghalnak, feketébb lesz, mint valaha. Herder is nyilatkozik ehhez hasonlókat, és azon a véleményen van, hogy tulajdonképpen bárki lehet néger.
Kant a különféle emberi rasszokat az állatfajokhoz hasonlóan, geográfiai alapon osztályozza, hiszen meggyőződése szerint az öröklődő bőrszín a földrajzi elhelyezkedés következménye. Linnéhez hasonlóan a fehéreken kívül a feketék, a sárgák és a rézvörösek rasszát különíti el. A bőrszín és egyéb testi jellegzetességek a Föld klimatikus zónáinak felel meg. Kant szerint az emberek esetében nincs szó külön fajokról, egyetlen törzsből származott az összes későbbi, akik viszont az eltérő klimatikus viszonyoknak megfelelően differenciálódtak. Az első törzs, melyből a többi leszármazott, fehér bőrű volt.
Kant azon a véleményen van, hogy a feketék gyerekesek (läppisch). Az 1763/64 évben tartott geográfiai előadásaiban kifejti, hogy azért azok, mert gyerekes dolgoknak örülnek, például az üveggyöngyöknek.[91] Híres és sokak által idézett mondata - “Die N e g e r s von Afrika haben von der Natur kein Gefühl, welches über das Läppische stiege.”[92] A „von Natur” itt is az égövre vonatkozik, amely egy másik helyen válik egyértelművé, ahol azt írja, hogy “Die in Zona torrida haben nicht feine Empfindungen von Ordnung und Schönheit.”[93]
Kant Montesquieutől veszi át azt az elképzelést, hogy a a bőrszínnek a feketék esetében köze van gyengébb szellemi teljesítményükhöz. Montesquieu a “De l’esprit des lois”-ban így ír:“On ne peut se mettre dans l’esprit que dieu, qui est un étre trés-sage, ait mis une ame, surtout une ame bonne, dans un corps tout noir”[94]. Ebben a vegytiszta színszimbolikában a fehér bőr a tiszta fej (heller Kopf), a fekete a tehetetlen (unmachtete) szellem jele.
Kantnak a feketék vallásáról sincs éppen hízelgő véleménye: „A fetisizmus, amely közöttük általánosan elterjedt, egyfajta bálványimádat, amely oly mélyre süllyedt a gyerekességben (ins Läppische), amennyire ez az emberi természet szerint csak lehetséges... Egy madártoll, egy tehénszarv, kagyló, vagy akár milyen más közönséges dolog, mihelyst néhány szóval felszentelték (eingeweiht worden), azonnal a tisztelet tárgyává válik.”[95]
Monika Firla szerint a fenti idézetben az a feltűnő, hogy azzal, hogy itt Kant nem csak azért tekinti gyerekesnek a feketéket, mert az üveggyöngyöknek örülnek, hanem mert az olyan semmiségekhez is, mint a madártollak vagy tehénszavak, hasonlóan viszonyulnak, ráadásul ezeket adott esetben kultikus tárgynak is tekintik, a korabeli rabszolga-kereskedelem egyik általánosan elterjedt érvelését veszi át, mely szerint a feketéket azért csak mint rabszolgát lehet használni, mivel nem alkalmas arra, hogy kereskedjenek velük, mivel a dolgok értékét képtelenek fel- és megismerni.[96]
De Kant nem csak implicite tartja helyesnek a rabszolgaság intézményét. Monika Firla szerint azon mondata, hogy „a négerek nagyon gőgösek, de amúgy néger módra, és annyira pletykásak, hogy bottal kell szétkergetni őket”[97] tanúskodik erről, mivel itt egyértelműen a rabszolgasorban lévő feketékről van szó, amellyel szemben Kant semmiféle kifogást nem emel.
Kant a női nem érdekében is szót emel, amikor a négereket azért kárhoztatja, mert „házizsarnokok”, és a nőket mindenütt szolgasorban tartják.[98]
De nem kellett feltétlenül európai fehérnek lenni ahhoz, hogy a rabszolga-kereskedelemnek ideológiai igazolást nyújtson valaki.
Soliman kortársa, a ghanai Aximból származó Jacobus Elisa Johannes Capitein (1717-1747), aki a Leidenben végezte el a Teológiát, majd 1742-től haláláig a Hollan-Nyugatindiai társaság szolgálatában Elmina erődjében látott el papi szolgálatot, doktori disszertációjában, amely a „Dissertatio Politico-Theologica de Servitute libertati Christiane non contraria“ c művében indokolja meg, miért lehet egy keresztény a rabszolga-kereskedelem helyeslője.
Ott van továbbá a szintén fekete bőrű Léopold Sédar Senghor néger-elmélete (Négritude-Theorie), melyben azonosul az afrikaiakkkal kapcsolatos európai előítéletekkel, és azt állítja, hogy az afrikaiak nem az ész, hanem pusztán az érzelem emberei.
Az Angelo Soliman felé áradó csodálat – Pichleré, Grégoire-é – ennek a fajok rendszerében elfoglalt bizonytalan státusznak a következménye. Kazinczy tudósítása – amely valószínűleg magától Angelotól származik, hogy Lobkowitz herceg afféle kísérleti alanynak tekintette, és „kísérletezett” rajta, hogy képes-e egy fekete elsajátítani az európaiak tudását, ugyanebben a sorozatba illeszkedik: Angelo annak ellenére, hogy néger, lám, mégis mikre nem volt képes. Ez a szemlélet – hiába Grégoire altruista enthuziazmusa – mégiscsak a számoló lovak és a betűvető majmok iránti cirkuszi csodálattal paralel. Kiállítási tárgyként a 18. századi taxonómia az egzotikus állatok fölé sorolja, a Naturalienkabinet kitömött, néma állatai között mint azok ura, de azoktól lényegileg nem elválasztható lényként szerepel.
Az állat és az ember közötti státuszra az állattal kapcsolatos sztereotípiák talán még nagyobb felületen vetülnek, mint az emberrel kapcsolatosak. Állat és ember kettőssége az Isten-Sátán kettősség tükörképeként jelenik meg. Az ember részesül az isteniből, halhatatlan lelke és tudata van, képes választani jó és rossz között, míg az állatnak nincs lelke és nincs tudata, és mindazt nélkülözi, ami az emberben az istenivel rokon. Miközben az ember a nyugati civilizáció számára a benne lévő természetit és és testit legyőzni képes szellem és tudat ideáljában jelenik meg, az állat pusztán „egydimenziós”, a testi létezésre korlátozott, szubjektum nélküli, élő anyag. Az antikvitás, a középkor, a reneszánsz és a felvilágosodás számára az ember és más fajok megkülönböztető jegyei utáni ismeretelméleti kutatás az antithetikus konstrukciókat ismeri fel. E mellett jelentőségteljes, hogy a meghatározó elméletek – Arisztotelész, Aquinói Tamás, Descartes – nem csak az ember és egyéb fajok közötti duális konstrukciókat és az életformák axiologikus hierarchizálását, hanem az emberek közötti egyenlőtlenség rendszereit is megalapozzák. Ezekkel bizonyos fokig szemben állnak Hume, Rousseau, Jeremy Bentham elgondolásai és Motaigne állat-pszichológiai észrevételei.
Szellem és természet, lélek és test, rend és káosz szembeállítása, amelyet a nyugati civilizáció a Platóntól, a sztoától, Arisztotelész természetfilozófiájától örökölt, az ész, az erkölcs és az önuralom válik a társadalom alapértékévé. Az öntudatlan a tudatos alá rendelődik, és ebben a sorsban az állatokkal azok az embercsoportok is osztoznak, amelyek ezeknek a vezérelveknek ilyen-olyan okból nem képesek megfelelni, ösztöneiket, érzelmeiket nem kontrollálják, mint a gyerekek, a nők, a szolgák, az őrültek, a cigányok, a homoszexuálisok és a „természeti népek”.
A göttingeni természettudós, Johann Friedrich Blumenbach (1752-1840) anatómiai gyűjteményében múmiafejeket, valamint afrikaiak koponyáit is megtaláljuk. Történetünk szempontjából azonban fontosabb tanítványa és barátja, Samuel Thomas Sömmering. Sömmering, a mainzi egyetem professzora, Georg Forster barátja, aki Goethével 1784 és 1828 között 52 levelet váltott, Londonban lett szabadkőműves, majd Kasselban a „Zum gekrönten Löwen” páholy tagjaként, Marmessos néven a kasseli rózsakeresztesek főnöke, elsősorban neuroanatómiával foglalkozott, de hatalmas mennyiségű anatómiai könyvet publikált, és 1804-ben feltalálta a telegráfot. A Kasseli udvar számára 1780-ban preparált egy elefántot, amely egy operaelőadás közben bekövetkezett balesetben pusztult el. 1784-ben publikálta „Über die körperliche Verschiedenheit des Mohern von Europäer” c. művét, amelyet a Hessen-Darmstadtban eltöltött években felboncolt feketék tanulmányozása alapján szerezett ismereteiből írt.
A II. Frigyes udvarában élő feketék nagy részét Amerikából hozatták, és a király testőrségének és szolgahadának díszei voltak. Legtöbbjük a klimatikus viszonyokhoz nem tudván alkalmazkodni, betegségben halt meg, de nagyon sokan lettek közülük öngyilkosok is. Az „Über die körperliche Verschiedenheit des Mohern von Europäer”[99] c. könyvében (amelyből Goethének is küldött egy példányt) arról számol be, hogy Hessen-Cassel-beli tartózkodása során számos „mór” holttestet boncolt fel, annak érdekében, hogy a fehérek és feketék közötti testi különbségeket megállapíthassa. Miközben munkájának célja, - amelyben egyébként először mondja ki, hogy az élőlények között az ember agya a legnagyobb - hogy a négerek és a fehérek egy fajba tartozását igazolja, terminológiája foglyaként a négert ugyanúgy az fehér ember és a majom közé helyezi, mint azok, akik a feketéket a fajok létráján egy fokkal lejjebb utasítanák.
„Egyébként a móroknak azokat a részeit” - írja -”amelyek számomra bizonyítékul szolgáltak, mindmáig őrzöm, hogy megállapításaim igazságát a tárgyak bemutatásával adott esetben bárkinek megerősíthessem.”[100]
A testi különbségek taglalását azzal kezdi, miután felsorolja, hogy az emberek általában a bőrszínben, a haj állagában és a lapos orrban látják a különbséget, hogy eloszlat egy tévhitet, miszerint a négerek orra azért volna lapos, mert, mint ezt általában az európaiak hiszik, a szüleik – sajátos esztétikai okokból – csecsemőkorukban benyomják azt. „Egy néhány hónapos csecsemőt tanulmányoztam, és megállapítottam, hogy az állkapcsa épp olyan mértékben előreugró, mint felnőtt szüleié, és ezért az orr alsó része laposabb, szélesebb, orrlyukai pedig tágasabbak. Senki sem tudta azonban az orrot ért bármilyen erőszak nyomát felfedezni, hanem annak formája természettől fogva eltér a fehér gyerekek orrának formájától.”
A fejforma eltéréseit taglalva megállapítja, hogy a legszembetűnőbb különbség, hogy „a móroknál a fej hátsó része és a hát közötti átmenet laposabb, kevésbé mélyen kiöblösödő, mint nálunk, mintha az agykoponyából hátul valamennyi hiányoznék; ez a majmoknál sokkal erősebb fokú.”[101]
A mórok hajzatát a következőképpen jellemzi: „A fejszőrzet nem egyszerűen göndör, hanem erősebb, rugalmasabb, fényesebb és rövidebb, mint a miénk, a homloknál, a halántéknál és a tarkón nem fokozatosan fogy el, hanem úgy áll, mint a paróka.” A szem és az orr jellemzésénél megjegyzi, hogy „ha a mórok orruk és szemük miatt közelebb állnak a majmokhoz, úgy az ajkuk révén mégis jól megkülönböztethetők, mely széles, nagy, kifordult, duzzadt, vastag, és inkább kékes, mint piszkosrózsaszín, mivel a majmok száján nincs ajak, még az orangutánén sem. A külső fül általában kerekebb, mint nálunk, és a majmokéhoz már kevésbé hasonló.”[102]
Sömmering számos mórkoponya – köztük három saját tulajdonú – tanulmányozásából számos következtetésre jut, ami „hozzánk” és a „majmokhoz” képest megfigyelhető. „Már az első pillantás elárulja még a tudatlanoknak is, hogy a mórkoponya azon része, amely az agyat befogadó üreget alkotja, ...kisebb, mint bármelyik európaié.” Majd így folytatja: „Mint ismeretes, minden állatnál a koponyaüreg ovális nyílása, melyen keresztül a gerincvelő leereszkedik, sokkal hátrébb helyezkedik el, mint az embereknél, mivel nálunk ez a lyuk éppen a felület közepén, a koponya súlypontján található, nyilvánvaló bizonyítékául... hogy az ember felegyenesedve kell hordja a fejét.... minden majomfajtánál, még az orangutánnal is a középnél feljebb, hátrább tolódva találjuk. Nekem úgy tűnik, hogy a móroknál ez hátrébb van, mint nálunk. Feltehetően ez az oka, hogy ha az ember egy mórkoponyát az alsó állkapocs nélkül egy sík felületre helyez, annyira hátrafekszik, hogy a fogak nem érintik a felületet. Az európai koponyák mindig előrebillennek, és éppen olyan jól felfekszenek hátul, mint a fogaknál.”
