PÉTERFY GERGELY ORPHEUS ÉS MASSINISSA - KAZINCZY FERENC ÉS ANGELO SOLIMAN (2. rész)

ÜBUNGSLOGE

Mind Angelo Soliman, mind Kazinczy Ferenc élettörténete szorosan összefonódik a 18. századi bécsi szabadkőművességgel. A szabadkőműves társadalomban töltött évek mindkettejük számára életük legfontosabb időszakát jelentették. Soliman számára a szabadkőművesség a hőn áhított emancipációt jelentette; Kazinczy számára ..Das Freimaurertum war keine vorübergehende, jugendliche Episode... Hier fand er jene gesellschaftliche Idee, jene Umgangsformen mit seinen Mitmenschen, die ihn sein Leben lang begleitet haben. In diesem Kreis hat er auch all jene Personen kennengelernt, die in der ungarischen Jakobiner-Bewegung zu seinen Genossen wurden.“[1] Kazinczy maga pedig így vall a szabadkőművességről: „A kőművesség oly társaság, amely egy kis karikát csinál a legjobb szívű emberekből, melyben az ember elfelejti azt a nagy egyenetlenséget, amely a külső világban van, amelyben az ember a királyt és a legalacsonyabb rendű embert testvérének nézi, amelyben elfelejtkezik a világ esztelenségei felől, s azt látván, hogy minden tagban egy a lélek, tudniillik a jónak szeretete, dolgozik, örömkönnyeket sír”[2]

Végül Kazinczyt ez az összefonódás a börtönbe, Solimant pedig – ha hinni lehet Monika Firla feltételezésének – a Naturalienkabinettbe juttatta, nem is beszélve arról, hogy barátságukat is a szabadkőművességnek köszönhetik. Barátságuk története elválaszthatatlan ettől a sajátosan kettős arculatot mutató jelenségtől, mindkettejük mögé – a Haid-féle metszet viharfelhőktől árnyékolt sivatagához hasonlóan - eme egyszerre misztikus és világos – felvilágosult – háttér vetül.

A szabadkőművesség történetének még csak vázlatos ismertetése sem képezné e dolgozat tárgyát, mégis fontosnak tartom, hogy rámutassak néhány olyan momentumra, amely elválaszthatatlan Soliman és Kazinczy barátságától; jó néhány olyan részlet van ugyanis ebben a történetben, amely más módon és más összefüggésben véleményem szerint megmagyarázhatatlan. Nevezetesen arra gondolok, hogy saját szabadkőműves identitásuk – Kazinczy mint Orpheus és Soliman mint Massinissa – személyiségük integráns részévé vált, bizonyos tekintetben erősebbé, mint a tényleges – amely ráadásul Soliman esetében teljes egészében eltűntnek látszik, s melynek helyét a mítoszok – az örökkévalóság, az időtlenség mítoszai - veszik át. De ha szabad megengednem magamnak egy kevéssé tudományos, mégis „irracionálisan evidens” mondatot : Kazinczy is sokkal inkább volt Orpheus, mint Kazinczy Ferenc. A szabadkőművesség mindkettejük számára lehetővé tette, hogy - legalábbis a páholy díszletei között, a „Királyi művészetben” rájuk osztott Massinissai és Orpheusi szerep idejére - azok lehessenek, akik lenni akarnak, hogy abban a világban élhessenek, ahol igazán szeretnének, a szabadság, a bölcsesség, a jámborság, stb. világában.

Míg Kazinczynál ez a történet gazdag hangszerelésben, már-már monumentális külsőségek között szólal meg – hiszen beavattatásának körülményeit részletesen elbeszéli a „Kazinczy Ferenc saját kezével írt autobiográfiája” , Solimannál csak a tű sercegése hallatszik az üres lemezen. Egy másik metaforába lépve: a bécsi szabadkőművesség története Angelo Soliman „néma” történetének utófeliratozása.

A „szabadkőművesség” (Freimaurerei, freemasonry) fogalom eredetére kétféle komolyan vehető magyarázat létezik.

Az egyik szerint a szó az angol „freestonemasonry”-ból származik, mivel Angliában kétféle kőfaragó létezett, az egyik, amelyik a durvább, keményebb köveket faragta – a „roughstonemason”, és a másik, amelyik a könnyebben megmunkálható, művészi célra alkalmasabb kövekkel foglalatoskodott: a „freestonemason”.

Más kutatók szerint a „freemason” azokat jelölte, akik a céh kötelékein kívül, szabad művészekként működtek. [3]

Nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni a szabadkőműves történetírás ama sajátosságát, amelyet Fritz Mauthner így jellemez: „Die Freimaurer sind allezeit schlechte Geschichsschreiber ihres Ordens gewesen und haben sich von jeher an zufällige Übereinstimmungen gehalten, um alle mögliche kühnen Geister alter und neuer Zeit für Freimaurer erklären zu können”.

Oskar Posner[4] ehhez azt fűzi hozzá, hogy mióta csak az emberek csoportokat alkotnak, mindig volt valami a szabadkőművességhez hasonló. A korai szabadkőműves történetírók egészen Ádámig mennek vissza, „aki a fiaival szabadkőműves páholyt hozott létre”[5]. Egyes szövegek a Nagymesterek sorába számítják Mihály arkangyalt, Jézust, Mózest, Noét, Salamont, a bábeli torony építőmesterét, vagy éppen Hiramot, Salamon templomának legendás építőjét. A 19. század fordulóján az addig megjelent 206, a szabadkőművesség eredetével foglalkozó munka 39 különböző elgondolást tartalmaz. A feltételezett alapítók között éppúgy megtaláljuk az özönvíz túlélőit, mint a jezsuitákat, vagy a Háromkirályokat.[6]

„Ha a szabadkőművesség 1717 előtti történetét kutatjuk, kellő mennyiségű megbízható forrás hiányában sok esetben jószerivel csupán sötétben, vagy legalábbis félhomályban tapogatózunk, és gyakran feltételezésekkel rukkolhatunk elő. Mint említettük, a szabadkőművesség eredetéről tucatnyi legenda és hipotézis létezik a profán és a szabadkőműves világban egyaránt. Ahogy haladunk visszafelé az időben, úgy egyre több a bizonytalan pont, egyre nagyobb a homály. Mégis, éppen azért, hogy a szabadkőművesség fő jellemvonásait és működését még jobban megértsük, és hogy a leginkább elképzelhető múlt föltárásával a profán külvilág is pontosabb képet kaphasson a szabadkőművesség mibenlétéről, fontos, hogy legalább azt megpróbáljuk tisztázni, hogy milyen a legenda és a valóság egymáshoz való viszonya, illetőleg hogy mi állhat a félreértések és a tévhitek mögött. „[7]

A régi szabadkőműves történetírás előszeretettel keres összefüggéseket a kőfaragócéhek és az antik misztériumok, valamint a későbbi lovagrendek között, hogy igazolja a szabadkőművesség ezoterikus-hermetikus gyökereit. Ebben az összefüggésben olyan archaikus közösségekre hivatkoznak, mint a pythagoreusok, az eleusziszi misztériumok beavatottjai, az esszénusok, a Mithrasz-hívők, valamint a kabbala és a gnózis.

Az első írásos adatok az angol céhekkel kapcsolatban, amelyeket a szabadkőművesség elődjének szokás tekinteni, a 14. századból származnak. York Minster kőfaragócéhével kapcsolatban találkozunk először a normann-francia eredetű masoun szóval, majd egy londoni céhjegyzékben, 1376 augusztus 9-ről származó bejegyzésben fordul elő először a freemason kifejezés.[8] A freestone elsősorban a könnyen faragható homokkövet jelentette, szemben a roughmason által megfaragott roughstone-nal. A 17. és 18. század folyamán azonban a freemason és a freestonemason mindenfajta megkülönböztetés nélkül, felváltva szerepel. A freestone és a freemason kifejezés összekapcsolását az a tény indokolja, hogy Skóciában, ahol nincs homokkő, a freemason kifejezés még sokáig nem fordul elő.[9] Bokor ezzel szemben egy 1057-ből származó skót forrásra hivatkozik, amely a free incorporate masons terminust használja.[10] Bokor vitatja a freestone-free(stone)mason elméletet, szerinte a freemason azonos a későbbi gentleman mason kifejezéssel.[11] Legnagyobb valószínűséggel azokat az építőmestereket jelölte, akiknek céhe különféle rendkívüli szabadságjogokat élvezett. Mindenesetre bizonyosnak tűnik, hogy az elnevezés a középkori katedrálisépítők azon kőfaragó- és építőcéheivel kapcsolatos, amelyek tagjai bonyolult épületrészletekkel, és a keresztény misztikával és szimbolikával összefüggő építészeti számításokkal foglalkoztak.[12] Angliában létrejöttek a „Gild of Masons”, a „Loge”, Franciaországban a „Compagnonage”, német földön a „Bauhütte”.[13]

1400 körül keletkezett a témával összefüggésben eddig ismertté vált legkorábbi, óangol kézirat, a „Regius-kézirat” (máshol Halliwell-kéziratnak nevezik). 794 rímes sorból áll, melynek nyolc fejezetéből az első ezt a címet viseli: Hinc incipiunt constitutiones artis geometriae secundum Euclidum. A szabadkőművességgel kapcsolatos jelentősége csak azért válhatott olyan későn ismertté, mivel a cím mögött feltehetően mindenki valamiféle matematikai traktátust sejtett.[14] Mintegy negyven évvel későbbi az úgynevezett „Cooke-kézirat”, amelyet csak 1861-ben publikáltak. E szövegek legfontosabb részei a különféle céhrendtartásokkal, a céhtag illő viselkedésével, és a céhben használatos sajátos kifejezésekkel foglalkoznak.[15]

A szövegben azonban feltűnik Hermes Trismegistos is, az alkímia legendás atyja, aki a az itt leírt mítosz szerint az Özönvíz után találja meg a szabadkőműves szimbolikában oly jelentős szerepet játszó oszlopok egyikét. A másik megtalálója nem más, mint Pythagoras, így ők ketten lesznek azok, akik az oszlopra felrótt tudást elsajátítják.[16]

A 15. század végén a felvett „kőművesek” (Gentelemen – vagy accepted masons) száma folyamatosan nő, és egyre többen vannak közöttük olyanok, akik ténylegesen nem kézművesek. [17] A gyakorlati kőművesség mellett a szimbolikus is megjelenik, amelyben a templomépítészet morális, misztikus és szimbolikus absztrakcióként jelenik meg. [18] Az „elméleti szabadkőművesség” szemben a „gyakorlati”-val „ egy sajátos, allegóriákkal felruházott és szimbólumokban ábrázolt morális rendszer”. [19]

A londoni Masons Company 1472-ben saját címert kap, és az 1666-os tűzvészig a céhek szokása szerint felügyelte tagjai tevékenységét.[20] A tűzvészt követő újjáépítési munkák után a céhek rendtartását erőteljesen liberalizálják.[21]

1621-től egyre gyarapodnak az adatok egy újfajta tagság megjelenésére. Korábban csak kétféle tagság létezett, a yeomen (céhlegény) és a liverymen (mester), most azonban megjelenik az accepcon, mint új fogalom, amely a making of masons intézménye.[22] Feltételezhetően a kőfaragó céh magja körül egy külső kör is kialakul, amelynek tagjai a beszállítók, egyéb építőszakmák képviselői, mint a bádogosok, üvegfestők, ácsok, a céhtagok gyerekei, és a helyi papok. A katedrálisépítések csökkenésével persze e szervezetek mindinkább elszakadnak eredeti funkciójuktól.