A szövegben tovább sorjáznak a csontok, nyílások, ki-és bemenetek apró eltérései, melyek az európaitól elválasztják és a majoméhoz hasonlatosabbá teszik a mórok Sömmering asztalán billegő koponyáit. Majd Sömmeringet kutató kedve arra ösztönzi, hogy végére járjon egy tudományos vitának.
„A két leghíresebb anatómus, akit csak Berlin és a mi századunk látott, Meckel és Walter, egymásnak ellentmondóan nyilatkoznak a mórok agyának színére vonatkozó megállapításaikban. Meckel úgy hiszi, hogy különösen a gerincvelői rész sötétebb, és az agy eme különös sajátosságából származtatja a sötétebb bőrszínt, míg Walter és mások nem láttak semmi ilyesmit. Így hát rendkívül kíváncsi lettem, hogy megtudjam, melyiküknek van igaza. Nagy gondossággal három teljesen friss móragyat boncoltam fel, a szín tekintetében azonban a legkisebb különbséget sem láttam sem a szürke, sem a gerincvelői részben az európaiak és a mórok között.”
Úgy találja, hogy a mórok agya kisebb, idegszálai viszont erősebbek, mint az európaiaké. „Talán ebből magyarázható néhány történelmi tény, ami a vadságukat, féktelenségüket, és a finomabb kultúra iránti csekélyebb fogékonyságukat illeti.”[103]
A csontváz egyéb részein Sömmering viszonylag kevés különbséget talál, majd pedig rátér a nemi szervek leírására. „A férfi nemi szervek, a közfelfogással ellentétben, nem különösebben feltűnőek, jóllehet az előbőr meglehetősen hosszú. Hr. Von Haller... azt mondja , nunquam totum epididymis caput repletur, quia prius hydragyrus in testem veniat et in cellulosam effundatur. Én nemcsak a mellékherék fejét tudtam eltávolítani, hanem az egész herét magát keresztül-kasul oly tökéletesen sikerült feltöltenem higannyal, hogy kiszáradás után, a higanytól duzzadva, tojásformáját tökéletesen megtartotta. Gyűjteményem eme nagyszerű darabján megfigyelhető a tizenhárom forgó (Kegel), amelyek a herétől a mellékherébe vezetnek, s ezen a legvilágosabban megfigyelhető e szerv csodálatos felépítése.... Sokan kérdezték már, hogy fekete-e a mórok magfolyadéka, amit Hérodotosz a móroknál feketének tart, noha már Arisztotelész - helyesen - megfigyelte, hogy minden állat magja fehér. Azok a mór testek, amelyeket felboncoltam, meglehetősen soványak voltak, és a maradék kevés zsír erősen viaszsárga. Már a kutatás közben, aztán amikor oszlani kezdtek, még erőteljesebben érződött egy kutyákéhoz hasonló rothadásszag.”[104]
Ezek a kutyrohadású mórok, fekete gerincvelővel, higannyal töltött heréikkel, billegő koponyáikkal ott kísértenek a kor anatómiai irodalmában, az anatómiai gyűjtemények polcain, betöltve az állat és az ember között tátongó, bizonytalan mélységű űrt, s onnan hol az emberek közé sodródnak, mikor valaki hevesen a keblükre öleli őket, hol visszalebegnek az állatokhoz, amikor a fehér hatalom rájuk parancsol.
„Hogy ne lépjünk át csöndben az általam tanulmányozott mórok halálának okai fölött, meg kell jegyeznem, hogy egy egészen sajátságos betegségnek tűnik az, amely nálunk a mórok életét elrabolja. Három, akik közül az egyik felakasztotta magát, egyfajta sorvadásos rohamban (unter den Zufällen einer Auszehrung), és gennyköpetes tüdőkórban (Lungensucht mit Auswürfen von Eiter), a végsőkig lesoványodva halt meg. Az első, egy 14 éves, mindenben szép ifjúnál a test felvizesedett, és ahogy kinyitottuk, tetemes mennyiségű világos, áttetsző, erősen sárgászöld nyálka folyt ki belőle, az alsótestében sajtszerű göböcskék voltak... a bal tüdő olyan volt, mintha szalonnabőr fedné, egyes részeken megkeményedett... A harmadik, felnőtt mór ugyanezekbe a tünetekbe halt bele, mint az előbbi... az alsótest belső szervei a bélhártyával erősen összenőttek, alig lehetett szétválasztani. A bélcsatornát és a hashártyát kemény, formátlan, különféle nagyságú, sárgásfekete göböcskék fedték.”
A harmadik holttestnél is hasonló tüneteket ír le, majd megjegyzi: „A mórok betegsége, ami egyszerre látszik érinteni az altest belső szerveit és a mellkast, nem különbözik attól, amelyben a mi éghajlatunkra kerülő majmok elpusztulnak.”[105]
A hasonlatokban, analógiákban, sorozatokban és fokozatokban klasszifikáló orvosi nyelv eszközei... „a betegséget alapvetően egy mélységet nélkülöző, időtlen egybeesés alapján működő, kivetített térben észlelik. Csak egyetlen szint van és egyetlen pillanat. A forma, amelyben az igazság eredendően megmutatkozik, az a felület, ahol a relief létrejön, egyszersmind lerombolja önmagát – a portré.” - írja Foucault a Klinika orvoslás születésében[106], majd Sydenham Médicine pratique (1784) c. könyvéből idéz: „Aki a betegségek történetét írja..., annak még a számára lehető legkevésbé érdekes betegségek világos és természetes jelenségeit is pontosan meg kell figyelnie. Ennyiben a festőket kell utánoznia, akiknek az arckép festése közben gondjuk van rá, hogy még a legapróbb jeleket és a legkisebb természetes dolgokat is észrevegyék, amelyek megfigyelhetők az általuk festett személy arcán.” [107]
Asztal és kép, az egyidejűség síkja az az elsődleges struktúra, amelyet a klasszifikációs orvostudomány a botanika és a festészet kelléktárából emel át. „Olyan tér ez, amelyben az analógiák határozzák meg a lényegeket. A képek hasonlók, de egymásra szintén hasonlítanak. Egyiktől a másikig a betegségeket egymástól elválasztó distancia csupán hasonlóságuk fokával mérhető anélkül, hogy a genealógia logikai-időbeli eltérése közrejátszana.... Nincs alapvető különbség valamely szélhűdés között, amely egy csapásra bénítja meg a mozgást, valamint a krónikus és evolutív formák között, amelyek lassanként kerítik hatalmukba az egész mozgató rendszert: ebben az egyidejű térben, ahol az idő által elosztott formák csatlakoznak egymáshoz és egymásra helyeződnek, a rokonság azonossággá zsugorodik. Egy sík, homogén, nem metrikus világban lényegi betegség ott van, ahol az analógiák túltengenek.”[108]
A betegségek racionális rendjét az analógiák tárják fel, ahogy ezt már megtették a növénytani rendszerezésben, s amelyek a növény-és fosszíliagyűjteményeket most embertani preparátumokkal toldják meg, mintegy logikus sorozatban folytatva a létezők klasszifikációját egy képlékenyebb, nehezebben megfigyelhető, a szem elől a test nyálkás, göböcskékkel, szalonnaszerű hártyákkal, recékkel és redőkkel teli mély sötétjébe zárt világ napvilágra hozott tárgyaival.
„Ez a botanikai modell az orvosi gondolkodás szempontjából kétszeresen is fontos. Először is lehetővé tette a formai analógiák elvének megfordítását lényegek előállításának törvényévé: másrészt az orvos észlelő figyelmét, amely, itt-ott, rátalálva és vele rokonságot érezve, teljes joggal kommunikál az ontológiai renddel, amely belülről szervezi – mégpedig minden fajta megnyilvánulást megelőzően – a betegség világát. Másrészt viszont a betegség rendje nem egyéb, mint az élet világának eltolódása: itt is, ott is ugyanazok a struktúrák uralkodnak, a megosztás ugyanazon formái, ugyanaz az elrendeződés. Az élet racionalitása azonos annak a racionalitásával, ami fenyegeti. Nem úgy aránylanak egymáshoz mint a természet a természet-ellenességhez, hanem összekapcsolódnak és egymásra illeszkednek egy számukra közös természeti rendben. A betegségben fölismerik az életet, mivel ez az élet törvénye, amely ráadásul megalapozza a betegség ismeretét.”[109]
A kontinuitási törvényt követő faji klasszifikációk nemcsak a biológiai megkülönböztető jegyekre alapoznak, hanem esztétikai és morális nézőpontból is különbséget tesznek. Az arc és a test szépsége avagy rútsága a népek és törzsek osztályozásában ugyanúgy szerepet játszik. Mivel a szépségideál csúcsát az európai ember foglalta el, vele szemben – és az analógiák természete szerint kontrasztban – a fekete ember a rút. Afrikait csak akkor találtak szépnek, vagy legalábbis akkor mozdulhatott el a rút és szép közötti skálán fölfelé, ha az a lehető legkevésbé nézett ki afrikainak, tehát, ha a haja egyenes, a bőre fehér, az ajka nem telt, az orra pedig nem lapos. Ezzel a szépségideállal szemben áll Christoph Martin Wieland és Voltaire elgondolása, amely szerint a szépségfogalom társadalomspecifikus. Lavater általános népszerűségnek örvendő tézisében viszont a rút külső immorális viselkedésnek felel meg, ennek megfelelően az afrikaiak külső jegyeiben a mértéktelenség, a destruktív erőszakosság, az immoralitás és a szegényes intellektus ismérveit véli megpillantani.
A „lex contiunui”, amely nemcsak a fajok rendjét vélte véglegesen berendezni, hanem a társadalmi struktúrákat is mintegy végső sorozatként határozta meg, a 18. század politikai mozgalmainak is útjában állt. A klasszifikáció megszilárdulása egybe esett azzal a ponttal, ahol a meghatározott helyet elfoglalók szétfeszítették a számukra kijelölt helyet. Előtérbe került annak a problémának a kutatása, hogy hogyan lehet a feketék testi és szellemi tökéletesedését előmozdítani. A természetfilozófia és a természettudomány e tesit jellegzetességek állandóságának és megváltoztathatóságának kérdése felé fordult, a különbségek leírásának és osztályozásának problémáján felülemelkedett a különbség okainak firtatása. Felfigyeltek például arra, hogy az afrikaiak és az indiánok utódai Európában is fehérnek ill. rézbőrűnek születnek. A keresztény tanítás monogenezisével szemben elterjed az emberi faj poligenezisének elmélete.
A feketék testi sajátosságaira különféle magyarázatok születtek. Felmerült például az is, hogy az anya fantáziája vagy akarata idézi elő a fekete bőrszínt, ahogy a lapos orr eredeténél is a csecsemő testét formáló sajátos szülői szépségideált véltek fellelni, melyet támogattak az utazók beszámolói a különféle „természeti népek” koponyaformálási technikáiról. A 18. században elterjedt másik elképzelés szerint a fekete bőrszín – a betegségekhez hasonlóan – egyfajta elfajzás. Megfigyelni véltek olyan patológiai elváltozásokat, amelyeket a bőrszín idéz elő, például, hogy a fehérek másfajta betegségeben szenvednek, mint a feketék. A fekete bőrszín ebben az elgondolásban a normális állapottól eltérő jelenség.[110]
A fekete végső soron olyan fehér, akinek valamilyen betegség miatt a bőre megfeketedett, a haja begöndörödött, az orrát pedig csecsemőkorában benyomták, de hosszas kúrával valamennyi bajából kigyógyítható.
A 18. századan felerősödő emancipációs törekvések, az általános haladásba vetett hit mind többeket sarkallt, hogy bizonyítsa, minden teremtmény képes a változásra és a tökéletesedésre. Montesquieu-nél a testi és szellemi-morális jellegzetességekért a környezet és a nevelés felelős. Az oktatásba vetett hit vezet 1717-ben Poroszországban az iskolakötelezettség bevezetéséhez. Magától értetődően jelentek meg ebben a szellemi környezetben azok a kísérletek, amelyek a feketék tanulási képességeit kutatták. E célból bennszülött afrikai gyerekeket hoztak Európába. Ibrahim Hanibal és Anton Wilhelm Amo – és Angelo Soliman is - közéjük tartozott.
Nagy Péter cár meg akarta mutatni a népének, hogy a „vademberek” is képesek a szorgalom révén tudást szerezni. A leendő bizonyíték, Ibrhaim Hanibal nevelését ezért a kezdetektől fogva maga felügyelte. Hanibal a párizsi École Militaire-ben tanult hadtudományt és matematikát, számos területen szerzett nagy műveltséget és rendkívüli karriert futott be.
Anton Wilhelm Amo (1700-1753), „fekete filozófus” A mai Ghana Axim nevű falvából származott, Angelóhoz hasonlóan rabszolga-kereskedőkhöz került, és Holland-Nyugatindiai társaság ajándékaként került Anton-Ulrich von Braunschweig-Wolfenbüttel herceghez, aki rendszeres oktatását felügyelte, akárcsak Nagy Péter Hanibálét. Amo egyetemi karriert futott be, azonban Anton-Ulrich von Braunschweig-Wolfenbüttel 1731-es halálával az aufkläristák és az ortodox lutheránusok viszonya konfliktusterhessé vált, és ezzel Amo életében is törés következett be. Mint Christian Wolff követője, nemkívánatos gondolkodóvá vált, és feladta egyetemi állását. Visszatért Afrikába, és a mai Ghana – szülőföldje - Chama nevű holland erődjében halt meg.
Szintén elég jól dokumentál Ignatius Fortuna élete (?-1789), aki az esseni Franziska Christine von Pfalz-Sulzbach és Maria Kunigunde von Sachsen apát-fejedelemasszony (Fürstäbtissin) „udvari négere” (Kammermohr) volt. A későbbi esseni számtartó, Franz Adam Schiffer, aki fiatal korában Dél-Amerikában volt kereskedő, hozott magával feltehetően Surinaból két fekete kisfiút. A Maximilian névre keresztelt másik fiú, aki az apát Benedikt von Geismar szolgálatába került, korán meghalt. Ignatiusnak – a többi szolgával ellentétben – ugyanazon az emeleten volt a szobája, ahol a fejedelemasszonynak. Ignatius hagyatékából különféle hangszerek és színházi kellékek ismeretesek, feltehetően színészként és zenészként is szórakoztatta úrnőjét.
A londoni születésű John Pine (1690-1756) – aki Angelo mellett a másik, szabadkőművességével is ismertté lett fekete bőrű európai – a „Globe Tavern” páholy tagja volt. Pine rézmetsző volt a festő Hogarth jó barátja. A James Anderson-féle Constitutions előlapjának, és az 1738-as díszes kiadás metszeteinek is ő a készítője, de leghíresebb munkája az illusztrált, két kötetes Horatius-kiadás, amelyet azóta is „Pine's Horace”-ként emlegetnek, de a Robinson Crusoe első, 1719-es kiadásának fedőlapját is ő készítette. Fia, Robert Edge Pine szintén festő lett.
Arra, hogy azok az osztrák polgárok, akik sem az udvar, sem pedig a szabadkőműves társadalom köreiből személyese nem ismerhették Solimant, miképpen tekintettek rá, nagyon jellemző példa a Grätzer Zeitung 1796 december 9. számának címlapján, az „Inländische Nachrichten” rovatban megjelent rövid „bulvár”-tudósítás.
In der verflossenen Woche sollte der verstorbene Mohr, Angelo Salemann (sic!) ausgegraben und für das Naturalienkabinet, seiner Schönheit wegen, ausgeschoppt werden. Die Grube wurde zu diesem Zwecke ausgegraben, unter den Leichnamen herum gesucht, und kein Angelo mehr gefunden. Wahrscheinlich ward der Todtengräber von irgend einem Wundarzt bestochen, dass er ihm die Leiche nächtlicherweile ausfolgen ließ. Er wurde darüber zur Rede gestellt: allein er blieb standhaft dabey, daß er den Mohren seit der Beerdigung nicht gesehen habe, mit dem Beysaß, daß er vielleicht auferstanden seyn müsse. Das Weib des Todtengräbers sagte aus, sie hätte den Schwarzen, mit zwei Fackeln in der Hand, zur Mitternachtzeit, über die Gottesacter-Mauer springen sehen.
JUGURTHAE SIMILIS
Angelo Solimanról a már említett büsztön kívül egy 1780-ban készült árnyrajz[111], és két portré maradt fenn: az egyik egy ismeretlen mester által festett miniatúra, a másik egy rézmetszet, amelyet Johann Gottfried Haid készített Johann Nepomuk Steiner (azóta elveszett[112]) festménye nyomán, s ma a bécsi Albertinában látható (1.ábra). Steiner 1760-tól nyerte el az udvari festő státuszát.[113]
A schönbrunni kastélyban látható Martin von Meytens udvari festő műhelyének három képe. Az egyik a „Die Trauung Erzherzog Josephs II. mit Isabella von Parma in der Augustinerkirche in Wien am 6. Oktober 1760”, a másik a „Theatervorstellung in Schloß Schönbrunn anläßlich der Hochzeit Josephs II mit Isabella von Parma” címet viseli. Az első kép bal alsó sarkában egy afrikai látható, amint a testőrök visszatartják az ünnepi menettől. A másik képen az afrikai a nézők egyike. Meytens egy harmadik, ugyancsak a schönbrunni kastélyban őrzött képén, melynek „Einzug der Prinzessin Isabella von Parma als Braut des Erzherzogs Joseph II. in Wien am 6. Oktober 1760” a címe, szintén feltűnik egy fekete férfi Jospeh Wenzel von Lichtenstein herceg aranyozott kocsija mellett. Mivel van Meytens műhelye közismerten a dokumentarista valósághűségre törekedett a kiemelkedő udvari események megörökítésekor, és más forrásból is ismert, hogy az esküvőn Angelo Soliman jelen volt, helytállónak tetszik Monika Firla véleménye, amely szerint ezek a képek is a főhercegi mórt ábrázolják.
A Johann Gottfried Haid által készített metszeten, a kép alján a következő felirat áll:
Angelus Solimanus, Regiae Numidarum gentis Nepos, decora facie, ingenio validus, os humerosque Jugurthae similis. In Afr. In Sicil. Gall. Angl. Francon. Austria omnibus Carus, fidelis Principum familiaris.”
Az eddigi kutatás figyelmét elkerülte[114], hogy a szöveg két idézetet is tartalmaz. Az egyik Vergilius Aeneisének első énekéből, az 598. sorból származó os umerosque deo similis. A szöveg írója a deust helyettesítette be a Jugurthával. A másik idézet Sallustius Bellum Jugurthinum c. művéből a 6. caput elejéről származik:
Qui (Jugurtha) ubi primum adolevit, pollens viribus, decora facie, sed multo maxime ingenio validus, non se luxu neque inertiae corrumpendum dedit, sed, uti mos gentis illius est, equitare, iaculari;
Az első, ami szemet szúr, hogy Solimant a szöveg ahhoz a Jugurthához hasonlítja, aki kimondottan negatív szereplő a Római történelemben. A numídiai király, aki sorra megölte rokonait, hogy hatalomra kerülhessen, sokáig sikeresen taktikázott Róma ellen, és sikereit nem utolsó sorban annak köszönhette, hogy a római szenátusban szinte mindenkit meg tudott vesztegetni, akit akart. Híressé vált mondása (Eladó város ez, s el is kel hamarosan, ha vevője akad.”) a római arisztokrácia züllöttségének talán legkeményebb kritikája. Sallustius műve elismeri Jugurtha rendkívüli képességeit, de attól, hogy a Bellum Jugurthinum a római arisztokrácia romlottságát ecseteli, Jugurthát még nem emeli pozitív szereplővé.
Akárki is fogalmazta a képaláírást, a Jugurtha-hasonlatot nyilván nem ötletszerűen, nem esetlegesen emelte be, hiszen ha csak pusztán annyi lett volna a cél, hogy valamilyen antik párhuzammal erősítse meg Soliman értékeit, bőséggel állt volna rendelkezésre olyan afrikai születésű, híres római, akihez nem fűződnek negatív konnotációk. (Akár Jugurtha nagyapja, Massinissa, akár Apuleius, Terentius Afer, stb.)
Az illető nem is kellett volna szükségszerűen fekete bőrű legyen, hiszen Jugurtha sem volt az. Valószínűbb, hogy a szöveg itt nem pusztán az afrikai eredetre apellál. Inkább az tűnik valószínűnek, hogy mind a képen, mind a feliratban keverednek a toposszerű és a határozottan enigmatikus céllal elhelyezett elemek.
Ezt egyébként a kép háttere is megerősíti: Solimantól jobbra, felhőktől terhes (!) ég alatt a gizai piramisok látszanak. Mind Haid, mint pedig Steiner nyilvánvalóan birtokában volt annyi geográfiai és történelmi ismeretnek, hogy tudhatta, a gizai piramisok nem éppen az egykori Numídia területén állnak. Itt nyilvánvalóan az volt a cél, hogy a néző egyértelmű orientációt kapjon arról, hogy a háttér Afrika, és nem más egzotikus földrész. Erre a célra, ikonikus volta miatt, a gizai piramisok ábrázolása tűnt a legegyszerűbb eszköznek. Más a helyzet viszont a szöveggel, amely épphogy nem a legkézenfekvőbbet és a legegyszerűbbet választja, hiszen nem valószínű, hogy túl sokan lettek volna a kép szemlélői között, akik egyből megmondják, hogy épp egy Sallustius-idézetet olvasnak (talán A Vergilius-idézet közismertebb volt.)
A szöveget mindenképpen olyas valakinek kellett fogalmazni, aki jártas volt a latin irodalomban, és a Lichtenstein-palotában ez leginkább Angelo Solimanról volt elmondható. Több forrás is beszámol arról, hogy a szabadkőművesek között mekkora tekintélynek örvendett, továbbá ott van az I. szövegben a Cicerora történt célzás, valamint Pichlernek és Kazinczynak az a tudósítása, hogy Soliman történelemmel foglakozott[115]. Kézenfekvő az elgondolás, hogy amennyiben Pichler és Kazinczy információjának hitelt adunk, Soliman – sem afrikai eredetűként, sem történelmi érdeklődése okán – nem valószínű, hogy Sallustiust, legfőképpen pedig a Bellum Jugurthinumot ne ismerte volna. Az a tény pedig, hogy a neve az illuminátusok között is Massinissa volt, ugyanezt a feltételezést támasztja alá.
Tény, hogy a szöveg mind Solimanra, mind a hercegre nézve rendkívül hízelgő. Ebből a körülményből, és a herceg és szolgája heves érzelmi kapcsolatából kiindulva felmerülhet a feltevés, hogy a metszet esetleg úr és szolgája viszonyrendszerében értelmezhető, de ennél sokkal valószínűbb az a feltételezés, amelyre a forgalmazás körülményei és bizonyos ikonológiai megfontolások alapján lejjebb fogok kifejteni.
Etikai jellegű kérdés viszont, hogy valaki önmagáról ilyen sorokat meg mer-e egyáltalán fogalmazni. Minthogy a válasz valószínűleg a nem, ezért a szerzőt alighanem másban kell keresnünk. Legvalószínűbbnek az a feltevés tűnik, hogy a szerző Soliman valamelyik - vélhetően szabadkőműves – társa. A rajongás leginkább a „testvériség” érzelmi kifejeződése lehet. A szövegben elrejtett afrikai vonatkozású célzások nyilvánvalóan Solimannak, a kép tárgyának szólnak, aki e szöveghelyeket minden bizonnyal ismerte, és joggal feltételezhető, hogy a „történeti tanulmányai” elsősorban elvesztett egykori hazájának – földrészének – történelmét érintették .