A francia Compagnonnage-ok gyökerei a középkorba nyúlnak vissza, jóllehet történetileg csak a 16. századtól ragadhatóak meg. Tagjaik „Salamon vagy Hiram gyermekei”. A Compagnonnage-ok mitologémájában Hiram, Jacques mester és Soubisse atya a Salamon-templom építői. A szervezet rituákéiban számos utalás szerepel a templomépítésre. Beavatási szertartásukat 1655-ben a párizsi Teológiai Fakultás elítélte, többek között azért, mert a tagokra rendkívül szigorú titoktartási kötelezettség hárult.[23]

Hasonló tradícióba sorolható a livornoi festőakadémia, amely festőket, szobrászokat és építészeket vett fel tagjai közé, akik szintén három lépcsős szisztémában emelkedhettek a legmagasabb rangra.[24]

A páholy (lodge, Kazinczy magyarításában: lózsi) fogalom Angliában és skóciában bukkan föl először, és három jelentésárnyalata jelzi fejlődéstörténetét. „ Először is egy adott építkezésnél dolgozó kőfaragók műhelyét jelentette, majd e kőfaragók összességét, végül a kőfaragók területi céhszervezetét.”[25] A 13. század második felében még a „műhely” jelentésben találjuk, a 14. században jelenik meg a közösségekre vonatkozóan, majd a páholy a 16 század végén Skóciában a céhszervezetet jelöli, majd a 18. században jelenik meg Angliában is ugyanebben a jelentésben.

Az eredetileg a céhek szervezeti modelljében megtalálható lépcsős szisztéma, a „inas”, a „legény” és a”mester” szimbolikus jelentést kapott, és 1740-től Angliából kiindulva Franciaországban, majd a német és osztrák városokban egy sor magas fokú szisztéma, „Hohchgradsystem” jelent meg, nyilvánvalóan azért, mert a „kék” (avagy: szimbolikus) szabadkőművesség első három fokozatában megszerezhető „titok” - amely alapvetően az egyenlőség és tolerancia tanát jelentette – sokakat nem elégített ki. A legtöbb akkoriban megalakuló, és a meglévő háromlépcsős páholyrendszerre erőltetett szisztémában erős volt a vallásos tartalom, de már nagyon korán utat találtak a szövetségekben a különféle mágikus-ezoterikus tanok is. A Hochgrade létrejöttéhez nagymértékben hozzájárult a Constitutions eredetlegendája is.

A Constitutionsban olvasható legenda szerint a szabadkőművesség magáig Ádámig megy vissza, aki közvetlenül istentől kapta a kőművesség és a geometria ismeretét. A tudás Széthen, majd Noén, az ősi Egyiptomon, Mózesen, majd Salamonon, a babiloniakon, végül az antik Görögországon és Rómán keresztül jutott Angliába, ahol évszázadokon keresztül fennmaradt. Ez a legenda, mely a szabadkőművesség égészét meghatározza, gazdag táptalajt jelentett a különféle spekulációk és fantáziák kifejlődéséhez, amelyek a különféle „Hochgrade”-kban megjelennek.

A rózsakeresztesek, akik Kazinczy szempontjából - fiatalkorát tekintve legalábbis - némely tekintetben ugyanolyan fontosak, mint a szabadkőművesség, Christian Rosencreutz, 15. századi német lovag legendájára építik eredetüket.

A Johann Valentin Andreae (1586-1564) lutheránus lelkész és teológus által írt három részes regény, az 1614 és 1616 között Kasselban megjelent „Fama fraternitas oder Entdeckung der Brüderschaft des hochlöblichen Ordens der R.C., a Confessio raternitas R.C.”, és a Strassbourgban megjelent „Chymische Hochzeit Christiani Rosencreutz” alkotja a szervezet alapját; egyesek szerint a rendet magát is Andreae alapította. [26]

Mások szerint a három szöveg – a rózsakeresztes „kiáltvány” - egyszerű tréfa, amelyre aztán hiszékeny emberek egy egész rendet alapoztak. Megint mások szerint a rózsakeresztesség már Andrea előtt is létezett, megalapítója pedig nem volt más, mint maga Rózsakeresztes Krisztián, aki Saint-Germain gróf személyben - lévén az elixír birtokában - a kortársak között járt. Eckhardt Sándor is azon a véleményen van, hogy Andreae szatirikus munkái nem állhatnak a rend keletkezésének elején, szerinte a rózsakeresztes mozgalom a középkori alkímia egyenes folytatása.[27]

A legenda szerint Krisztián 1378-ban született, európai kolostorokban, majd Damaszkuszban és Egyiptomban tanult, és Németországba visszatérve megszerzett tudását nem hatalomszerzésre fordította, hanem megosztotta kiválasztott tanítványaival. A rend tagja volt állítólag Paracelsus, Fludd, Jakob Böhme, Theophrastus Bombastus von Hohenheim, Agrippa von Nettesheim és maga Descartes is. [28] Bacon Nova Atlantisa „nemcsak tartalmában árul el rózsakeresztes vonásokat, hanem rajzaiban és címlapjában is. A könyv egykori kiadásának diszitései a szabadkőművesség közismert szimbólumai. Jelmondata: 'Tempora patet occulta Veritatis'... szintén rózsakeresztes jelmondat.”[29]

A rend tagjai állítólag megfogadták, hogy ingyen gyógyítanak, s hogy minden évben egy meghatározott napon és helyen találkoznak, és mindenki választ magának egy követőt, aki tovább viszi a tudását. Krisztián 106 éves korában halt meg, sírján ez a felirat áll(t): Post CXX annos patebo.”

Spencer Lewis azon a véleményen van, hogy a rózsakeresztesség Egyiptomból ered, alapítója II Thotmesz (i. e. 1550-1447), Wittemans az újplatonikusokra vezeti vissza a társaság eredetét, szerinte Ammonius, Saccas és Porophüriosz is a rend tagja volt.[30] Mások ide sorolják Dantét is.

A rend tagja volt később Newton, Robert Boyle, ezzel összefüggésben pedig az angol tudományos akadémia, a Royal Society, és előde, a Bacon alapította „Láthatatlan kollégium” is rózsakeresztes eredetű.[31]

Tanaik már korán átkerültek Hollandiából Angliába, de legjelentősebb hatással a német okkultizmusra voltak. Főként Prágában volt óriási az alkimista érdeklődés, de Bécsben például a korabeli memoárok 1760 táján rengeteg páholyról beszélnek, és az alkímiával foglalkozó rózsakeresztesek száma hatezerre tehető.[32]

„A szabadkőművesek nem tömörültek szabályozott páholyokba. Kis körökben dolgozgattak, és emlegették a titokzatos feletteseiket, akik mindent tudnak, ami az alkímiáról vagy az örök ifjúság elixírjéről tudható. … Egyes páholyokba belépve, rózsakeresztes elkötelezettségüket vagy közölték, vagy nem. Csak a magánlevelezések, titkos listák összevetései segítenek abban, hogy megállapítsuk: kik voltak tisztán szabadkőművesek, kik tisztán rózsakeresztes vagy vegyes állásponton.”[33]

A történetileg nyomon követhető szabadkőművesség 1717 június 24-én jött létre Londonban, ahol négy vendéglő páholyai egy közös nagypáholyban egyesültek.[34]

A szabadkőművesség eleinte a szigetországban terjedt, s csak később jelent meg Franciaországban, Hollandiában, a német és az osztrák területeken. 1737-ben alapított „Loge d'Hambourg” 1738-ban vette tagjai sorába – még koronahercegként – a későbbi II. Frigyes porosz királyt. Az ő védnöksége alatt jött létre 1741-ben Berlinben az „Aux Trois Globes” páholy, mely „Zu den drei Weltkugeln” nagypáholy elődje volt. Berlinből alapították 1741 május 18-án az „Aux Trois Sqelettes” páholyt, gróf Philipp Gotthard Schaffgotsch hercegérsek vezetésével működött Breslauban. E páholy egyik tagja, Albrecht Joseph von Hoditz birodalmi gróf (Reichsgraf) alapította meg Bécsben (1742 szeptember 17-én) az első páholyt, az „Aux Trois Canons”-t. Az első páholytagok többsége már korábban felvételt nyert valamelyik külföldi szervezetbe.[35]

Prágának a Monarchiában betöltött sajátos szerepe magyarázza, hogy ott már 1735-ben létrejöhetett egy páholy.

1731-ben I. Ferenc király, Mária Terézia férje az osztrák Németalföldön és Angliában tett utazást, és Hágában az angliai Nagypáholy felvette a tagjai közé.[36] Egy évvel később Londonban elnyerte a mesterfokozatot. Valószínűleg az ő közbenjárásának köszönhető, hogy XII. Kelemen pápa a szabadkőművesek ellen kiadott kiközösítő bullája a Habsburg monarchiában nem fejthetett ki különösebb hatást, és hasonlóan eredménytelen maradt 1751-ben az utódja, XIV. Benedek által kibocsátott bulla is, csak a szervezet terjeszkedését nehezítette meg.[37] A helyzetet politikai szempontból tovább bonyolította, hogy a német és osztrák területeken a páholyok megalakulásánál számos francia diplomata és arisztokrata segédkezett, és ezáltal jelentős befolyására tettek szert a szabadkőműves körökben.[38]

Az „Aux Trois Canons” páholy – melynek neve a beavatás három fokozatára utal – nagymestere Hoditz gróf volt. A páholy alig hat hónapos fennállása alatt rendkívül intenzív tevékenységet folytatott, 49 tagot vett föl, akik közül 19 Gesellengrad, 15 Geselle mesterfokozatot ért el. A páholy működésének erőszak vetett véget: 1743 március 7-én a császárnő parancsára száz katona jelent meg, a tagok kardjait elkobozták és valamennyit letartóztatták, és csak 19-én, a trónörökös névnapján engedték őket szabadon.[39] Közöttük volt az erdélyi B. Kemény László és Kemény János is.[40]

E kalandos kezdet után azonban a nyolcvanas évekre a szabadkőművesség a bécsi felvilágosodás legfontosabb intézményévé vált.

Mint Reinhard Koselleck írja, „két társadalmi alakulat határozta meg döntően a felvilágosodás korát: a 'Republique des lettres' és a szabadkőműves páholyok. Felvilágosodás és titok a kezdettől fogva történelmi ikerpárként jelenik meg”[41]

Mindkét jelenség társadalmi alapját az az új elit képzi, amelyet elsősorban az abszolutizmussal való szembenállás kovácsolt össze. Ez az elit a 17. század folyamán számos utópisztikus művel jelentkezik, melyek erőteljes kritikát fogalmaznak meg a korabeli állapotokkal szemben.