A metszet keletkezésének pontos körülményeit nem ismerjük.[116]. A metszetet az Artaria testvérek híres bécsi boltja forgalmazta, akik maguk is szabadkőművesek voltak[117] (az Artaria Verlag alapítója, Pasquale Artaria a „Zur gekrönter Hoffnung” páholyhoz tartozott[118]). Ugyancsak az Artaria testvérek adták ki a „Zur wahren Eintracht” páholy tagjainak zeneműveit.[119] Kazinczy – a kereskedés gyakori vevője - a Pályám emlékezetében örökíti meg a boltban tett egyik látogatását.
„Consiliarius H – megszólíta, vonjak rövid mentét, valahol nemzetünknek becsületet csinálhatok. Ezek itt úgy hiszik, hogy a kinek oldalán széles kardot látnak, emberhússal él. Egy nap így menék Artariához. A bolt üres vala, a hogy azt sem előbb, sem soha azután nem láttam. Artaria ablaka mellett űle, s nem vala több embere jelen egynél. Tájdarabokat kívátam. Nürnbergieket? Kérdé a cseléd. - Nem, Claude Lorraint, Vernét, Vouwermannt, és a mi egyéb nyelvemre jött. - Előmbe teríté portfeuilljét, később még egy másikát. Kiszedtem a mi szememet gyönyörködteté; a rakás nagy volt; most tehát a kiszedettekből szedém ki a jobbakat, megcsináltatám a contót, s menni akarék.
Artaria elállá útamat. Engedelmeddel; hol utazál te? Nem értettem. Belépvén a boltomba, úgy mond, ruhád figyelmet támaszta bennem, s ne vedd roszúl, bizonyos kedvetlen emlékezést. Emberem neked impertnentiával felele, s követlek képében. Te erre négy-öt nevet említél, melyek felől nem értém, mint ismerheti a ki e ruhát hordja; úgy hittem, vakon kapád fel valahol. Míg tehát e két nyalábot végig forgatád, le nem vonám rólad szemeimet, s tetszék nekem, hogy nem előbb nézéd, kitűl van a darab. Messzéről is ismerem portékáimat, s hizelkedés nélkűl mondhatom, szemed első nézéssel a legjobbakat választotta. Nem hihetem, hogy ezt tudhassa a ki hazád határin ki nem lépe. A mesterséget ott még nem ismerik.”[120]
Ezekből a tényekből meglehetősen valószínűnek tetszik, hogy a képaláírás tartalma nem választható el a szabadkőművességtől.
Ebből a szemszögből más megvilágításba kerül az a kérdés is, hogy mért láthatóak a kép hátterében a gizai piramisok. Ignaz von Born, a Zur Wahren Eintracht páholy nagymestere az általa szerkesztett Journal für Freymaurerben (1784-ben) publikálta tanulmányát „Über Mysterien der Ägyptier” címen.
Cagliostro közismert elgondolásai mellett, és attól részben függetlenül a szabadkőművesek nagy jelentőséget tulajdonítottak az egyiptomiaknak. C.E.Wünsch egy évvel korábban jelentette meg Horus c. könyvét. Karl Leonard Reinhold a „Bruder Decius” néven publikált "Die Hebräischen Mysterien oder die älteste religiöse Freymaurerey" (1788) c. művében Mózes és az egyiptomiak közötti összefüggéseket fejtegeti, és már 1788 előtt is publikált a Journal für Freymaurerben a héber és egyéb misztériumokkal összefüggő szövegeket. Igen jellegzetes Johann Gottfried Bremer könyvének címe, melyet 1793-ban adott ki Karl Philipp Moritz: "Die Symbolische Weisheit der Ägypter aus den verborgendsten Denkmälern des Altertums, ein Theil der Ägyptischen Maurerey, der zu Rom nicht verbrannt worden". A könyvben az egyiptomi misztériumok hét fokozatát ismerteti. Amikor ez a munka megjelent, Cagliostro már a pápai tömlöcben ült, az egyiptomi szabadkőművességről szóló kéziratát pedig nyilvánosan égették el.
Born – elsősorban Apuleiusra támaszkodva - az egyiptomi papok és a szabadkőművesek beavatásának hasonlóságait emeli ki és Diodorus Siculus illetve Hérodotos alapján beszél az építészetről és a társadalomról. Az első építőmesterek, Osimanduas, Sesostris, a Memphist tervező Uchoreus, a memphisi oszlopcsarnokot építő Moeris tudását őrzik a piramisok is. Mert „außer diesen öffentlichen gebäuden, und den zur Wohlfart Aegyptens angelegten Dämmen, Kanälen und anderen Arbeiten, welche die vereinigten Kräfte der ganzen Nation erheischten, und deren Ruinen noch heute von der vormaligen Grösse, Pracht und dem Muth derselben zeugten, sind die ungeheuren Kolossen und vorzüglich die ägyptischen Pyramiden der redendste Beweiß des reichtums, der Bevölkerung, der Kenntnisse, der Thätigkei t und Beharrlichkeit der Könige und Einwohner dieses Landes.”
Miután elmondja a piramisok építésének körülményeit, rátér a piramisok értelmezésére. „Weit entfernt, diese Obelisken und Pyramiden als Monumente des Stolzes und des Übermuths einiger Tyrannen, die ägypten beherrschten, oder als unnütze aufgethürmte Steinhauffen, die den üblen Geschmack des Volkes, das sie zusammentrug, verrathen, anzusehen, wird man bey ihrer näheren Beleuchtung vielmehr finden, daß sie ehrwürdige Denkmäler der Kenntnisse dieser Nation sind. Eingedenk des Unfalls welcher die zwey Saulen der Hermesse traf, und der Barbarey, die darauf erfolgte, dachte sie den Zuwachs, den sie täglich an Wissanschaften erhielte, zu verewigen, wenn auch alle Dämme des Nils losbrechen, wenn auch das Feuer die heiligen Bücher verzehren, wenn auch das Licht in den Heiligthume erlöschen, wenn auch das Schwerdt den ganzen Orden der Priester vertilgen, oder ihn zwingen sollte, zu entfliehen, und den Schatz, den man ihme rauben wollte, in andere Gegenden zu übertragen. Und daher schienen sie beschlossen zu haben, auf der Oberflache dieser, jeder Gewalt trotzbitenden, Massen ihre Kenntnisse auf die Nachwelt fortzupflanzen.
Das Beispiel der ersten ägyptier, die auf eine ähnliche Art ihre Gescichte und Geheimnisse in die Säulen des Thoyts, oder, wie andere behaupten, in die Wände der unterirdischen Höhlen eingruben, das Zäugniß des Plinius, welcher die Hieroglyphen auf die Obelisken für philosophische Beobachtungen angiebt, die Dauerhaftigkeit der Materialen, die sie dazu auswählten, die Festigkeit, welche sie diesen Steinmassen gaben, die majestätische Einfalt dieser Gebäude, bey welchen sie nichts suchten, als ihnen Dauer und Raum zu verschaffen, die Figur einer Pyramide, das ist eines Körpers, der eine weit ausgedehnte Grundfläche hat und sich in eine Spitze endet, alle diese Umstände machen es mehr als wahrscheinlich, daß sie bloß in der Absicht aufgerichtet worden seyen, um mit dem ganzen Umfang ihrer politischen, bürgerlichen und priesterlichen Kenntnisse überschreiben zu werden; so daß sie gelichsam bestimmt waren die Bibel der ägyptier zu werden, deren Buchstaben und Charactere aber vielleicht durch die Zeit ausgelöscht und unleserlich gemacht worden sind. Aus einem andern Gesichtspunkte betrachtet, sollte etwann die Stellung dieser Pyramiden, deren Ecken mit aller astronomischen Genauigkeit gerade nach den vier Weltgegenden gerichtet worden, das richtige Verhältniß der Grundfläche zu der Höhe derselben der Muth, die Steine dazu aus entfernter Gegenden zu überbringen, die darauf verwandten Kösten, die Menge des des damit beschäftigten Volkes, und endlich die Ausführung diesen Unternehmens die ausgebreiteten Kenntnisse der ägyptier in der Grössenlehre, der Hebekunst und Sternkunde, so wie den Reichtum und die Macht ihrer Könige, den spätesten Zeitalter laut verkündigen.”[121]
A piramisok tehát az egyiptomiak bibliái, tudásuk és nagyságuk őrzői: ebben az értelemben állnak Born barátjáról, Angelo Solimanról készült portré hátterében: a beavatatlanoknak Afrikát, a beavatottaknak az ősi tudást jelentik.
A Vergilius- idézet az Aeneis első énekének abból a részéből származik, ahol Aeneas és Dido először találkoznak.
„His animum arrecti dictis et fortis Achates
et pater Aeneas iamdudum erumpere nubem 580
ardebant. Prior Aenean compellat Achates:
'Nate dea, quae nunc animo sententia surgit?
omnia tuta vides, classem sociosque receptos.
Unus abest, medio in fluctu quem vidimus ipsi
submersum; dictis respondent cetera matris.' 585
Vix ea fatus erat, cum circumfusa repente
scindit se nubes et in aethera purgat apertum.
Restitit Aeneas claraque in luce refulsit,
os umerosque deo similis; namque ipsa decoram
caesariem nato genetrix lumenque iuventae 590
purpureum et laetos oculis adflarat honores:
quale manus addunt ebori decus, aut ubi flavo
argentum Pariusve lapis circumdatur auro.
Tum sic reginam adloquitur, cunctisque repente
improvisus ait: 'Coram, quem quaeritis, adsum, 595
Troius Aeneas, Libycis ereptus ab undis.”
Az idézett Vergilius-hely azt a szituációt ábrázolja, amikor a trójaiak Achates kivételével úgy tudják, hogy Aeneas odaveszett, Dido viszont a maradék csapatot már befogadta. A látszólag elveszett és megkerült Aeneas „epifániája” Vergiliusnál azt a célt szolgálja, hogy előkészítse a Dido és Aeneas tragikus szerelmének történetét. Az isteni szépségben, a hirtelen eloszló felhőkből előtűnő Aeneasnak nem csak a szépsége, hanem szerencsétlen helyzete is feltűnik Dido számára. (Obstipuit primo aspectu Sidonia Dido, casu deinde viri tanto...). Aeneas mint menekült, mint üldözött, mint számkivetett áll a királynő előtt, akit ugyanakkor Venus (genetrix) csodálatos szépséggel ruházott fel.
A helyzet nyilvánvaló pandantja Odüsszeusz és Nauszikaá találkozásának, csak Homérszonál a kamaszlány nem egy isteni szépségű férfiúval, hanem a tenger tajtékjával fedett ijesztő, meztelen hajótöröttel találkozik, aki
β δ ἴμεν ὥς τε λέων ὀρεσίτροφος ἀλκὶ πεποιθώς,
ὅς τ εἶσ᾽ ὑόμενος κα ἀήμενος, ἐν δέ ο ὄσσε
δαίεται· αὐτὰρ βουσ μετέρχεται ὀίεσσιν
ἠὲ μετ ἀγροτέρας ἐλάφους· κέλεται δέ γαστὴρ
μήλων πειρήσοντα κα ἐς πυκινὸν δόμον ἐλθεῖν·
(Hom. Od. VI. 130-134)
A homéroszi képpel ellentétesen, azzal szemben, vele konkurrálva megrajzolt Vergiliusi nem a természet vad teremtményéhez, hanem a művészi kéz alkotásához, szoborhoz (quale manus addunt ebori decus, aut ubi flavo / argentum Pariusve lapis circumdatur auro) hasonlítja hősét. Haid metszetén az egyiptomi sivatag fölött magasodó felhők meteorológiai önellentmondását – contradictio in adiecto-ját - talán épp a vergiliusi hely ismerete, vagy az egyenesen arra tett célzás oldja (oldhatja) fel. Egészen sarkosan: a metszet Angelo Soliman epifániája.
A képaláírásba emelt idézet tehát ugyanúgy egy afrikai helyszínhez kötődik, mint a Sallustius monográfiájából átvett két jelzős szerkezet.
A Sallustius-hely a következő szövegkörnyezetbe ágyazódik:
„ (5)Is (sc. Micipsa) Adherbalem et Hiempsalem ex sese genuit Iugurthamque filium Mastanabalis fratris, quem Masinissa, quod ortus ex concubina erat, privatum dereliquerat, eodem cultu quo liberos suos domi habuit.
[6] Qui ubi primum adolevit, pollens viribus, decora facie, sed multo maxime ingenio validus, non se luxu neque inertiae corrumpendum dedit, sed, uti mos gentis illius est, equitare, iaculari; cursu cum aequalibus certare et, cum omnis gloria anteiret, omnibus tamen carus esse; ad hoc pleraque tempora in venando agere, leonem atque alias feras primus aut in primis ferire: plurimum facere, [et] minimum ipse de se loqui. Quibus rebus Micipsa tametsi initio laetus fuerat, existimans virtutem Iugurthae regno suo gloriae fore, tamen, postquam hominem adulescentem exacta sua aetate et parvis liberis magis magisque crescere intellegit, vehementer eo negotio permotus multa cum animo suo voluebat. Terrebat eum natura mortalium auida imperi et praeceps ad explendam animi cupidinem, praeterea opportunitas suae liberorumque aetatis, quae etiam mediocris viros spe praedae transversos agit, ad hoc studia Numidarum in Iugurtham accensa, ex quibus, si talem virum dolis interfecisset, ne qua seditio aut bellum oriretur, anxius erat.
[7] His difficultatibus circumventus ubi videt neque per vim neque insidiis opprimi posse hominem tam acceptum popularibus, quod erat Iugurtha manu promptus et appetens gloriae militaris, statuit eum obiectare periculis et eo modo fortunam temptare.
Kazinczy Ferenc fordításában az idézett hely így hangzik:
„Serdűlgete Jugurtha erőben és szépségben, és még sokkal inkább lelke nagy tehetségeiben. Nem adá ő magát megrontani a henye kényes életnek, hanem, mint Numidiához illik, lovaglásban, íjazásban, futásokban vetélkedék társai közt, minden másokat felűlmúla, és még is minden másoktól kedveltetett. Ideje nagy részét vadászatokban töltötte; oroszlánt s egyéb fenevadat ő teríté legelöl vagy egyike a legelsőbbeknek; legtöbbet teve, s maga felől legkevesebbet szóla. Micipsa ennek örűlt elejénte, mert az ifjú nagy tulajdonai fényt ígértenek országának; de tovább, látván, hogy ő öregszik, s gyermekei kiskorúak, Jugurtha pedig emberedésnek indúlt, szertelen aggás szálla reá, s elméjét nehéz gondolatok hánytorgaták. Rettegteté az emberi gyarlóság, melly uraságra törekedik és sikamló teljesíteni a mire vágy, s a maga vénsége, a gyermekek ifjú kora, mi elég inger reményre gyulasztani s megtántorítani a szerénybek lelkeiket is; de viszont azt is rettegé, hogy ha elöleti Jugurthát, abból könnyen zendűlés, vérontások támadhatának. Látván azért, hogy a népkedvelte ifjat sem nyilván erővel, sem kelepczék által el nem olthatja, feltötte magában hogy a merész s katonai dicsőséget szomjúzó embert veszélyeknek hányja elébe, s a szerencsével adatja meg a mit óhajt.”[122]
A Sallustiust Mátyás egyik corvinájából[123] fordító Kazinczynál is összekapcsolódik a két auctor: „De érjünk véget valaha s légyen elég nyelvünk barátjait és akik az írásaikkal akarják segélni, figyelmesekké tennünk Sallust mellett, mely szegények formában az újak, és mely kifogyhatatlan annak gazdagsága a régieknél, s különösen Virgilnél és Sallustnál.”
Az öreg Kazinczy számára a „makacs, különöző, darabos, homályba vonúlt, görög alakokban gyöngyörködő, szófaragó és nyelvkorcsosító” mégis „utolérhtetlenül szép” Sallustius elsősorban azért válik fontossá, mert „ő maga csinála magának nyelvet. A mi grammatikagyártóink az ilyet megbocsáthatatlan véteknek nézik, meg nem gondolván, hogy amit tiltanak, csudálnak azokban, akiket a szépírás mesterségében az emberiség örök példányaiként magasztalnak. A részben Sallustot az fogja igazán ismerni, aki őtet Ciceróval hasonlította össze s ennek és annak sajátságait megragadni igyekezett.”[124]
Még pontosabban jelzi azt, hogy Sallustius – és Cicero - milyen fontos, sőt, kimondottan döntő szerepet játszott Kazinczy életében, az 1824 február 26-án Guzmicsnak írt levél: „Sallustius és Cicero, e két nagy író, első ifjúságom ólta szerelmem vala, s S.(allustius) még inkább mint C. - Csak kivallom, édes barátom, engem S.(allustius) teve nyelvrontóvá. Titkoltam ezt mindeddig: Néked vallom-meg, és még eddig senkinek meg nem vallám De melly fonákság! Valamint fordításomnak az lesz legnagyobb fogyatkozása, hogy Sallustnak azt a kényes lassongást nem tudám teljességgel megadni: úgy magam mindég a Ciceró áradozásaira láttam elkapattatni magamat.”[125]
Sallustius különös módon fonódik össze Kazinczy sorsával is: valóban egy életen át kíséri. A fordítás megjelenését, amelyet még a börtönben kezdett, és íróeszköz híján memorizált, nem érhette meg. Több mint 30 éven át folyamatosan javítgatja-csiszolja a szöveget.[126] Teleki Sámuelnek írja 1802 augusztus 6-án: „Sallustot akarom fordítani. - Fogságomban, hol nem vala szabad írnom, enyhületet nyertem némely szép darabjainak magyarrá tételében, s ezen próbáim közül egy-kettő úgy megmaradt emlékezetemben, hogy kiszabadúlván, papirosra tehettem. Imhol vannak ezek a töredékek.” [127]
A fordítást néha hosszú évekre félreteszi, aztán újult lendülettel lát neki. Kis Jánosnak írja 1819 július 20-án: „Hat esztendő ólta nem illetett Sallustomat kedvem jöve megtekinteni. Alig olvastam el két ívet, s tollhoz nyúltam, s újra az egészet lefordítottam. Megtekintvén az új fordítást láttam, hogy újra le kell fordítanom, s azt még e holnapban fogom.”[128] Majd november 11-én ezt írja ugyancsak Kisnek: „Ez idén Sallustomat kétszer fordítottam újra.” [129]
Eldönti, hogy kiadót keres végre a fordításnak, aztán elállt a szándékától, és tovább csíszolta a fordítást. Guzmicsnak 1822 november 11-én írja: „Sallusztom, melyen harmincz év óta dolgozom, magammal is azt fogja talán hitetni, hogy nem éltem haszon nélkül. Erdélyi leveleim másoknak nyerik meg javallatokat, Szalluszt a magamét.”[130]
1827 június 21-én Toldy Ferenchez írt levelében megismételi a Guzmicsnak tett vallomást: „Szalluszt ronta el engem, s kevélykedem, hogy azt Guzmicson kívül talán egy olvasó sem érté.”[131]
A fordítással viszont még mindig nem elégedett, 1829-ben és 1830-ban francia fordításokat szerez be, és a szöveget még háromszor átdolgozza.[132] Imádott Sallustiusa végül halála után öt évvel, 1836-ban jelent meg.
Sallustius az elpuhult római fiatalság ellentéteként írja le Jugurtha neveltetését, egy olyan ifjú képét állítva elénk, aki szellemével, testi képességeivel, és szerénységével egyformán kitűnik. A „non se luxu neque inertiae corrumpendum dedit, sed, uti mos gentis illius est, equitare, iaculari;” - mondat párhizamba állítható a Bauer és Pichler által – és minden bizonnyal Solimantól származó – információkkal, hogy az ifjú afrikai herceg neveltetése „...wird wohl vorwiegend gymnastisch gewesen sein: auch afrikanischer Fürstensöhne vortrefflichste und früheste Beschäftigung war das Kriegshandwerk.” [133]
Épp ezek az erényei jelentik számára a veszélyt, hiszen Micipsa felismeri benne a lehetséges ellenfelet, és a legkülönbözőbb veszélyeknek teszi ki, hátha így megszabadulhat tőle, s a trón így akkor még gyermekkorú fiaira szállhat. Egy veszélynek kitett fiatalembert látunk magunk előtt, aki végül majd a rómaiak egyik fő ellensége lesz. Ő is azonban, akárcsak Aeneas, erényei és az isteni gondviselés révén menekül meg a bajból. Vesztes helyzetből változtatja meg saját sorsát, mivel következetesen ragaszkodik a céljaihoz.
Mind az ingenio validus, impigro atque acri ingenio (cap.7.), Jugurtha, aki difficillimum in primis est, et proelio strenuos erat et bonus consilio (u.o.), mind pedig a pius Aeneas figurája közel állhatott Angelo Solimanhoz, hiszen ha életrajzának csak legfontosabb pontjait nézzük, szembeötlő az ész, az erény és a szerencse/gondviselés egészen rendkívüli konstellációja.
Könnyen elgondolható, hogy a történelem iránt érdeklődő Soliman elsősorban azokat a szövegeket kereste, amelyek valamilyen értelemben saját helyzetének jobb megértéséhez segíthették hozzá. Érdeklődése ebből a szempontból természetesen nem bőrszínspecifikus, bár e tekintetben sem egyedülálló, hiszen a Anton Wilhelm Amo Wittenbergben írt filozófiai disszertációja például a test és lélek problémájával hasonló indíttatásból foglalkozik.[134]
Mivel a metszet keletkezéstörténetéhez, valamint a képaláírás szerzőségéhez semmilyen további közvetlen adat nem áll rendelkezésre, utolsóként azt a szempontot lehet még figyelembe venni, hogy mind a kép, mind pedig a képaláírás a fő hangsúlyt Soliman szépségére helyezi. Ez azért tetszik jelentősnek, mert a fekete bőrűek a kor általános felfogása szerint, mint fentebb kifejtettem, nem szépek, legfeljebb különösek, bizarrak. Eleve az a tény, hogy Soliman – nyilván nem kevés öniróniával – a „Zur wahren Eintracht” páholyban a frater terribilis szerepét játszotta, egyértelműen utal erre a sztereotípiára.
Hogy csak a legkirívóbb példát említsük, Lessing Laokoon c. Esszéjében a rút leírásánál a hottentottákat is felhozza példának, akiknek „Legmulatságosabb ilyenfajta vonásai a Tquassow és Knonmquaiha című hottentotta elbeszélésnek vannak, melyet Lord Chesterfieldnek tulajdonítanak. Tudjuk, milyen piszkosak a hottentották, és mily sokféle dolgot tartanak szépnek, tetszetősnek és szentnek, ami bennünk undort és iszonyodást kelt. Szétzúzott porcogójú orr, ernyedt, köldökig lógó mellek, kecskefaggyúból és koromból készült mázzal bekent, napon pácolt test, hájtól csöpögő hajfürtök, friss bélbe csavart kéz és láb:- gondoljuk el mindezt egy gyöngéd és tiszteletteljes szerelem tárgyán, gondoljuk el, hogy a komolyság és a csodálat nemes nyelvén beszél – és próbáljuk csak nevetésünket visszatartani!”[135] Edmund Burke 1757-ben megjelent Enquiry c. Művében elmesél egy történetet egy vak fiúról, aki a sikeres szürkehályog műtét után visszanyerte a látását, ha fekete tárgyat látott, rosszul lett, amikor pedig megpillantott egy néger nőt, szinte eszméletét vesztette. Burke ezt a jelenséget azzal magyarázza, hogy a fekete tárgyak semennyi, vagy legfeljebb csak igen kevés sugarat vernek vissza, ezért a vákuum érzetét keltik.[136]
Az a tény, hogy a kép egy fekete bőrű férfit szépnek ábrázol és szépnek is nevez, s e szépséget két olyan antik utalással hangsúlyozza, amelyek közül legalább a vergiliusi közismert volt, valószínűvé teszi, hogy a metszet elsősorban agitatív céllal készülhetett. Ez a cél, nevezetesen a közvélekedés megváltoztatása, a negatív sztereotípiák feszegetése és lebontásának kísérlete pedig nyilvánvalóan nem származhat máshonnan, mint éppen a szabadkőműves-illuminátus körökből.
Az os umerosque Jugurthae similis már azon egyszerű oknál fogva sem lehet „reális” hasonlat, mivel Jugurtháról semmilyen portréábrázolás nem maradt fenn, ami esetleg egy ilyen párhuzamot lehetővé tett volna. A Jugurthát ábrázoló pénzérméken a numídiai király az őt eláruló apósával, Bocchussal legyőzője, Sulla lábai előtt térdel, tehát egyáltalában nem diadalmas helyzetben. Tehát a szöveg nem Jugurtha és Soliman szépségét állítja párhuzamba, sokkal inkább a Sallustius által ecsetelt erények azok, amelyek számításba jöhetnek.