Koselleck a Kritik und Kriese-ben ezt az új elitet a következőképpen osztályozza (Franciaországot veszi alapul, de megállapításai mutatis mutandis helytállóak a német és osztrák – és erős megszorításokkal a magyar - területekre vonatkozóan is) : „ Az új réteg egy része még egy régi politikai tradíciót képvisel, amely azonban a rendi képviselet leépülésével elszakadni látszott az abszolutisztikus államtól: ez az az egykor vezető szerepet játszó nemesség, amely a Napkirály halála után ismét feléledt, és önállóságát megújult öntudatossággal képviselte.” A második: „az új társadalom előbbiekkel teljesen szemben álló, ám erős csoportja... melyet a kereskedők, bankárok, adóbérlők alkotnak. Dolgozó és gondolkodó polgárok, akik hatalomhoz és társadalmi tekintélyhez jutottak,... az állami politikában azonban... nem játszottak szerepet.” A nemesség és a polgárság mellett a következő csoport „az abszolutisztikus politika tárgyai és áldozatai: az a négyszázezer emigráns, akik a nantesi ediktum 1685-ös érvénytelenítése után kénytelenek voltak elhagyni Franciaországot.” Ezeknek mintegy ötöde Angliában talált menedékre, és a parlamentáris alkotmány lelkes támogatójává vált. „A Rain-Bow-Coffee-House-ban, egy londoni szabadkőműves találkozóhelyen információs központot alapítottak, ahonnan Hollandia szellemi 'átrakodóhelyein' keresztül az angol szellemiséget, az angol filozófiát és mindenek előtt az angol alkotmányt terjesztették az abszolutisztikus Európában.” Ehhez a réteghez szorosan kötődtek felvilágosodás filozófusai, akik a polgári elitre meghatározó befolyással voltak. „Ehhez jön még a polgári hivatalnokok és bírák növekvő rétege.”[42]

Norbert Schindler ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy Angliában a szabadkőművesség egy már meglévő polgári kultúrkörből származott, míg Franciaországban elsősorban az állammal szembeforduló rétegek találtak otthonra a szabadkőműves páholyokban; Németországban pedig a szabadkőművesség „a feltörekvő polgárság és a nemesség olvasztótégelye volt”.[43]

Jürgen Habermas szerint „A felvilágosító társaságok, művelődési egyletek, szabadkőműves titkos szövetségek és illuminátus körök olyan társulások voltak, amelyek alapító tagjaik szabad, tehát privát döntése folytán alakultak meg, tagjaik önkéntesekből toborzódtak, s a szervezeten belül egalitárius érintkezési formákat, vitaszabadságot, többségi döntéseket, stb. honosítottak meg. Ezekben a bizonyára még polgáriasan exkluzív összetételű társaságokban be lehetett gyakorolni egy jövendő társadalom politikaiegyenlőség-normáit.”[44]

Schindler Németországgal kapcsolatban elsősorban azt a tényt hangsúlyozza, hogy a páholyok integratív szerepe mindenekelőtt abban állt, hogy „egyrészt a nemesi elit funkcióvesztését kompenzálja és szociokulturálisan feldolgozza, másrészt a felemelkedő polgárságnál részéről jelentkező presztízsigénynek és elismertség iránti vágynak eleget tegyen.”[45] A páholyokban megfigyelhető egyre erőteljesebb ritualizáltság Schindler szerint a páholytagok közt meglévő társadalmi különbségeket stabilizálja, amennyiben a közelebbi kapcsolatok esetleges kényelmetlenségeinek a bonyolult szertartásossággal elejét veszi. Ennek ellenére is nyilvánvaló, hogy a 18. század utolsó harmadában a szellemi elit a szabadkőműves páholyokban koncentrálódik, és a társadalmi korlátokat eltüntető szervezeti forma „az abszolutisztikus állam elleni harc fontos morális hajtóereje”.[46]

Az állami és egyházi kötöttségektől elszakadva a szabadkőművesek független közeget hoznak létre, melyet titokkal zárnak körül és misztériummá emelnek. Ez az árkánum önmagában nem az állam elleni harc eszköze, és csak akkor vált politikailag hatásossá, amikor a közösség belső szabályai az abszolutisztikus állammal összeütközésbe kerültek. Ebben a helyzetben kezdték különféleképpen értelmezni a „titkot”, melynek tartalma a különféle szabadkőműves rendszerekben a szociális együttélés ésszerű megtervezésétől a romantikus-utópisztikus, misztikus fantazmagóriákig terjedek. Ezek a rendszerek egymástól sok szempontból meglehetősen különböznek, legyen szó akár az angol - „kék” - szabadkőművesek vagy a német Illuminátusok morális-humanitárius elgondolásairól, vagy a Rózsakeresztesek szekta jellegű szövetségéről, akik az emberiséget okkult tudományokkal akarták felvilágosulttá tenni illetve végső soron megváltani. Koselleck szerint „a szabadkőműves titok (Geheimnis) funkciója az abszolutisztikus állam keretei között sokkal lényegesebb, mint annak tényleges vagy állítólagos tartalma”.[47]

Koselleck elemzésében e funkció következő sajátosságait emeli ki: egyrészt a páholy tagjai között - páholybeli életükben legalábbis – kiegyenlítődtek a társadalmi különbségek, mintegy kívül helyezték magukat a társadalmi szerkezeten. Ez az egyenlőség társadalmon kívüli egyenlőség volt, és a páholy államtól való függetlensége adta politikuma lényegét. Ott van továbbá az, hogy „az államtól származó védelem helyére az állammal szembeni védelem lép”.

Rendkívül fontos, hogy a titok volt az a védőernyő, amely az államtól megvédett, ugyanezt a célt szolgálta az ünnepélyes eskü, a titoktartási fegyelem. Annak a védőszerepnek, amelyet a szabadkőműves számára a titok jelentett, szellemi korrelatívuma morál és politika elválasztása. A James Andersontól 1723-ból származó „Old Charges”(1723)[48], amely a szabadkőművesség egyik alapdokumentuma kimondja: „A mason is oblig'd by his Tenure, to obey the moral Law”.[49] Csak azt a religiót köteles követni, amelyben „all men agree”.[50] Koselleck szerint a szabadkőművesség ezzel kettős frontvonalat nyit: egyet a fennálló hatalom, egyet pedig az egyház ellen. A titok volt „a határvonal morál és politika közt.; védi és körülárkolja az a szociális teret, amelyben a morál kifejlődhet.”[51]

Ludwig Hammermayer írja, hogy ”Wesentliche, ja konstitutive Dimensionen bleiben außerhalb eines solch linearen Betrachtungshorizonts: etwa die der Geselligkeit und der Freundschft, überhaupt die Kategorie des Homo ludens, ferner sehr menschliche Schwächen, Eitelkeiten und Begierden, aber auch selbstlose humanitär-philantropische Impulse – vielleicht im Sinne von Lessings anima naturaliter masonica – und nicht zuletzt die ehrliche Suche nach religiösen Wahrheiten, nach verschütteten esoterischen Quellen und Erkentnissen, das Bemühen, in der Maurerei das Christentum zu vollenden und zu neuer Spiritualität und Ökumene zu gelangen.”[52]

A 17. századi angol deizmusban a vallási tolerancia és az egyház és állam viszonya állt előtérben. Szemmel láthatóan ez a problematika szivárog át 1723-ban az ausztriai szabadkőművesség számára is meghatározó „Old Charges”-ba. Amint a 18. század közepére a deizmus visszaszorul Angliában, az angliai szabadkőművesség berkeiben egy olyan változás kezd kirajzolódni, amely végül a francia fejlődési iránnyal ellentétes irányt vesz.[53] A francia recepció az angol deizmusnak „csak az eredményeit, nem pedig az alapjait veszi át”.[54] Míg Angliában az igazi kereszténység helyreállításáról van szó, Franciaországban a vallás önmagában válik kérdésessé. A francia egyház és állam egészen a Forradalomig fennálló szoros összefonódása azt a tudatot erősítette, hogy „a vallás a feudális, abszolutisztikus állam támogatója” és mint ilyen „főbűnös az egyenlőség, szabadság, testvériség hiányában”. [55]

A 18. századi szabadkőművesség valamennyi ágazatára egyformán érvényes, hogy azok végső soron az 1717-ben alapított londoni Nagypáholytól függenek. Az összes páholy ettől az „anyapáholytól” függ. Ezt többnyire „szabályos” szabadkőművességnek nevezik (reguläre Freimaurerei)[56].

Három-négy páholy alakíthat egy Nagypáholyt. Ezeket a Nagypáholyokat az angliai Nagypáholynak kell elismernie, egyebekben minden Nagypáholy független, és nincs alárendelve semmilyen felsőbb szervnek. Ez az angol típusú rendszer valamennyi olyan Nagypáholyt összefogja, amelyek a Szent János-páholyból fejlődtek ki. A szabadkőművességnek ez a típusa a „Johannismaurerei” jánosrendi, avagy „kék szabadkőművesség”, mivel az első nagymester megválasztása Keresztelő János napjára esett.

A „Skót rítus” egy sor engedelmességből (Obödienz) áll, melyek a királyi művészetet sajátos módon gyakorolják. A rítus egyfajta rend a renden belül, melyet „vörös” szabadkőművességnek is neveznek. A 18. században ez volt a legelterjedtebb. Németországban két fajtája volt, a „System Royal Arch” és az „Régi és elfogadott skót rítus” (Alte und Angenommene Schottische Ritus). Mindkét rítus szervezetileg független a „kék” páholyoktól és a nagypáholytól, mégis szoros szellemi kapcsolatban vannak azokkal. A „kék szabadkőművesség” első három fokára (Grade) támaszkodó „skót rítus” célja a rendszeres „stúdium” és az aktív szabadkőműves ezoterika és filozófia.

A 18. században legelterjedtebb „Hochgradmaurerei” két egyidejűleg működő fő áramlatra osztható: az egyikben erőteljes misztikus-ezoterikus, a másikban éppily erőteljesen racionális-ideologikus tendenciák jelentkeznek.[57]

A német és osztrák szabadkőművesség külsőségeinek és önmeghatározásának kialakulásánál meghatározó szerepe volt a skót szabadkőműves, Andreas Michael Ramsay (1686-1743) elgondolásainak. Ramsay egy tanulmányában a „Johannismaurerey”-t tévesen a keresztes háború Johannita rendjére vezette vissza, így a jelekben (Zeichen), a rituálékban és a szimbólumokban a keresztesek titkos jelzéseit és kifejezéseit vélte felfedezni, melyet azok a szaracénok elleni harcban fejlesztettek ki.

A páholyokra nézve ez azzal kettős következménnyel járt: egyrészt a páholyok megjelenése, külsőségei kimondottan a pompát kereste, másrészt egyfajta elitista gondolkodást is megjelent. Főleg a nemesi származású páholytagok tekintették magukat a Templomos lovagok utódainak.