A kérdés avval a problémával folytatódik, hogy amikor a deus helyére Jugurtha kerül, az egyenlet másik, rejtve maradt, illetve implicit oldalán a rómaiak helyére mit kell behelyettesítenünk.
Kézenfekvőnek látszik az aránypár megfejtése, amelyre a „Jugurtha” név választásában megmutatkozó provokáció hívja fel az olvasót. Jugurtha Róma ellensége, de Hannibálhoz hasonlóan – akitől Livius sem tud megvonni minden rokonszenvet (ahogy Tacitus sem a Britanniában a lázadó vezértől) - népének szabadságharcosa, Róma rossz lelkiismeretének állandó ébrentartója. Egy korrupt, zsarnoki, igazságtalan és kegyetlen állam ellen harcol, és vereségéhez csak az árulás segíti a rómaiakat. Nem lehetetlen a kép sugallta összefüggéseket olyan sorba rendezni, amelynek végén az a következtetés áll, hogy Ignaz von Born esetleg eredménnyel plántálgatta mór barátjába az Illuminátusok eszméit, amelyet Kazinczy így jellemez „evertere superstitionem, opprimere Tyrannismum, benefacere. - Nem ez é az élet leg-édesebb boldogsága?” Kazinczy egyértelműen utal arra, hogy Weishaupt elgondolásairól mi a véleménye és amennyiben Soliman Jugurtha, annyiban a rómaiak alighanem az „abszolutisztikus állam”.
Már Monika Firla felveti azt a lehetőséget, hogy a Massinissa névből arra lehet következtetni, hogy Soliman illuminátus volt, mivel a rendben mindenki latin nevet kapott, míg a szabadkőművesek között ez nem volt általános szokás, illetve csak a „Hochgradsystem”-ekben, amelyek az első három fok megszerzése után következtek. Kazinczy valószínűleg mint rózsakeresztes, kapta az Orpheus nevet.
A Karthagóban hellénisztikus nevelésben részesült Massinissa (i.e 240-148) teremtette meg Numidia államot[137]. Karthagóban betekintést nyert az állam- és a gazdaságszervezésbe, s e tudását hazatérve kamatoztatta. Újjászervezte a gazdaságot és az államot, és a kultúrában meghonosította a hellénisztikus szellemet. Karthago végső veresége után Massinisse Cirta és Siga királya lett, a korábban Karthago által ellenőrzött területekre is kiterjesztette a hatalmát és egy afrikai birodalom tervének kidolgozásába fogott.
Sallustius – Kazinczy fordításában – így ír Massinissáról:
„...Publius Scípió, kinek az érdem tovább Africanus nevet adott, Massinissa Numídiai királyt barátságába fogadta volt. Ez minekünk olly nagy és sok szolgálatot tőn, hogy a Római Nép, legyőzvén elvégre Karthágót, és a nagybirtoku Sypháxot elfogván, minden elfoglalt várost és tartományt a királynak hagya. Massinissa nekünk hív és hasznos barátunk volt, s életének s hűségének csak a halál vete véget.”[138]
Egységes numidai királyság a Kr. e. 3. század végéig nem létezett. A két nagy numida törzs, a masszülioszok és a maszaiszülioszok királyai egymástól függetlenül irányították népeiket. Mindkét törzs uralkodói dinasztiája jó viszonyban volt a punokkal, Massinissa például Karthagóban nevelkedett, nagybátyja, Oezalkesz pedig Hannibal, a legendás pun hadvezér egyik unokahúgát vette feleségül. A második pun háború előtt a maszaiszülioszok királya, Szüphax szintén jó kapcsolatokat ápolt Karthagóval, de a háború kitörését követően a rómaiak oldalára állt, azt remélve, hogy új szövetségese majd enyhíti a királyságára nehezedő karthagói nyomást. A punok hispaniai vereségét követően azonban meglepő módon felhagyott a rómaiak támogatásával, és Karthágó oldalára állt. A numida uralkodónak nyilvánvalóan meg sem fordult a fejében, hogy a rómaiak egy újabb afrikai hadjáratot kezdenek Regulus consul Kr. e. 256–255-ös, kudarccal végződött hadjárata után. Ráadásul Karthagó hatalma Afrikában még teljesen érintetlen volt, hiszen a háború az első években Italia és Hispania területén folyt. Massinissa egy numida lovasegység parancsnokaként részt vett a hispaniai harcokban a karthágóiak oldalán Kr. e. 212–206 között; már ekkor kitűnt személyes bátorságával és kiváló hadvezéri képességeivel. A masszülioszoknál Massinissa atyjának halála után nagybátyja, Oezalkes került a trónra, majd az ő korai halálát követően trónviszály tört ki, amely megosztotta a törzs vezető rétegét.
Massinissa már Kr. e. 207-ben, a karthagóiak ilipai veresége után titkos tárgyalásokat folytatott Cornelius Scipióval, majd visszatért hazájába, legyőzte és megölette Mazaetullust, majd önmagát ismertette el a masszülioszok királyának. Szüphax azonban Karthagó biztatására és tevékeny közreműködésével elűzte Massinissát, és saját uralma alatt egyesítette a két numida királyságot.
Kr. e. 204-ben Scipio partra szállt Leptisnél, és hamarosan jelentős területek kerültek a fennhatósága alá. A királyságából elűzött Massinissa azonnal csatlakozott hozzá, és Kr. e. 203-ban a római hadakkal egyesülve győzelmet aratott Szüphax felett, akit a rómaiak fogságba ejtettek és Italiába hurcoltak. Győzelmét követően Massinissa visszaszerezte királyságát, a maszaiszülioszok területeit azonban meghagyta Szüphax utódainak. Róma szövetségesévé tette az immár jelentős területeket birtokló numida uralkodót.Ez volt az első alkalom a numida törzsek történetében, amikor egy uralkodójuk nem Karthagó, hanem Róma jóváhagyásával került trónra. A hannibali háborúban katasztrofális vereséget szenvedett Karthagó nem tudott érdemben beavatkozni a közvetlen szomszédságában fekvő masszüliosz királyság belügyeibe, s ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy Észak- Afrikában megtört Karthagó több évszázados hegemóniája. A Kr. e. 201-es Scipio-féle békeszerződés Róma mellett egyértelműen Massinissának kedvezett, aki a két korábbi numida királyság legnagyobb részét saját uralma alatt egyesítette. A békeszerződés előírta a karthagóiaknak, hogy mindazokat az építményeket, területeket, városokat és értékeket, amelyek Massinissa, illetve Massinissa ősei egykori birodalmának határai között találhatók, vissza kell adniuk. Ez azt jelentette, hogy Massinissa valamennyi karthagói területre igényt tarthatott, hiszen a föníciai telepesek megérkezése előtt ezeket elődei, a különféle numida törzsek fejedelmei birtokolták.
Massinissa megváltozott római külpolitikához igazodva többször is látványos hűségnyilatkozatot tett Rómának. Kr. e. 168-ban Rómába küldte egyik fiát, Masgabát, hogy kifejezze szerencsekívánatait a rómaiak Perseus felett aratott győzelméért. A királyfi nyíltan kijelentette, hogy atyja egész királysága Rómát illeti, ő maga csak ezen tulajdon haszonélvezője. Masgaba kérte a szenátust, hogy atyja személyesen is Rómába utazhasson, és áldozatot mutathasson be a capitoliumi Iuppiternek, de a szenátus elutasította kérést. Massinissa római segítséggel rendezte el végrendeletét is: P. Cornelius Scipio Aemilianust kérte meg, hogy halálát követően ossza fel királyságát a fiai között, akiknek szigorúan meghagyta, hogy mindenben vessék alá magukat Scipio döntésének.
Polübiosz így jellemzi Massinissát:
„Massinissa, az afrikai numidiaiak királya volt a legjobb ember a mi korunkban uralkodó királyok közül, és a legszerencsésebb is, mivel több, mint hatvan évig uralkodott, a legjobb egészségnek örvendett, és szép kort, kilencven évet élt meg. Testi erejével is fölülmúlta kortársait, ha állni kellett, egy napig állt egy helyben, viszont ha leült, képes volt egész napon át így maradni, s az sem merítette ki, ha egy álló nap és még éjszaka is egyhuzamban nyeregben kellett maradnia. Életerejét bizonyítja, hogy kilencvenéves korában, amikor meghalt – másik kilenc fia mellett – egy mindössze négyéves kisfiút hagyott maga után, akit Szthembanosznak hívtak, és akit később Micipsa fogadott örökbe. Gyermekei egymás iránt érzett szeretetének köszönhetően úgy élte le egész életét, hogy trónját elkerülték az összeesküvések és a családi viszályok. De a legnagyszerűbb és legcsodásabb cselekedete a következő volt: őelőtte egész Numidia terméketlen volt, és úgy tartották, hogy földjének természete miatt itt semmi sem terem meg. ő volt az első és egyetlen ember, aki bebizonyította, hogy mindenféle haszonnövény megterem Numidiában, és nem rosszabbul, mint máshol, tette ezt pedig oly módon, hogy minden fiának felszerelt egy tízezer plethron területű birtokot, ahol minden megtermett. Halálával kapcsolatban joggal mondhatjuk el mindezeket a dicséretére. – Scipio két nappal a király halála után Cirtába érkezett, s mindent megfelelően és igazságosan elrendezett.”[139]
Ignaz von Born az „Über Mysterien der Ägypter” c. tanulmányában gyakran hivatkozik Polübioszra, akit nyilván alaposan ismert. Ha elfogadjuk a lehetőségét annak, hogy Angelo segített Bornnak a szöveg megírásában, a forrásmunkák feldolgozásában, akkor az is valószínűnek látszik, hogy Polübiosz közös témájuk volt. Minthogy Numídia és a pun háborúk története nyilvánvalóan fontos lehetett Angelo számára, biztos, hogy alaposan ismerte az ide vágó antik auctorokat, Liviust, Polübioszt, Sallustiust. Ráadásul, mint Pichlertől értesülünk, azt gondolta, hogy galla (oromo) származású, tehát akár még azt is feltételezhette magáról – az akkor közfelfogásnak megfelelően -, hogy következésképp hamita vér csörgedezik az ereiben, így „joggal” tekinthette magát a numídiaiak, vagy akár a karthagóiak utódjának.


[1] Kazinczy Ferenc utazásai 1773-1831, válogatta, szerkesztette, jegyzetelte dr. Busa Margit, Budapest-Miskolc, 1995
[2] Kordován 1405 k.: Vándorszó; v.ö. Ang. cordovan, cordwain, ném. Korduan, Korduanleder, sp. cordobán, fr. cordouan; ol. Cordovano, friuli cordován, R. Curduan, gurduan, (N. Pirona); szb.-hv. Kordovan, le. R. Kordyban, kurdyban, 'kordovánbőr', az oroszban még 'kordovánbőrből készült cipő' is. Mindezek végső forrása a spanyolországi Córdoba (latinul Corduba) város nevének melléknévi származéka; tulajdonképpeni jelentése tehát „córdobai“. Az elnevezés alapja az, hogy Córdobában az arab uralom idején fejlett bőripar alakult ki; v.ö. Arab qurtuba – u.a. A magyar szó forrása legvalószínűbben az olasz volt; a régi g-s kezdetű formák is minden bizonnyal ide mutatnak.“ TESZ, Bp. 1970. 574-575.o.
[3] KazLev II. 283.o.
[4] u.o.
[5] Kazinczy Ferenc utazásai 1773-1831, válogatta, szerkesztette, jegyzetelte dr. Busa Margit, Budapest-Miskolc, 1995, 28-30.o.
[6] Victor d'Este, a fizika és a gazdaságtan professzora volt Kassán 1785-től . Számos tudományos társaság levelező tagja volt. 1782-ben lépett be a „Zur wahren Eintracht” páholyba, ahol Soliman akkor már frater terribilisként tevékenykedett.
[7] Brigido Mihály, azaz Michael Leopold Brigido az „ad Magnanimitatem” pesti páholy tagja volt Martinovicscsal és Laczkovichcsal, Hajnóczyval, együtt. Abafi Lajos, Abafi Lajos, A szabadkőművesség története Magyarországon . - Bp. : Akad. K., 1993, 158.o.