A „Skót kőművesség” 1741-ben először Franciaországban jelent meg, és semmilyen kapcsolatban nem állt a skóciai nagypáhollyal. A „Clermontsche Kapitel”-lel erősen misztikus-ezoterikus és az okkultizmussal határos tanok bukkantak föl a német szabadkőművességben. Magnetizmussal, elektromossággal, különféle csodaszerekkel, szellemidézéssel foglalkoztak, valamint a fémek átalakításának alkimista hagyományait folytatták. Egyrészt a bölcsek kövét és az arany előállításának módját keresték, másrészt a fémek átalakítása a változás szimbóluma volt.[58]

A „Clermontsches Kapitel” (Chapiter de Clermont) feltehetőleg már 1757 előtt létezett Párizsban, és egy közelebbről nem ismert de Bonneville lovag alapította a francia nagymester, Clermont gróf engedélyével.[59]

Az első skót páholy, a „L'Union” 1742-ben Berlinben alakult meg. A skót rítusok a később létrejött „Clermontsche Kapitel”-ben fejlődtek tovább. A szabadkőművességnek ez a formája saját önmeghatározását abban a (Patefactio Secreti et Historia Ordinis címen fennmaradt) legendában lelte fel, amely szerint a skót keresztesek a jeruzsálemi templom romjai között három aranytekercset találtak, melyek Salamon király bölcsességeit rejtették. Hazatértük után alapították az András-rendet. A „Clermontsche testvérek” által átvett tudás alkímiai kísérletekben és kabbalisztikus-gnosztikus tanokban őrződött meg.[60]

A „Clermontsche System” a hétéves háború ideje alatt, a francia jelenlét révén került Németországba, és Berlinből kezdett terjeszkedni. Ez a hétfokozatú rendszer a „kék” (avagy szimbolikus) kőművességben létrejött három fokozatra (tanonc, segéd, mester) négy magasabb fokozatot helyez, az első a skót fokozat, mely a rend már ismertetett eredetlegendáját tartalmazza, az ötödik a „nemes lovagok” (Adelritter) fokozata, a jelölt itt sajátítja el a mennyei tudományokat. A hatodik fokozaton állók a megvilágosodott lovagok (erleuchtete Ritter), akiket az új Jeruzsálem építése szimbolizál. Végül az ötödik fokozat Isten lovagja (Ritter Gottes, Chevalier sublime, Eques illustris), aki a mennyi Jeruzsálemben biztos helyet tudhat magáénak. Szimbólumuk egy szem, amely Jeruzsálem felett ragyog. A szem a mennyei metafizikát, a természetfölötti dolgok tudományát és a szent vallást szimbolizálja. A rend tagjai kizárólag latinul beszélhettek, lovagi nevet viseltek és döntően alkímiával foglalkoztak. [61]

A rossbachi csatában 1757-ben porosz fogságba került francia tiszt, Gabriel Marquis de Lerneu, 1758-ban megkapta az első berlini páholytól, a „Zu den drei Weltkugeln”-től az engedélyt, hogy néhány további fogságba esett társával „La Fidélité” néven egy katonai páholyt hozzanak létre. A márki a páholyt „a legfőbb francia Mester”, Clermont gróf nevében alapította meg.

A 18. század 50-es 60-as éveiben került a „Hohchgradsystem” Ausztriába, a magdeburgi csatában elfogott francia tisztek által alapított „La Constance” és „Parfaite Union” páholyok révén, melyekben Reinhart von Gemmingen báró is jelentős szerepet játszott. Az 1763-ban alakult „Die Freigiebigen” páholy is a clermonti rendszerhez tartozott. Azt alkimista és kabbalisztikus spekulációk mindenesetre Bécsben nem találtak olyan rendkívüli visszhangra.[62]

Sokkal jelentősebb szerepet játszott a Hund-féle szisztéma, a „Strikte Observanz”

Ezt a szisztémát 1751-ben a szászországi Karl Gotthelf von Hund und Altengrotkau báró alapította. A „Strikte Observanz” elnevezés onnan származik, hogy a belépni kívánó páholyokat és személyeket igen kemény felvételi eljárásnak vetették alá. A rend a tagoktól feltétlen engedelmességet követelt meg, az alacsonyabb fokozatban lévők ráadásul feletteseiket, akiknek engedelmességgel tartoztak, nem is ismerhették.[63] A rend 1764-től kezdett terjedni a német páholyokban, majd elérte a környező országokat is. A hetvenes években a német szimbolikus páholyokon kívül a rendszert a Habsburg Monarchia, Lengyelország, Oroszország, Skandinávia, de az észak-itáliai, svájci és nyugat-franciaországi páholyok jó része is átvette.[64] Hund célja egy, mindenfajta világi és egyházi államtól független állam megteremtése volt, melyet a titkos rend által igyekezett elérni. A 80-as évek elejére a szervezetnek már 1400, lovagi fokozatú tagja volt Franciaországtól egészen Oroszországig. A szervezet a már meglevő szabadkőműves hálózatra települt rá. [65]

A rend eredetlegendája szerint a templomos lovagok nagymesterük, Jacques de Molay halála után a skót szabadkőműves páholyokban kaptak menedéket, és ott továbbadták titkaikat.[66]

Mint minden korabeli „Hochgradsysteme”, a „Strikte Observanz” is előnevelő intézménynek tekintette a „kék” (szimbolikus) szabadkőművességet, melynek tagjai csak különös alkalmasságuk esetén válhattak taggá.

A hundi rendszer értelmében a kilenc provinciából álló „Templomos lovagrendet” az „Ismeretlen elöljárók” (Superiores Icogniti - S.I., Unbekannte Obere) vezették az állítólag az angliai Nagypáholy birtokában lévő „Vörös Rendkönyv” (rotes Ordenbuch) előírásai szerint. Hund állította, hogy a birtokában van a könyv egy másolata. A rendet a „minden templomosok legfőbb Nagymestere” képviselte. Munkáját a „Nagytanács” (Großer Rat) segítette, mely Londonban székelt. Mind a kilenc provincia élén egy-egy „Magister” (Heermeister) állt, és a négy első fokozatot vezető „Supremus moderator”. A provinciák népeit egy-egy nemzeti nagymester (Nationalgroßmeister) vezette. Ezek alkották a „Altschottischen Obermeisterrel” együtt az „Altschottische Direktorium”-ot. A Direktorium tagjait előszeretettel választották a „Johannislogen” tagjai közül.[67]

Az első négy fokozat rituáléi Franciaországból származnak. Az ötödik és hatodik francia előképek után teljes egészében Hund találmánya. A rendszer hat, majd később hét fokozatból állt. Az első három az úgynevezett „johannisgrade” fokozatainak felel meg. Már a tanoncoknak is feltétlen engedelmességet kellett fogadniuk az „ismeretlen elöljárónak”.

A „kék” szabadkőművesség Mesterfokozata után következett az úgynevezett „skót fokozat” (Schottengrad). Az ötödik fokozat a „noviciátus”, amely felkészítette a jelöltet a tulajdonképpeni felvételére a „belső rendbe” (innere Orden). Ekkor a sisakot és páncélt, valamint a középkori templomosok köpenyét viselő jelöltet lovaggá ütötték.[68]

Mint a titkok ismerője, mindenki ekkor kapta meg a rendben viselt nevét (Ordensnamen). Ez a „nom de guerre” (Kriegsname) már a clermonti rendszerben is megtalálható, itt azonban mindenki latin nevet kapott. Hund a nevét – Eques ab ense – 1742 augusztus 22-én Brüsszelben kapta von Albemarle hercegtől, amikor felvették a „Zum zerbrochenen Baum” páholy skót fokozatába.[69]

A hathoz hetedik fokozatként 1770-ben az „Eques professus” (Ritter der großen Gelübdes) járult. Ide csak olyan nemeseket és polgárokat vettek fel, akik „rangjukhoz illő hivatalt” viseltek. Hund báró a hetedik fokozatba tartozókkal fogadalomtételi nyilatkozatot íratott alá. [70]

A tagdíjakból és saját vállalkozásokból kívánták előteremteni a szükséges összeget, hogy Szaratov közelében – egy korábbi ötlet szerint Labradoron – területet vásároljanak, és ott saját alkotmánnyal rendelkező, minden egyéb hatalomtól független kolóniát hozzanak létre. Az elgondolás mögött nem nehéz felfedezni Bacon Nova Atlantisát. A terv végül a tagság véleménykülönbségei, és főleg a miatt futott zátonyra, hogy senki sem akart nagyobb összeggel beszállni egy olyan vállalkozásba, amelynek a részleteit az ismeretlen felettesek az alsóbb fokozatú tagokkal nem ismertették. A szervezeti szabályok ebben az esetben homlokegyenest a szervezet céljaival ellenkező eredményre vezettek. A dolog egyébként már csak azért sem volt veszélytelen, mivel a terv szinte minden egyes pontja felség- és hazaárulásnak minősült volna.[71]

A „Strikte Observanz” Prágán keresztül jutott el Bécsbe. A „Zu den drei Adlern” páholy 1770-ben kapta meg Prágából a pátnest. Az új páholy gyorsan növekedett, és két évvel később már a „Hochgradkapitelt” is bevezették. A taglétszám gyors növekedése végül szakadáshoz vezetett: az újonnan létrejött páholy a „Zum Palmbaum” nevet vette föl.[72]

A „Strikte Observanz” rendszerét Johann August von Starck báró (1741-1816) alakította át. Starck protestáns teológus volt, aki oroszországi tartózkodása alatt ismerkedett meg Melessino gróf rendszerével, amelynek legfelsőbb fokát „Magnus Sacerdos Templariorum”-nak, illetve „Clericat”-nak nevezték. Melesimo rendszeréből, valamint kabbalisztikus-mágikus szövegekből, továbbá a régi rózsakeresztesek írásai alapján fejlesztette ki saját tanait. Rendszerében a „Strikte Observanz” a Templomos rend militáris, a „Clericat” pedig az egyházi szárnya.

Starck azt állította, hogy mind az „Ismeretlen elöljárót”, mind pedig a „szabadkőművesség igazi titkait” ismeri, s hogy az „unbekannte Obere” beleegyezett e „Clericat” és a Strikte Observanz egyesítésébe. Az egyesülésre Kohloban, az 1772-es szabadkőműves konventen került sor, de hat évvel később a wolfbütteli konventen feloszlatták. Starck azt állította, hogy a mágia és alkímia valamennyi titkát is ismeri, s e tudása egy zsidó szektától származik, akik a Krisztus keresztjét megtaláló Templomosokkal megosztották ősi tudásukat. Elgondolása szerint mindig voltak emberek, akik különleges tudással rendelkeztek Isten és ember kapcsolatáról. Minden ember képes megszerezni ezeket az ismereteket, aki a földi tökéletlenségtől képes megszabadulni, s szellemét és lelkét az anyag varázslatából kiszabadítja. A rend alapszövege a „Character magico-Cabbalistico-Sophisticus” címet viselte.[73]

Starck ötleteit a szabadkőműves körökben is gyanakvással figyelték. Sokan úgy találták, hogy Starck egyszerűen csak „Chef der Maurerei” kíván lenni. Ezek után a „Clericat” csak Darmstadtban, Starck szűkebb pátriájában működött tovább, ott viszont egészen 1825-ig.[74]

A „Striket Observanz”-cal élesen szemben állt Kellner von Zinnendorf (1735-1782) rendszere. Zinnendorf 1766 közepéig a berlini és brandenburgi „Strikte Observanz” főnöke volt, majd kilépett a szervezetből és 1768-ban Potsdamban megalakította a „Minerva” elnevezésű páholyt, mely a svéd tanokat képviselte. A széles körben elterjedt szabadkőműves legenda szerint az „igazi” kőművesség Angliából illetve Skóciából Itálián és Oroszországon keresztül került Svédországba. Zinnendorf kapcsolatban állt a svéd Nagypáhollyal, tőlük kapta az új páholyhoz szükséges rituálék és tanok ismertetését. A „zinnendorfi-svéd” szisztéma kilenc, majd később tíz fokozatában egyfajta keresztény lovagrendet formáz, melyben a templomoslegenda és Starck „Clericat” rendszerei is sokban megjelenik. A rend élén álló „Vicarius Salamonis” bizonyos fokig a protestáns pápa szerepét töltötte be. A szervezet inkább tekinthető gnosztikus-keresztény szektának, mint szabadkőműves páholynak.[75] A zinnendorfi tanokban nagy szerepet kap a fényszimbolika: a fény minden tudás és az emberi létezés kezdete, közepe és vége. Azok a testvérek, akik a belső templomban megpillantották a fényt, a megvilágosodottak (Erleuchteten).[76]

Rogalla von Bieberstein[77] hívja fel a figyelmet arra a körülményre, hogy a 18. század titkos társaságai számára a „titok” nem ugyanazt jelentett, mint a mai nyelvhasználónak. A „titok” jelentése sokkal inkább a „nyilvánosság” (Öffentlichkeit) ellentéte abban az értelemben, ahogy azt az abszolutisztikus állam propagálta. A „titkos” ezek szerint inkább a mai értelemben vett „privát” vagy „exkluzív”, olyan társaságok esetében pedig, mint a Rózsakeresztesek, az „ezoterikus” jelzőkkel egyenértékű.

Habermas szerint „a döntő nem annyira a tagok politikai egyenlősége, mint inkább az abszolutizmus politikai szférájával szemben exkluzivitásuk általában: a szociális egyenlőség eleinte csak mint az államon kívüli egyenlőség lehetséges. A magánszemélyeknek közösséggé való egyesülését ezért titokban előlegezik, a nyilvánosságot még messzemenően a nyilvánosság kizárásával teremtik meg. A felvilágosítás arkánum-gyakorlata, amely a szabadkőműves páholyokra jellemző, de más szövetségekben és asztaltársaságokban is gyakori, dialektikus jellegű. Maga az ész, amelynek a művelt emberekből álló közönség racionális kommunikációjában, az értelem nyilvános használatában kell megvalósulnia, oltalomra szorul a nyilvánosságra hozatallal szemben, mivel minden uralmi viszonyt fenyeget. Ameddig a publicitás székhelye az uralkodó titkos kancelláriája, addig az ész közvetlenül nem nyilvánulhat meg. Nyilvánosságának még titoktartásra van szüksége, közönsége belső marad. A titokba burkolózott ész fénye fokozatosan dereng fel. Erre emlékeztet Lessing ismert mondása a szabadkőművességről, amely akkoriban általános európai jelenség: épp annyi idős, mint a polgári társadalom – 'ha a polgári társadalom nem éppenséggel a szabadkőművesség sarja.'”[78]

Koselleck megállapítása, hogy a Felvilágosodás korát a République de Lettres és a szabadkőművesség határozta meg, amelyben „Felvilágosodás és titok a kezdettől fogva történelmi ikerpárként jelenik meg”, Carl Friedrich Bahrdt kijelentésére megy vissza, aki 1789-ben megjelent, Über Aufklärung und Beförderungsmittel derselben von einer Gesellschaft c. művében írja: „A felvilágosodás és a titkos társaságok... az a két furcsa vesszőparipa... amelyet a kortársak balgasága és bölcsessége paríroz.”[79] Egy másik kortárs, Freiherr von Knigge pedig így ír: „a városokban csak nagyon kevés olyan ember van, aki legalább egy időre ne lett volna tagja valamilyen titkos társaságnak.”[80]

Azonban még akkor is, ha a „titkos” jelzőt ilyen megszorításokkal értelmezzük, nyilvánvaló, hogy ezek a „privát” vagy „exkluzív” társaságok a felvilágosodás vallási toleranciára és társadalmi egyenlőségre vonatkozó elképzelései alapján szerveződtek, és mint ilyenek, legalább indirekt módon Európa szerte szemben álltak a fennálló abszolutisztikus rendszerekkel, jóllehet a francia forradalom előtt többségük deklaráltan apolitikus álláspontot foglalt el. A forradalom után elterjed összeesküvés-elméletek Rogalla von Bieberstein szerint ezt a tényt gyakran összemossák azokkal az esetekkel, amikor a szabadkőműves páholyok valóban csak álcázásául szolgáltak. Az illuminátusok számára például a szabadkőművesség kifejezetten fedőszervnek számított, (maga Ignaz von Born és Joseph von Sonnenfels is – szabadkőművessége mellett - illuminátus volt, és mint valószínű, maga Soliman is közéjük tartozott) de ugyan ilyen a porosz Tugendbund, a lengyel Nationale Freimaureri, a francia Les Amis de la Verité és a Charbonnerie, az olasz Carboniera és az orosz dekabristák. Ezek a szervezeti átfedések már nagyon korán ahhoz a feltételezéshez vezettek, hogy a forradalom mögött a szabadkőművesek ármánykodása áll.[81]

1780-ban Bécsben már hat szabadkőműves páholy működik, a „Zum heiligen Joseph”, a „Zur gekrönten Hoffnung”, a „Zur Beständigkeit”, a „Zu den drei Adlern”, a „Zum Palmbaum” és a „Zu den drei Feuern”.

A „Zum heiligen Jospeh” páholy nem volt ugyan a legrégebbi, de a „Zur Wahren Eintracht” megalakulásáig ez számított a legelegánsabbnak az ausztriai páholyok között. 1771 november 15-én alakult meg, és 1776-tól a zinnendorfi szisztémát alkalmazta. 1784-ben a páholy által kiadott „Taschenbuch für Brüder Freimaurer” bevételét jótékony célokra fordították. A 1769-ben alakult, „Zur Hoffnung”, 1776-ban vette fel a „Zur gekrönten Hoffnung” nevet, amikor berlini nagypáholy és a zinnendorfi szisztémához csatlakozott. E páholynak mintegy 200 tagja volt. Szabadkőműves versek és dalok terjesztésével igyekeztek a Rendre felhívni nyilvánosság figyelmét.[82] Egy év alatt a szabadkőművesek száma 212-ről 278-ra emelkedett. 1781-ben alakult meg a „Zur Wahren Eintracht” valamint a „Zu den sieben Himmeln”. 1782-ben már 398 szabadkőművest találunk. 1783-ban alakult a „Zur Wohltätigkeit”. 1785-ben, a bécsi szabadkőművesség legszebb éveiben a tagok száma elérte a 904-et, amelyből 200 a „Zur wahren Eintracht” tagja volt.

A „Zur wahren Eintracht” páholy, amelynek Soliman és Ignaz von Born is tagja – utóbbi később a Nagymestere – volt, működésének négy esztendeje alatt a Kelet-Európai felvilágosodás talán legfontosabb intézményévé lett. Born elképzelései alapján a páholy egyfajta akadémiaként működött, amely mind a szűkebb körben – a Jorunal für Freymaurer-ben – mind a szélesebb közönség számára szóló kiadványokban rendkívül intenzív tudományos ténykedést folytatott.

A sebész Ignaz Fischer házában 1781 március 12-én összegyűlt a „Zur gekrönten Hoffnung” tizenöt tagja, akik páholyuk működésével nem voltak megelégedve, és elhatározták, hogy egy új páholyt alapítanak. A tizenöt férfiú név szerint a következő volt: Anselm kapitány, Fischer udvari sebész, gróf Gaddi hadnagy, Hofagent Hainz, Protocolls-adjunct Hoppe, Bayreutischer Resident Insenflamm, Archivs-Adjunct Jacobi, Concipist Roys, Bankier Frh. Stegnern, nnd Calculator Stölzig; die Gesellen: Official Kolmünzer und Oberlietuneant Pauer; Lehrlinge: Hofbibiliotheks-Adjunct Bianchi, Physiker Furlani, Concipist Thoren.[83]

A névsor jól mutatja, hogy döntően az „új rend” képviselőiről van szó, hivatalnokokról, bankárokról, katonákról. A páholy működésének csúcspontján a tagok közül 143 polgár, 96 pedig nemesi származású. A 96 látszatra magas arány, amely mögött azonban az a tény áll, hogy ezen nemesek nagy többsége – mint például maga Ignaz von Born vagy Sonennfels is - nemrég nemesi rangra emelt polgárcsaládok sarja.[84]

A frissen alakult páholy a „Zur wahren Eintracht” nevet veszi fel. A „Zur gekrönten Hoffnung”-hoz hasonlóan a zinnendorfi szisztémát alkalmazzák. A tagok száma gyorsan növekszik, még a megalakulás évében Solimant is felveszik, majd az ő javaslatára november 14-én jó barátja Ignaz von Born is a páholy tagja lesz. Két hét múlva már Born a „Meister vom Stuhl”, és ezzel kezdetét veszi a „lózsi” gyors felemelkedése.