[8] Kazinczy Ferenc, Pályám emlékezete, kiadta Abafi Lajos, Bp. 1879,
[9] Kazinczy Ferenc, Pályám emlékezete, kiadta Abafi Lajos, Bp. 1879,
[10] Bauer, Wilhelm A, Angelo Soliman, der hochfürstliche Mohr – Ein exotisches Kapitel Alt-Wien, Hrsg. von Monika Firla-Forkl, Berlin, Edition Ost, 1993. A továbbiakban: Bauer
[11] In: Bauer, 44. o.
[12] u.o. 48.o.
[13] Bauer, 55.o. „Nobilis Dominus Angelus Soliman Maurus a Servitiis Celsissimi Principis Wenceslai a Lichtenstein natus in Africa Parentibus Accatholicis ipse est Catholicus et caelebs.
Cum Nobili Domina Magdalena Christiano des Antony Christiano Secretarii apud Comitissimam Harrach defuncti vidua. Test de morte mariti offendit.
Testes. Franciscus Mathaeus Gottwald Secretarius apud Principem Wenceslaum de Lichtenstein.
Carolus Freiheit Universitäts Fechtmeister. Galdiator.
Dispensavit ipse Emus Cardls vivae vocis oraculo in tribus Den. Ambo deposuerunt juram. Lib. In presea. Denom testium. Meritus vero insuper iuravit se non esse mancipium.
A fide sacerdotali testor. Benedico. Cmgstr.“
Bauer külön felhívja a figyelmet annak bájára, hogy a szöveg megfogalmazója a „Fechtmeister“ -t „gladiator“-nak fordítja.
[14] u.o. 61.o.
[15] „Geschichte war sein Lieblingstudium“ u.o. 62. o.
[16] in: Bauer, 66.o.
[17] Bauer,. 70. o.
[18] Wilhelm A. Bauer: Angelo Soliman, der hochfürstliche Mohr – Ein exotisches Kapitel Alt-Wien, Hrsg. von Monika Firla-Forkl, Berlin, Edition Ost, 1993. (Bauer)
[19] Dr. Fazekas István levéltáros, a bécsi Haus-Hof- und Staatsarchiv magyar delegáltja ottjártamkor ezzel a jelzővel minősítette Angelo Soliman autográf aláírását
[20] „Quoiqu'Angelo Solimann n'ait rien publié, il mérite une des premières places entre les Nègres qui se sont distingués par un haut degré de culture, par des connoissances étendues, et plus encore par la moralité et l'excellence du caractère.“ (http://pge.rastko.net/dirs/1/5/9/0/15907/15907-h/15907-h.htm)
[21]„Er war sehr unterrichet, gelehrt; redete und schrieb viele Sprachen, war Schtriftsteller...“ Franz Gräffer: Ein schzwarzer Prinz in: Kleine Wiener Memorien und Wiener Dosenstücke, hrsg. Anton Schlossar, Gustav Gugitz, München, 1918, I. köt. 96.o.
[22]Firla, Monika: Angelo Soliman und seine Freunde Graf Franz Moritz von Lacy, Ignaz von Born, Johann
Anton Mertens und Ferenc Kazinczy : "Segen, Segen, Segen auf Dich, guter Mann!" / Monika Firla. −
Wien : Tanz*Hotel/Art*Act Kunstverein, 2003.
[23] A mű teljes címe: De la littérature des Négres, ou Rechercher sur leurs facultés intellectuelles, leurs qualités morales et leur littérature; suivi de Notices sur la vie et les ouvrages des Négres qui se sont distingués dans les Sciences, les Lettres es les Arts, Paris, 1808
[24] Henri Grégoire: Die Neger. Ein Beitrag zur Staats-und Mencschenkunde. Aus d. Französoschen übers. (von Saul Ascher) Berlin, 1809. ill. Henri Grégoire: Über die literatur der Neger, oder Untersuschungen über ihre Geistfähigkeiten, ihre sittlichen Eigenschaften und ihre Literatur, begleitet von Notizen über das Leben und die Schriften derjenigen Neger, die sich in Wissenschaften und Künsten auszeichneten. Aus d. Französischen übersetzt von Paul Usteri), Tübingen, 1809.
[25] Franz Joseph Gall, G. Spurzheim: Anatomie et physiologie du systeme nerveux en géénéral et du cerveau en particulier, Bd. IV, Paris, 1819, p. 85.
[26] Constanz von Wurzbach: Biographisches Lexikon des Kaiserthums Oesterreich, enthaltend die Lebenskizzen der denkwürdigen Personen, welche seit 1750 bis 1850 im Kaiserstaate und in seinen Kronländern gelebt haben, 60 köt., Wien, 1856-1923, 5. köt, 1859, p. 65.
[27] Maga Grégoire erről így ír: „J'acquitte un devoir en révélant au public les noms des personnes à qui je dois la biographie de cet estimable Africain, dont le docteur Gall m'avoit parlé le premier. Sur la demande de mes concitoyens d'Hautefort, attaché ici aux relations extérieures, et Dodun, premier secrétaire de la légation française en Autriche, on s'empressa de satisfaire ma curiosité. Deux dames respectables de Vienne y mirent le plus grand zèle, Mad. de Stief et Mad. de Picler. On rassembla soigneusement les détails fournis par les amis de défunt Angelo. D'après ces matériaux, a été faite cette notice intéressante qu'on va lire. Dans la traduction française, elle perd pour l'élégance du style; car Mad. de Picler, qui l'a rédigée en allemand, possède le talent rare d'écrire également bien en prose et en vers. J'éprouve du plaisir en exprimant à ces personnes obligeantes ma juste reconnoissance.“ http://pge.rastko.net/dirs/1/5/9/0/15907/15907-h/15907-h.htm
[28] Monika Firla-Hermann Forkl: Neue details zur Biographie von Angelo Soliman, Etudes Germano-Africaines, nr. 14/1996, pp. 119-136.
[29] S. Wininger: Große Jüdische National-Biographie, 6. köt, Wien, 1941 S. 574.
[30] Wurzbach: Biographisches Lexicon, 4. köt. (1858) pp. 78-79.
[31] Wurzbach: Biographisches Lexicon, 4. köt. (1858), p. 77.
[32] Gustav Gugitz: Zu einer Briefstelle Mozarts. Die Affaire Günther-Eskeles, in: Mozartsmitteilungen 3 (1921) p. 41-49.
[33] Morgenblatt für gebildeten Stände, Nr. 210, 1808 szeptember 1 (pp. 837-838)és Nr. 211, szeptember 2. (pp. 842-843)
[34] Eleonore Flies egyébként Goethe életében is felbukkan – neki szintén anyagot gyűjtött. Goethe naplójában 1808 augusztus 31 és szeptember 11 között naponta említi von Eskelest – Karlsbadban mindeketten ekkor voltak fürdőkúrán, itt ismerkedtek meg. 1812-ben Eleonore ismert személyek aláírásait küldi el Goethének.
[35] Franz Gräffer: Ein schzwarzer Prinz in: Kleine Wiener Memorien und Wiener Dosenstücke, hrsg. Anton Schlossar, Gustav Gugitz, München, 1918, I. köt. 95-97.o.
[36] u.o. 227 skk.
[37] Rudolf Gräffer, (1734-1817) könyvkereskedő, több bécsi páholy tagja. Részletesebben ld..uo. 406.o. 216. jegyzet.
[38] „Saint-German... azt hirdette, hogy birtokában van az életelixírnek, úgyhogy már elmúlt 2000 éves. 1770 és 1774 között Párizsban tartózkodott és rózsakeresztesnek mondotta magát. Alakját és életét ma is legendák övezik. Egyes feltételezések szerint Saint-German gróf maga Rózsakeresztes Krisztián – esetleg annak reinkarnációja – volt. Várkonyi Nándor ugyanakkor II. Rákócszi Ferenc törvénytelen fiát tiszteli benne (Saint-German maga is emlegette, hogy a magyar fejedelem gyermeke), elmélete nyomán mások még tovább mennek, és azt állítják, hogy II. Rákóczi Ferenc és Saint-German gróf egy és ugyanaz a személy.”Benedek Szabolcs, A szabadkőművesség eredete, Bp.2006, 91.o.
[39] Gräffer, Franz, Neue Wiener Tabletten, Wien, 1849, 71. o.
[40] Fitzinger, Leopold Joseph , Geschichte des kais. kön. Hof-Naturalien-Cabinetes in Wien. 1. Abtheilung. Älteste Periode bis zum Tode Kaiser Leopold II. 1792. In: Sitzungsberichte der philosophisch-historischen Classe der Kaiserlichen Akademie der Wissenschaften 21, S. 433-479.
[41] Wurzbach, Constantin von: 'Biographisches Lexikon des Kaisertums Österreich. 60 Bd. Wien 1856-1891
[42] „...so traten denn wieder die wilden Elemente seines Negerblutes in den Vordergrund. Angelo wurde roh und jähzornig, und wäre wohl zulezt ganz aus der Art geschlagen, wenn nicht der alte Haushofmeister (t.i. Lobkowitz herceg szolgája, kiegészítsé tőlem P.G.) des Negerknaben sich angenommen und ihn unterrichtet hätte.“
[43] Idézi Bauer, Wilhelm: Angelo Soliman der hochfürstlice Mohr, 82.o.
[44] Wilhelm A. Bauer, Otto Erich Deutsch és Joseph Heinz Eibl, szerk., Wolfgang Amadeus Mozart: Briefe und Aufzeichnungen. Gesamtausgabe, Kassel, 1962-75
[45] Fritz von Herzmanovsky-Orlando. :Sämtliche Werke in zehn Bd. / Bd. 5 / Zwischen Prosa und Drama : erzählte und dramatisierte Fassungen gleicher Stoffe ; Der Kommandant von Kalymnos. Die Krone von Byzanz. Apoll von Nichts. Exzellenzen ausstopfen - ein Unfug. Der verirrte böse Hund - 1986
[46] Fels, Ludwig: "Soliman", in: Soliman: Lieblieb: Zwei Stücke, Frankfurt/M. 1991, S. 7-76
[47] Firla, Monika : Angelo Soliman in der Wiener Gesellschaft vom 18. bis 20. Jahrhundert. In: Gerhard Höpp (Hrsg.) 1996, S. 69-96.1996 Kants Thesen vom "Nationalcharakter" der Afrikaner, seine Quellen und der nicht vorhandene ´Zeitgeist´. In: Mitteilungen des Instituts für Wissenschaft und Kunst [Wien] 52, Nr. 3 (= zugleich Themenheft "Rassismus und Kulturalismus"), S. 7-17.1997; Die multifunktionale Projektionsfigur? – Angelo Soliman (um 1721-1796) auf der Bühne des 20. Jahrhunderts. Vortrag, gehalten auf dem Deutschen Afrikanistentag in Bayreuth 1998. Unveröffentlichtes Manuskript.1998; Bemerkungen zu zwei kontroversen Punkte in der Biographie Angelo Solimans (um 1721-1796). In: Aufklärung – Vormärz – Revolution. Jahrbuch der »Internationalen Forschungsstelle Demokratische Bewegungen in Mitteleuropa von 1770-1850« an der Universität Innsbruck 18/19, S. 25-39.1998/99; Die Afrikaner-Büsten im Rollettmuseum Baden bei Wien. Eine österreichisch-baden-württembergische Sammlung. Mit einem Gutachten zur Büste Angelo Solimans von Maria Teschler-Nicola, Georg Ernst Franzke und Vera M.F. Hammer. In: Tribus 48, S. 67-103.1999; Firla, Monika/Forkl, Hermann : Neue Details zur Biographie von Angelo Soliman (um 1721-1796). In: Etudes Germano-Africaines 14, S. 119-136.1996
[48] Firla, Monika-Hermann Forkl: Neue details zur Biographie von Angelo Soliman, Etudes Germano-Africaines, nr. 14/1996, pp. 119-136.
[49]Firla, Monika: "Segen, Segen, Segen auf Dich, guter Mann!" Angelo Soliman und seine Freunde Graf Franz Moritz von Lacy, Ignaz von Born, Johann Anton Mertens und Ferenc Kazinczy :/ Monika Firla. −Wien : Tanz*Hotel/Art*Act Kunstverein, 2003.
[50] Ferencz Kazinczy und Österreich aufgrund einiger Handschriften in der Széchényi-Nationalbibliothek. In: István Németh/ András Vizkelety (Hrsg.) Ex Libris et manuscripts. Quellen, Editionen, Untersuchungen zur österreichischen und ungarischen Geistesgeschichte. Budapest/Wien, 27-36.o.