Kazinczy a Pályám Emlékezetében így ír Bornnal történt első találkozásáról:

„Látni akarám udv. Consil. Born Ignác urat. Vezetőm kezet csókola neki fiúi tiszteletből, nem alacsonysággal. Udvari gyászában űle bibliothecájában a nagy Fridrich után, s fel nem kele előttünk, a mint mondá, gyengélkedő lábai miatt. Vékony testű, s arcának színe sárgásba csapott. Képe, Fügertől, hányatott munkában igenis idealizált; a Hormayr ausztriai Plutarchjában ifjabb s kövérebb arcú mint lenni kellene. Adam legjobb metszette, mad. Bayernek pasztellje után, de az Adam rezén Born hidegebb mint volt; a Hormayrén causticusabb. S tudod te, kérdé tőlem, hogy én is magyar vagyok? Nem tudtam, de átalám megvallani, s így feleletemet úgy kelle adnom, a hogy a beszterceiek láták jónak, hogy ne hazudjak, de igazat se mondjak. Ha azt nem tudnám, azt nem tudnám a mivel nemzetem kevélykedik. Igen is, én károlyfehérvári erdélyi magyar vagyok. Értette ő, hogy vendégének nem tehet kedvesebbet, mintha azt magával bővebb ismeretségbe hozza, s így tartalék nélkűl beszéle maga, hazánk, a császár, s a klagenfurti Mariana főherceg asszonyról, ki Bornnal levelezett. Ebédlőjében ennek képe függött, s az Albert szász-tescheni hercegé, s a Born három kedvenceié: prof Ruprecht, Blumauer, Ratschky. Trumeau-aztalán álla a maga büsztje Caracchitól, itt gipszben, mert a márvány nem itt. Kevés napok múlva Selmecre indúla le megtekinteni, mely szerencsével foly az amalgamálás. Az őtet a világ két hemispheriumán híressé tette, hogy Selmecre is jövének hallgatók.”[85]

Ignaz von Born, a Varázsfuvola Sarastrojának előképe, aki Angelo Soliman életében már csak azért is különleges szerepet játszik, mivel az általa felvirágoztatott Naturalienkabinet lesz Soliman halál utáni lakóhelye, ahol 1848-ban az egykori frater terribilis kitömött teste egyszerre ég el az egykori igazgató – Kazinczy által is említett - mellszobrával,[86] 1742 december 26-án született Kapnik-bányán, melynek egyes adatok szerint szintén Karlsburg volt a szász neve.[87]

Gyulafehérváron (Carlsburg) a jezsuitáknál keresztelik Ignaz névre, a rendalapító Loyola után. Ignaz apja börtönbe kerülését majd anyja halálát követően, 1753-tól 1759-ig a bécsi jezsuita gimnáziumban tanul. A fiú rendkívüli intellektusa – aki a bizonyítványbeli jellemzés szerint „himlőhelyes, de nem csúnya” - lenyűgözi tanítóit. A jezsuiták felveszik novíciusnak. Homályos körülmények között hagyja ott a rendet 1761-ben. Megismerkedik Sonnenfelssel, vélhetően az ő befolyására kezd jogot tanulni Prágában. 1763-tól utazik szerte Európában, utazása pontos állomásait nem ismerjük.

Ludwig Abafi (Aigner) szerint ebben az időben lesz szabadkőműves.[88] Johann Pezzl szerint „nem tudni, Born mikor lett szabadkőműves; elég az, hogy Mária Terézia ideje alatt”. Bécsbe visszatérve montanisztikát tanul Johann Thaddäus Anton Peithner von Lichtenfelsnél, aki 1772-ben lesz az 1762-ben Mária Terézia által alapított selmecbányai Bergakademie vezetője.

Feleségül veszi Magdelena von Montagot, két lányuk születik. Montanisztikai tanulmányait már Selmecbányán fejezi be 1767-ben. Mária Teréziától nemességet kap. Pilsen mellett vesz birtokot, melyen könyvtárat, színházat, és hatalmas ásvány- és kövületgyűjtemény rendez be. 1769-ben bányatanácsos (Bergrat) lesz Selmecbányán.

Beutazza Európa bányáit, többek között az oroszországiakat is. II. Katalin cárnő felkéri a szibériai bányák igazgatójának, a kérést azonban egészségügyi okokra hivatkozva visszautasítja. Utazásai után Prágában – ahol ekkor virágkorukat élik a legkülönfélébb titkos társaságok – belép a „Zu den drei gekrönten Sternen” valamint a „Zu den drei gekrönte Säulen” páholyba. 1772-ben mindkettőből kilép, mivel azok a „Strikte Observanz” szisztéma bevezetése mellett döntenek.

Born a prágai szellemi élet egyik központi alakja lesz, létrehozza a Böhmische gelehrete Privatgesellschaftot.

1770-ben különös utazásra indul Erdélybe, gyerekkora tájaira, melyhez családi okokra hivatkozva kér engedélyt az udvartól. Út közben megáll Pest-Budán, Óbudán borozgat. Erdélyben több bányát végiglátogat, majd július végén szülőfalujában (?) Kapnikbányán egy olvasztóműben súlyos szénmonoxidmérgezést kap, amely egy életre megnyomorítja. Betegsége kezelésének következménye későbbi súlyos ópiumfüggősége is.

1770-ben visszatér Bécsbe, majd 1772-ig ásvány- és kövületgyűjteményének feldolgozásával foglalkozik. Feltehetően ezekben az években ismerkedik meg Angelo Solimannal. A gyűjteményről kiadott műve általános elismertséghez juttatja, tagja lesz a sienai, stockholmi, paduai, müncheni akadémiáknak. Ugyanakkor egészsége megromlása miatt minden hivataláról lemond és altsedlitschi birtokára vonul vissza, ahol filozófiával és a növényekkel kezd foglalkozni. A cseh tudományos életet szervezi.

Fokozatosan elszegényedik, 1777-ben Londonban 1000 fontsterlingért eladja világhírű ásványgyűjteményét. Az udvar ugyanebben az évben meghívja a Naturalienkabinet igazgatójának. Feladata a császári gyűjtemény rendezése, bővítése és leírása. 1779-ben lesz udvari tanácsos. Az ásványok és kövületek iránt rajongó Mária Anna hercegnő kitünteti barátságával.

1781-ben veszi fel – Angelo Soliman javaslatára – a „Zur wahren Eintracht” páholy.

Kazinczy számos levelében és írásában említi Bornt, Báróczy-életrajzában így ír róla:

„Born Ignác, udv. Tanácsos egész Európában elhíresedett az amalgamálás s egyéb kémiai felfedezései által; erdélyi magyar volt, s ottan lakott, ahol Báróczy; s nekem, ki mind ezt, mind azt ismertem, hihetőnek látszott, hogy a kettő nem csak baráti, hanem kémiai szövetségben is áll egymással. Ezt hinni annál hajlandóbb valék, mivel tudtam, hogy Born a Báróczy barátja, generalis Vay Miklóst, ki Párizsban és Londonban kémiai leckéket is veve, azon bizodalommal tisztelte meg, hogy némely kémiai processeseiben társává választotta. (Born a generális karjai közt lehellette ki lelkét Bécsben 1797 július 17-én) S e gyanításban nagyon megcsaltam magamat. Sőt, Báróczy a Born igyekezete felől keveset tartott, s az nem volt csuda, mert Born a természet erejét természeti, Bárózy azon a csuda úton nyomozta, melyet itten említénk.”[89] - azaz, hogy Báróczy rózsakeresztesként alkímiával foglalkozott, amely „egy almányi nagyságú sárga réznél egyebet, mely felől azt állította, hogy az ólom volt, ő egyebet nem igen nyere, ha tudniillik azt is nyeré.”[90]

Born arra törekedett, hogy különböző reformokkal és szervezeti átalakítással egy tudományos elitpáholyt hozzon létre, egyfajta szabadkőműves tudományos akadémiát. Born a „Zur wahren Eintracht” által kiadott – Sonnenfels által alapított - „Journal für Freimaurer” első számában foglalja össze páholya új szellemi orientációjának programját. [91]

A „Journal für Freymaurer” 1784 januárjától 1786 végéig negyedévente jelent meg, és főleg azoknak az előadásoknak a szövegét tartalmazta, amelyeket az un. „Übungsloge”-k alkalmával tartottak a páholytagok, továbbá költeményeket és a különféle szabadkőműves eseményekkel összefüggő közleményeket. Az „Übungsloge”, melynek keretében különféle tudományos témákat tárgyaltak, Born újítása volt. Erről így ír:

„Minden intézménynek ki kell tűznie egy lényegi célt, ha tartós és állandó akar maradni. Közületek, Testvéreim, senki sem kételkedik abban, hogy tiszteletre méltó rendünknek – mely oly sok évszázadon át változatlanul állt fenn - egyetlen olyan, alapítóihoz méltó, fennkölt végcélja sincs, melyet első törvényadóink a jelképek mögé alaposan el ne rejtettek, misztériumokkal be nem burkoltak volna, s amelyekhez csak azokat lehet fokozatosan, lassú lépésekben elvezetni, akik fáradhatatlan szorgalommal érdemessé váltak arra, hogy tulajdonképpeni értelmét megfejthessék. Elménk pallérozása, az előrehaladás a szabadkőműves ismeretekben, melyek magasabb tudományok megragadására készítenek elő, s törvényeink helyes értelmezése mindehhez nélkülözhetetlen. Az én kötelességem, melyet a tisztséggel, melyet rám ruháztatok, felvállaltam, megköveteli, hogy a megszokott Instruktionsloge-ink alkalmával a törvényeket, szokásokat, szertartásokat, továbbá a kérdéseket és válaszokat, melyeket rendünk különböző fokozatai előírnak, számotokra bemutassam. Ezek száraz felolvasása véleményem szerint nem hozná meg a kívánt hasznot. A héjjal foglalkoznánk, anélkül, hogy a gyümölcsöt, melyet rejt, megízlelnénk. Úgy érzem, szokásos Instruktionsloge-inknak egy másik, célirányosabb és ünnepélyesebb formát kell adni, amennyiben ti, Testvérek, ilyesmit törvényeinkhez illőnek találtok, és ha biztosítván egyetértésetekről, ehhez hajlandók vagytok segédkezet nyújtani.”[92]

Born javaslata azt irányozza elő, hogy az Insruktionsloge-ok minden hónap utolsó hétfőjén a következőképpen folyjanak le:

„A Meister von Stuhl kezdi az ülést szokásaink, hagyományaink vagy törvényeink valamelyikének magyarázatával, vagy előad egy kérdést abból a fokozatból, amelyik alkalmából az Isntruktionsloge-ot tartják, ezt azonban tágabb értelemben tárgyalja. Ezek után azon testvérünk, aki erre engedélyt kért és kapott, felolvassa saját előadását arról a tárgyról, amelynek megismerésére és feldolgozására a magunk törvényei utasítanak bennünket. Tehát az anyagot csak a szabad művészetek, a morál, a legtágabb értelemben felfogott természettudomány és a matematika köréből szabad kölcsönözni,; teológiai civakodás, jogászkodás, és olyan dolgok, amelyek a politikai berendezkedést érintik, nem tartoznak a munkánkhoz, mivel azok a szabadkőművességgel semmilyen kapcsolatban nem állnak. Az előadás felolvasása után a testvéreink fognak olyan cikkeket, leveleket és irodalmi újdonságokat előadni, melyeket e páholy tagjainak a beavatatlanok küldtek, s melyek egyike-másika az általunk feldolgozandó tárgyat érinti.”[93]

Az első Übungsloge protokollja fennmaradt. Erre 1782 november 4-én került sor.[94] 1782 november 4. és 1785 december 5. között mindösszesen 21 alkalommal tartottak Übungsloge-ot. Ezekről Born barátja, a szintén szabadkőműves Johannes Pezzl így ír:

„A téli hónapokban meghatározott napokon tartották az Übungsloge-kat, melyek nyilvános felolvasásokból álltak. Három vagy négy páholytag olvasott föl egy-egy maga által választott prózát vagy verset a történelem, a morál, a filozófia tárgyköréből, de gyakran az ősi és újabb misztériumok és titkos társaságok történetéről is.”[95]

Born vezetésével a „Zur wahren Eintracht” gyors növekedésnek indul. Írók, művészek, tudósok és zenészek kérték egyre-másra a felvételüket a páholyba, ahol mindenki jelen volt, aki a korabeli Bécsben számított valakinek. A tudományok és művészetek ilyen intenzív előtérbe helyezése gyakorlatilag egy elitképzővé tette Born páholyát. Leopold Alois Hoffmann a „Zur wahren Eintracht”-ot minden igyekvő fiatalembernek ajánlja, „aki szereti a tudást, tágítani kívánja ismereteit és rabigába akarja hajtani a fejét”[96]

A „Journal für Freimaurer” mellett a másik jelentős vállalkozás a „Physikalischen Arbeiten der einträchtigen Freunde” kiadása volt, amely 1783-tól 1787-ig hét füzetet ért meg. Ez a kiadvány természettudományos cikkeket tartalmaz, melyek témája a botanikától a montanisztikán keresztül az asztronómiáig terjed.[97] 1783-ban jelentette meg a páholy az Aloys Blumauer, Joseph Franz Ratschky és Gottlieb Leon verseit tartalmazó „Musikalische Unterhaltungen der einträchtigen Freunde in Wien” c. kiadványt.

Ugyanebben az évben jelent meg a „Gedichte und Lieder verfaßt von den Brüdern der Loge Zur Wahren Eintracht in Wien”, majd 1786-ban a „Freymaurergedichte” Aloys Blumauertől. Ezen kívül a páholy számos tagja szerzője volt a „Wiener Musenalmanach”-nak, amely 1777-től 1797-ig jelent meg Aloys Blumauer, Joseph Franz Ratschky és Gottlieb Leon kiadásában. Erős volt a páholy befolyása az osztrák felvilágosodás legfontosabb orgánumára, a „Realzeitung”-ra is.

A felsorolt példák is jól mutatják, hogy a „Zur wahren Eintracht” gyakorlatilag a tudományos akadémiát helyettesítette.

Kétségtelen, hogy a rózsakeresztesek és illuminátusok, akik a szabadkőművesek mellett, velük részben átfedésben, részben, mint már esett róla szó, a szabadkőműves páholyokat fedőszervként használva olyan nagy befolyást szereztek a társadalom legkülönfélébb rétegeiben, hogy elkerülhetetlen volt a mégoly engedékeny II. József részéről az ellenlépés. Ráadásul az ausztriai szabadkőműves páholyok a berlini nagypáholy alá tartoztak, amit a császár szintén nem nézett jó szemmel. Hasonlóan ahhoz, ahogy az egyházi szervezetet függetleníteni igyekezett Rómától, hozzálátott, hogy Berlin ellenkezésével dacolva egy ausztriai nagypáholyt hozzon létre.[98] Az is a probléma részét képezte, hogy míg az ausztriai páholyok a Berlinből származó zinnendorfi szisztémát alkalmazták, a magyarországi páholyok az ún „Draskovich-Observanz”-ot. (ld. lejjebb) A nagypáholy megalakításában a „Zur wahren Eintracht” tagjai jelentős szerepet játszottak. A páholy 130. ülésén Sonnenfels arról beszél, hogy „amit ebben a pillanatban eldöntünk, a jövőre nézve örökre fennálló törvény lesz.” [99]

A Große Landesloge von Österreich 1784 április 24-én alakult meg, és egy hónappal később valamennyi páholyhoz eljuttatott körlevelének aláírói között találjuk többek között gróf Pálffy Károly kancellárhelyettest, Magyarország provinzialgroßmeisterét, a páholy főfelügyelője (Großaufseher) gróf Bánffy György, erdélyi kancellárhelyettes és provinzialgroßmeister, a főtitkár pedig Ignaz von Born.

A „Zur wahren Eintracht” páholy igen jelentős szerepet játszott a Habsburg-monarchia szabadkőművességének újjászervezésében. Ignaz von Born ebben is vezető szerepet játszott, hiszen ő volt „Große Landesloge” főtitkára és az „Österreichischen Provinzialloge” másodfelügyelője, amely körzeti páholyokra oszlott, melyek öt-öt „Bauhütte”-ből álltak. Eredménnyel verte vissza a Große Landesloge erőszakos beavatkozási kísérleteit, nem sikerült viszont a páholyokban felgyülemlett Große Landesloge elleni keserűséget csökkenteni. Born Mária Anna hercegnő jó barátjaként Aloys Blumauerrel együtt Klagenfurtba is elutazott, hogy ott páholyt alapítson.

A „Zur wahren Eintracht” a Sonnenfels vezette „Wohltätige Eintracht” körzeti páholya volt. 1785-ben Born beszámolt Kollowrat grófnak II. Józseffel folytatott beszélgetéséről, amelyben a Szabadkőműves pátensről és a később bekövetkezett megszorításokról esett szó. Born tisztában volt az eseményekkel, azonban inkább hallgatott a dologról. Arra törekedett, hogy a páholyt egy olvasóterem, egy naturalienkabinet és a különféle Hochgrade-k rituáléinak tanulmányozásával aktivizálja. 1784 március 12-én Bornt ismét Meister vom Stuhl-lá választják. Karl Leopold Rheinholdnak, aki közeli barátja volt, 1784 június 9-én kelt levelében így vonja meg munkája egyenlegét:

„Még mindig eredeti tervünk szerint dolgozunk. Egyre másra csatlakoznak körünkhöz az újabb és újabb tehetséges fiatalemberek. Még mindig arra törekszünk, hogy egyetértést teremtsünk Bécs tisztán gondolkodó elméi és legjobb írói között, és a munkánk a felvilágosodás terjesztése.”[100]

A „Zur wahren Eintracht” vonzereje olyan nagy volt, hogy pl. 1785 decemberében a brünni „Zu den Vereinigten Freunden” páholy levelében arról ír, hogy minden energiájukat arra fordítják, hogy Bornék páholyát utánozzák.[101] A „Zur wahren Eintracht”-nak vitathatatlanul egyedülálló jelentősége volt a szabadkőművesség szellemi-kulturális teljesítményeinek elterjesztésében. Born képviselte a Provinzialloge-ban számos páholyt, amelyeket a „Zur wahren Eintracht” tagjai alapítottak. A nagy számú tagfelvétel, közöttük számos külföldié is, jól jelzi, hogy milyen erőfeszítéseket tett a páholy, hogy a szabadkőművességet terjessze és elismertté tegye. A jeles tudós, utazó és aufklérista, Johann Georg Forster (1754-1794), bécsi tartózkodása során, 1784-ben meglátogatta Bornt. Erről így ír naplójában:

„Born udvari tanácsosnál nagy szabadkőműves összejövetel volt. Sonnenfels... Ratschky, Reiter, Haidinger... ott ebédeltek, a kávé után Blumauer felolvasta a szabadkőművesek hitvallását, Mimi[102] kisasszony zongorázott, és igen bizalmasan viselkedett...”[103]

Augusztus 13-án Forster meglátogatja a „Zur wahren Eintracht”-ot és beszédet tart. A kötelező üdvözlések, nagyrabecsülésének kifejezése és a felvilágosodás nagyszerűségének ecsetelése után arról beszél, hogy „... a testvéri egyetértés (Eintracht) az az eszköz, mely által az emberbaráti fáradozás összes embertársatokra kiterjed. A tudományokkal és művészetekkel, de ha szabad így mondanom, az emberi ismeretek valamennyi ágával sem áll másképp a dolog, mint a természet alkotásaival, s azok legkisebb alkotóelemeivel. Meddő és értelmetlen marad mindörökké, ha nem a hozzá hasonlóval társul, és ha vegyülésük által nem teremt új kapcsolatokat, új létezőket. Ó, igen! A tudományoknak muszáj összekapcsolódniuk, és a tudósoknak testvérekké (Bbr. - megjegyzés tőlem, P.G.) kell lenniük!” - ahol a testvér (Bbr.) egyértelműen a szabadkőműves testvériségre utal.

Forster Born páholyáról és a bécsi szabadkőművességről Samuel Thomas Sömmeringnek ezt írja 1784 augusztus 14-én:

„ A szabadkőművesség a legnagyobb lendületben van. Minden a maconról szól. Az összes császári páholy egy közös nagypáholy alatt egyesült, melynek Dietrichstein gróf a nemzeti nagymestere. Dietrichstein gróf állítólag rózsakeresztes, de egyedül nincs befolyása ahhoz, hogy a rózsakeresztességet kiterjessze, vagy hogy a rózsakereszteseknek a páholyok egyesüléséből akárcsak csekély előnyt szerezzen. Éppen ellenkezőleg, az egész szabadkőművesség a felvilágosodáson dolgozik... A ”Zur wahren Eintracht” páholy az, amely a legtöbbet tesz a felvilágosodásért. Kiad egy Journalt a szabadkőműveseknek, melyben a hitről, az esküről, a rajongásról, a ceremóniákról, egyszerűen tehát mindenről szó esik... A tudósok közül Bécs legjobb koponyái és a legjobb költők is tagjai.”[104]

Az 1785 december 11-én kiadott szabadkőműves pátens közvetlen következménye volt a Große Landesloge egy évvel korábbi megalakításának, amely a Habsburg monarchia „Bauhüttéit” maga alá tömörítette. Valamennyi páholy egyesítésével megszűnt a függés Berlintől, amely megfelelt II. József elképzeléseinek, aki már 1781-ben megújította azt a rendeletet, melyben megtiltotta, hogy a rendek bármilyen külföldi szervezettől függjenek, és hogy tőlük pénzt fogadjanak el.[105]

A szabadkőműves pátens a szabadkőművesek számára messze a leglényegbevágóbb intézkedést jelentette. Nem csak cselekvési szabadságukat korlátozta jelentős mértékben, hanem végül oda vezetett, hogy fel kellett oszlatniuk önmagukat.

A különféle irányzatokat és szisztémákat a Große Landesloge egyesítette, aminek következtében a bécsi páholyok között belharc alakult ki, miután az illuminátusok és az Ázsiai Testvérek a szabadkőművesekkel egy akolba kerültek. Kifelé mindenesetre mindannyian tartották az egységesség látszatát.[106]

II. József uralkodásának elején a szabadkőművességek csendben megtűrték, a császárt viszont az összes páholy magasztalta. Amikor nem sikerült rábírni arra, hogy belépjen a szabadkőművesekhez, a páholyok még mindig a felvilágosult abszolutisztikus uralkodót csodálták benne, aki liberálisan gondolkodik, és nem gördít akadályt a szabadkőművesek tevékenysége elé. A Bauhüttékben himnuszokat költöttek a császárhoz, névnapja nagy ünnepnek számított.

Már 1785 elején lábra kaptak bizonyos híresztelések, hogy valami készül a szabadkőművesek ellen. „Egy testvér jelentette, hogy tudomása van arról: a bécsi bíboros állítólag az uralkodónál a rendek feloszlatását kérte.”[107]

A császár remek taktikával a pátenst pontosan abban az időpontban bocsátotta ki, amikor a különféle páholyok egyesítése befejeződött, és a külföldhöz kapcsolódó szálaikat elvágták.