[51] Bauer, 28. o.
[52] „... späterhin ein Gelehrter dezidiert elklärt hat, Angelo Soliman sei ein Galla, also kein neger im anthropologischen Sinn des Wortes, sondern ein Hamit gewesen.” (Bauer, 28.o.) Általánosan elterjedt volt akkoriban a tévhit, hogy a galla törzs hamita eredetű.
[53] Firla, Bauer, 15. o.
[54] Firla, Neue Details, zur Biographie von Angelo Soliman (um 1721-1796), In: Etudes Germano-Africaines 14, S. 119-136.1996 122. o.
[55] u.o.123.o.
[56] u.o.
[57] u.o.125-126.o.
[58] Fitzinger, Leopold Joseph , Geschichte des kais. kön. Hof-Naturalien-Cabinetes in Wien. 1. Abtheilung. Älteste Periode bis zum Tode Kaiser Leopold II. 1792. In: Sitzungsberichte der philosophisch-historischen Classe der Kaiserlichen Akademie der Wissenschaften 21, S. 433-479.
[59] Vermes Katalin, A test éthosza, A test és a másik tapasztalatainak összefüggése Merleau-Ponty és Lévinas filozófiájában, Bp. 2006, 25-26.o.
[60] Bauer, 86.o.
[61] u.o.
[62] u.o.
[63] u.o. 87.o.
[64] u.o. 90.o.
[65] Albert Lichtblau, A Hetz muaß sein, Der Wiener und seine Fremden,
[66] Foucault, Michel, Felügyelet és büntetés – a börtön története, Bp. 1990. 186.o.
[67] u.o. 188.o.
[68] Firla, Monika, Verkörpert uns Soliman? Oder: Hat er seine Haut selbst gespendet? Eine Provokation zu STATION*CORPUS Zuerst erschienen als Druckversion Wien 2001. INTERNET-VERSION Januar 2003-
[69] u.o. 6.o.
[70] u.o. 5.o.
[71] u.o.
[72] u.o.
[73] u.o.
[74] u.o. 5.o.
[75] u.o. 6.o.
[76] u.o.
[77] u.o. 8.o.
[78] u.o. 9.o.
[79] u.o.
[80] Firla, Monika, In Search of Viennese African, Angelo Soliman TINABANTU (Cape Town), Vol 2, No. 1, 2004, pp. 75-90
[81] Bauer, 96.o.
[82] Kroó György, A Ring, és mitológiai, mondai forrásai, In: Heilawac avagy délutáni álom a kanapén, 41.o.
[83] u.o.
[84] Borst, Ano, Lebensformen im Mittelalter, München, 2002, 658.o.
[85] Ulrich van der Heyden: Rote Adler an Afrikas Küste. Die brandenburgisch-preußische Kolonie Großfriedrichsburg in Westafrika. Berlin 2001. 81. o.
[86] Peter Martin: Schwarze Teufel, edle Mohren. Hamburg 1993. 124-125. o.
[87] Monika Firla, Kants Thesen vom “Nationalcharakter” der Afrikaner, seine Quellen und der nicht vorhandene ‘Zeitgeist’ in: “Rassismus und Kulturalismus” (=Mitteilungen des Instituts für Wissenschaft und Kunst, Wien) 1997, Jg. 52, H.3, 7.o.
[88] “I am apt to suspect the negroes, and in general all the other species of men [...] to be naturally inferior to the whites. There was never a civilized nation of any other complexion than white, nor even any individual eminent either in action or speculation. No ingenious manufactures amongst them, no arts, no sciences. [...] . Such a uniform and constant difference could not happen in so many countries and ages, if nature had not made an original distinction betwixt these breeds of men. Not to mention our colonies, there are NEGROE slaves dispersed all over EUROPE, of which none ever discovered any symptoms of ingenuity; tho’ low people, without education, will start up amongst us, and distinguish themselves in every profession” David Hume, Of National Characters. In: Hume, David,, The Philosophical Works. Ed. by Thomas Hill Green/Thomas Hodge Grose. London 1882. Repr. Aalen 1964, 3. köt.:Essays and Treatises on Several Subjecs, 244-258. o.
[89] Immanuel Kant, Gesammelte Schriften. Hrsg. v. d. Preuflischen Akademie der Wissenschaften u.a. Berlin u.a. 1910ff.[ Akademie-Ausgabe]. Bd. IX, 253.o. Idézi Monika Firla, Kants Thesen vom “Nationalcharakter” der Afrikaner, 5.o.
[90] Kant elgondolásait a nem lábjegyzetelt helyeken Dr. Stephan Günzel Geographie der Aufklärung -Klimapolitik von Montesquieu zu Kant c. műve alapján idézem.
[91] Monika Firla, Kants Thesen vom “Nationalcharakter” der Afrikaner, 11.o.
[92] Immanuel Kant, Gesammelte Schriften. Hrsg. v. d. Preußischen Akademie der Wissenschaften u.a. Berlin u.a. 1910ff.[ Akademie-Ausgabe]. Bd. IX, 253.o. idézi Monika Firla, Kants Thesen vom “Nationalcharakter” der Afrikaner, 4.o.
[93] Idézi Monika Firla, Kants Thesen vom “Nationalcharakter” der Afrikaner, 4.o.
[94] Charles de Montesquieu, De l’esprit des loix [sic !], Tome I. In: u.ő., Ouvres complétes. Publiées sous la direction de André Masson. Amsterdam 1758. Nouv. Èd. Repr. Paris1950, I. köt, 330.o.
[95] Immanuel Kant, Gesammelte Schriften. Hrsg. v. d. Preuflischen Akademie der Wissenschaften u.a. Berlin u.a. 1910ff.[ Akademie-Ausgabe]. Bd. IX, 253.o. idézi Monika Firla, Kants Thesen vom “Nationalcharakter” der Afrikaner, 7.o.
[96] Monika Firla, Kants Thesen vom “Nationalcharakter” der Afrikaner, 8.o.
[97] u.o. 8.o.
[98] Monika Firla, Kants Thesen vom “Nationalcharakter” der Afrikaner, 9.o.
[99] Sömmering, Samuel Thomas, „Über die körperliche Verschiedenheit des Mohern von Europäer” Mainz, 1784.
[100] u.o. 6.o.
[101] u.o. 8.o.
[102] u.o.9-10.o.
[103] u.o.25.o.
[104] u.o.27.o.
[105] u.o.31.o.
[106] Foucault, Michel, A klinikai orvoslás születése, Bp., 2000. ford. Romhányi Török Gábor, 106.o.
[107] u.o.
[108] u.o. 107.o.
[109] u.o. 108.o.
[110] Martin, Peter: Schwarze Teufel, edle Mohren. Afrikaner in Bewusstsein und Ge­schichte der Deutschen. Hamburg 1993, 65.o.
[111] A francia F. Gonord munkája, aki 1780-ban Bécsben tartózkodott, és minden hírességről árnyrajzot készített.
[112] Bauer,62.o.
[113] Firla, Monika : Angelo Soliman in der Wiener Gesellschaft vom 18. bis 20. Jahrhundert. 74.o
[114] A körülményeket pontosan mutatja Monika Firla megjegyzése: „...Johann Gottfried Haids Kupferstich, der Soliman in jüngeren Jahren darstellt, präsentiert einen sehr schmeichelhaften lateinischen Text an seinem unteren Bildrand. Wilhelm A. Bauer hat ihn schon in seiner Soliman-Biographie von 1922 übersetzt (kiemelés tőlem P.G.)...“. In: Angelo Soliman und seine Freunde Graf Franz Moritz von Lacy, Ignaz von Born, Johann Anton Mertens und Ferenc Kazinczy : "Segen, Segen, Segen auf Dich, guter Mann!" / Monika Firla. −Wien : Tanz*Hotel/Art*Act Kunstverein, 2003. 7.o. Az azonban még minding kérdés, hogy Bauer, aki klasszika-filológusként végzett, mért nem vette észre az idézeteket, vagy mért nem tulajdonított nekik jelentőséget.
[115] Gesichte war sein Lieblingsstudium.” Pichler, Caroline in Firla, 1993. s. 117.)
[116] Bauer, 75.o.
[117] Lessing, Erich (Hrsg.) Die Übungslogen der Grechten und Vollkommenen Loge Zur Wahren Eintracht im Orient zu Wien 1782-1785. Wien, 1985.
[118] Irmen, Hans-Josef (Hrsg.) Die Protokolle der wiener Freimaurerloge Zur Wahren Eintracht (1781-1785). Frankfurt a.M., 1994.
[119] Hans-Josef Irmen: Mozart - Mitglied geheimer Gesellschaften. Prisca-Verlag 1991. 100.o.
[120] Kazinczy Ferenc, Pályám emlékezete, Budapest, 1879. 147-148.o.
[121] Journal für Freimaurer, Wien, 1784, 41.44.o.
[122] C.C. Sallustius épen maradt minden munkái, Buda, 1836, 94-95.o.
[123] A „C.C. Sallustius épen maradt minden munkái“ előszavában írja: „Nékem az a szerencse juta, hogy midőn mind összegyűjtém, ami célomra tartozott, hazánknak örök hírű férfia, Wadasi Jankovich Miklós határtalan barátsága szerint, megengedé, hogy gazdag gyűjteményéből a Mátyás bibliotékájának egy kódexe, melyet ez a gazdagságaival bölcsen élő barátom Velencéből veve meg s a nagy király emlékére honunkba ismét visszahozott, Pestről fedelem alá kőltözhessen, hogy ott több holnapokig múlathasson.” Kazinczy Ferenc művei, Bp. 1979, 842-842.o.
[124] Kazinczy Ferenc művei, Bp. 1979, 837-838.o.
[125] Kaz Lev. XIX, 54.o.
[126] Kaufmann Lajos, Görög és római classicusok Kazinczy Ferenc levelezésében, Bp. 1898. 46.o.
[127] Kaz. Lev. II. 484.o.
[128] u.o. XVI. 462.o.
[129] u.o. 527.o.
[130] Kaz.Lev. XVIII. 192.o.
[131] Idézi Kaufmann Lajos, Görög és római classicusok Kazinczy Ferenc levelezésében, Bp. 1898., 51.o.
[132] Kaufmann Lajos, Görög és római classicusok Kazinczy Ferenc levelezésében, Bp. 1898., 52.o.
[133] Bauer, 29.o.
[134] B. Brentjes, Anton Wilhelm Amo. Der schwarze Philosoph in Halle; Leipzig (Koehler & Amelang) 1976
[135] „Man lasse es nicht ekelhaft sein, was ihm in den offenen Mund fällt,und das Lächerliche ist verschwunden. Die drolligsten Züge von dieser Art hat die hottentottische Erzählung: Tquassouw und Knonmquaiha, in dem "Kenner", einer englischen Wochenschrift voller Laune, die man dem Lord Chesterfield zuschreibet. Man weiß, wie schmutzig die Hottentotten sind; und wie vieles sie für schön und zierlich und heilig halten, was uns Ekel und Abscheu erwecket. Ein gequetschter Knorpel von Nase, schlappe bis auf den Nabel herabhängende Brüste, den ganzen Körper mit einer Schminke aus Ziegenfett und Ruß an der Sonne durchbeizet, die Haarlocken von Schmer triefend, Füße und Arme mit frischem Gedärme umwunden: dies denke man sich an dem Gegenstande einer feurigen, ehrfurchtsvollen, zärtlichen Liebe; dies höre man in der edeln Sprache des Ernstes und der Bewunderung ausgedrückt, und enthalte sich des Lachens !“ in: The Project Gutenberg EBook of Laokoon, by Gotthold Ephraim Lessing. Magyar fordítás Vajda György Mihály, in: G.E. Lessing, Laokoon, Hamburgi dramaturgia, Bp. 1963, 178-179.o.
[136] Chaouli, Michael, Laocoon and the Hottentots in: The German Invention of Race, ed. Sarah Eigen and Mark Larrimore, 24.o.
[137] A Massinissára vonatkozó adatokat Forisek Péter Massinissa numidiai királysága, Karthago és Róma c. Szövege alapján idézem. Forrás: http://www.freeweb.hu/ookor/archive/cikk/2002_1_forisek.pdf
[138] C.C. Sallustius épen maradt minden munkáit, magyarra Kazinczy Ferenc, Budán, 1836, 94.o.
[139] Polübiosz: Historiae 36. 16. Sipos Flórián fordítása