A pátens bevezetése, melynek lidérces nagyképűsége plasztikus kontrasztot képez az eddig elmondottakkal, a következőképpen hangzik:

„ Minthogy biztos rend és vezetés nélkül semmiféle jól szervezett társadalom nem létezhet, szükségesnek találom, hogy a következő szándékomat tudassam önökkel azzal, hogy adják ki a tartományi hivataloknak, melyek azt pontosan végrehajtani kötelesek.

Az úgynevezett szabadkőműves társaságok, melyeknek titkai számomra éppoly ismeretlenek, mint amennyire szemfényvesztéseik megismerésére vajmi kevés kíváncsiságot éreztem, egyre szaporodnak, és most már a legkisebb városokra is kiterjedtek; ezek a társaságok, ha teljesen magukra vannak bízva és nem állnak ellenőrzés alatt, erkölcsi fertővé válhatnak, ami a vallásra, a rendre és az erkölcsre veszélyes lehet...”

A szabadkőműves pátenssel a császár a szabadkőműves páholyokat gyakorlatilag rendőri ellenőrzés alá vonta. II. József felvilágosult beállítódása ellenére, mint abszolutista uralkodó a szabadkőművesek titkos munkáját nem nézte jó szemmel, mivel az az abszolutista állam alapelveivel ellenkezett. A szabadkőművesség a császár uralkodásának első éveiben a legfelsőbb körökből kapott támogatást fejlődéséhez, mivel II. Józsefnek reformjai propagálásához megbízható támogatókra volt szüksége, hatalmának megszilárdulásával a korábban támogatott mozgalmakat is szükségesnek látta ellenőrzése alá vonni. Ehhez járult még, hogy a császár politikai terveinek kivitelezésében - Bajorországot kicserélni az osztrák Belgiummal - az illuminátusokra támaszkodott.

A „Zur wahren Eintracht” páholy másik arca az illuminátusok tevékenységéhez kapcsolódik. Born páholya – a müncheni „Theodor zum guten Rath” páholyhoz hasonlóan az illuminátus rend „utódnvelelő” intézménye volt.

Az illuminátus rendet 1776-ban alapította az ingolstadti filozófia- és egyházjog-professzor, Adam Weishaupt. A rend eleinte jelentéktelen diákszervezet volt. 1779-től azonban áttörés következett be, amikor a rend ténykedését Bajorországra is kiterjesztette, és egyre több polgári és nemesi származású udvari hivatalnokot, tanítókat és papokat tudhatott tagjai között. Báró Adolf von Knigges 1780-ban lépett be a rendbe, melynek bázisa ezáltal a délnémet és osztrák területekről a Rajna-vidékre és az északi német centrumokra is kiterjedt.[108] Az illuminátusok rendkívül szigorú szervezeti fegyelmet alakítottak ki, melyek beavatási fokozatonként külön-külön félék voltak.

A rend célja egy államok, hercegek és rendek nélküli, kozmopolita világrend megalapítása és az emberi természetet depraváló despotizmus eltörlése volt. E célokat nem forradalommal, hanem a morálon, mint „erőszak nélküli reformon” keresztül akarták elérni. Az illuminátusok a „szellem arisztokráciáját” akarták létrehozni, amely az abszolutista állam elgondolásaitól egyébként nem volt idegen.

Weishaupt történelmi elgondolásaiból kiindulva a rend célja az erény és a képzés révén megszabadítani az emberiséget. A rendtagok önképzéssel tökéletesítik a tudásuk a rendfőnök pedig az egyes tagok tudta nélkül alakítja ki a felvilágosult képzési-és tudományos szervezetet. A tagok átfogó képzése mellett, amely önállóságra kívánta őket nevelni, Weishaupt eltervezett egy olyan tudományos szervezetet is, amely a fizikát, matematikát, orvostudományt, politikát, a szépművészeteket és a titkos tudományokat egyaránt felöleli.

Ez az elgondolás számos jelentős személyiséget vonzott az Illuminátusokhoz. Köztük volt Ferdinand von Braunschweig herceg, Ernst von Gotha herceg, Karl August von Sachsen-Weimar, Johann Wolfgang Goethe, Johann Friedrich Herder, Joseph von Sonnenfels, és Ignaz von Born – és talán Angelo Soliman is. A „Zur wahren Eintracht” páholy átalakítása egyfajta tudományos akadémiává jól mutatja, hogy Born törekvései egybeestek Weishauptéval. Kniggével szorosan együttműködve „Weishaupt arra törekedett, hogy elképzeléseit az indirekt erkölcsi kormányzásról nemcsak a meglévő páholyok tagjainak átvándorlásával, hanem a nemesség, a papság a hivatalnokok, az iskolák és az udvar köreiben végzett szisztematikus és személyes tagtoborzással protekciós politikával is előrelendítse., Evolucionista történelemfelfogásának megfelelően vezérelve az volt, hogy a társadalomra nem kívülről, hanem a már meglévő intézményeket felhasználva, azokon keresztül kell hatni. Ellentétben a szabadkőművességgel, melynek látens politikai funkciója jobb híján abban állt, hogy a feltörekvő polgárság gyűjtőedényül és az új interakciós formák gyakorlóterepéül szolgált, Weishaupt illuminátusai nem elégedtek meg egy szabad társadalmi tér kialakításával,hanem a fennálló szervezeteket és viszonyokat tudatosan próbálták saját céljaik érdekében kihasználni és saját elgondolásaik szerint véglegesen meg akarták változtatni azokat. Mind a rend belső felépítése mind pedig tényleges taggyűjtési politikája ennek a célnak volt alárendelve.”[109]

Az illuminátusok kozmopolita köztársaságával II. József is rokonszenvezett, mivel azonban a Bajorországra vonatkozó tervei meghiúsultak, és a rend konspirációs teljesítményével sem volt megelégedve, a császárnak nem volt többé oka arra, hogy szabadon hagyja tenyészni a titkos társaságokat. Miután pedig Weishaupt igazi céljai napvilágra kerültek, és a rendet betiltották, el is határolódott tőlük.[110]

Az Illuminátusok – a szabadkőművesekhez hasonlóan – titkos nevet viseltek. Münter naplójából és leveleiből tudjuk, hogy Gemmingen az Antonius, Born a Furius Camillus, Sonnenfels a Fabius ill. Numa nevet viselte. Müntertől tudjuk azt is, hogy az illuminátusok Born otthonában találkoztak. A báró Adolph von Knigge által elképzelt „illuminátusrendi igazgatásrendszer” felölelte egész Ausztriát (Egyiptom), Rómával (Bécs), Peloponnészosz provinciával (Tirol) és a szamoszi direktóriummal (Innsbruck) együtt.[111] Kollowrat gróf , a cseh kancellár volt a rend „national-Oberer”-e Numenius néven. Sonnenfels az osztrák „Provinzial”, Pálffy György gróf a magyar, míg Born a prefektusi rangot viselte. Born szoros kapcsolatot tartott a brünni illuminátus-központtal, ahol a „Zur wahren vereinigten Freunden” páholy volt a szervezet központja.

Kazinczy véleménye, mint láttuk, az illuminátusokról – a rózsakeresztesekkel ellentétben – pozitív, sőt, rajongó. Az Aranka Györgynek 1790 március 25-én kelt – részben már idézett - levelében erről így ír:

„Nem tudom, mennyire hatottál a' Kőmívesség gráditsain: tudod pedig, hogy itt a' felsőbb gráditson lévő az alsóbb gráditson lévőt azon gráditsokra nézve, a' mellyeken ez véle nincs, profanusnak tartozik nézni. Én tehát vaktában nem szóllok, mert a' Kőmívesség előttem szent. Hogy egy páholyban harmadik személyt viseltem, azt mondhatom; de azt is mondhatom, hogy nékem a három Angliai grádusomnál, melly inas, legény, Mester, több nincs és nem is lesz könnyen. Historicus gradusokat esmerek, de reájok nem vágyok. El-tévedéseknek nézem azokat, vagy – ó mért kell ezt vallhatnom – némelly kötelességekről el felejtkezett Beutelschneiderek miveinek. Egy Consiliarius Budán 1787-ben nékem egy skatulyát ád kezembe, ki-nyitom, 36 kötényt találtam benne, majd fekete, majd veres, majd zöld, majd sárga, majd fejér pántlikával. Beszéllgetek, úgy szóll, mintha ő építette volna a Salamon Templomát, és még is - . Hallottál-é valamit az Illuminatusok felől? Ezek az emberek Bécsben is dolgoznak, még pedig nagyon. Az ő tzélok a'mennyire sejdíthetem, (mert hogy én soha nem vétettem fel közzéjek, arról esküszöm néked a Mindenható Építő Mester előtt!) volt evertere superstitionem, opprimere Tyrannismum, benefacere. - Nem ez é az élet leg-édesebb boldogsága? - Maradjon a' szegény Bárótzi a maga Alchimiájával, melly néki soha nem tsinál aranyt, maradjon az Orvosság tsinálásaival, melly testét elgyengítette, vesszen gróf Thun a Geistesbeschwörungjával, mely olly bolondság, a' mit még a gyermek is meg nevet, nékem az mind nem kell.”[112]

Egy régebbi elgondolás szerint szabadkőműves pátens kibocsátásának ürügyéül a csehországi szimbolikus és skót páholyok közötti ellenségeskedések szolgáltak. Georg Forster 1786 október 12-én Christian Gottlob Heynének írt leveléből, amelyben Gallenberg gróffal, Galícia császári körzeti elöljárójával folytatott beszélgetésről számol be, kiderül, hogy másról volt szó.

„Megtudtam a gróftól, hogy az osztrák szabadkőműves-reformhoz az okot az osztrákok számára a magyarországi titkos társaságok szolgáltatták, amelyek ellen akartak szegülni az új császári rendelkezéseknek. Ezek az urak ugyanis a szabadkőműves összejöveteleket használták álcaként arra, hogy az ellenállási rendszabályokat megtárgyalják. Ezért lett az a rendelet, hogy nem lehet páholyt alakítani, csak olyan városokban, ahol dikastérium és tribunal székel.”[113]

Ez arra utal, hogy mégis politikai okok adtak alapot a pátens kibocsátására. Korában az illuminátusokat, a rózsakereszteseket, az ázsiai testvéreket és a winkelloge-okat tették első sorban felelőssé a pátens kibocsátásáért, az újabb kutatás azonban inkább arra hajlik, hogy fő oknak „a felülről elrendelt reformot, a Hochgrade megszüntetését és az Ignaz von Born és elvbarátai vezette Große Landesloge hatalmi helyzetét”[114] tekintse.

A szabadkőműves pátenst a szabadkőművesek gyorsan elfogadták, hogy legalább egy kevés privilégiumot azért még biztosíthassanak maguknak. Dietrichstein nagymester üdvözölte a császári rendeletet, A magyarországi páholyok reagálását jól jellemzi a budai „Az első ártatlansághoz” címzett páholy határozata:

„Az a fájdalom, melyet minden szabadkőműves testvér érzett, megértvén a közelebb kibocsátott legmagasabb rendeletből, hogy ő felsége nem viseltetik irántunk azzal a bizalommal, mely rendünk legtisztább szándékainak megfelelne, csak azon fájdalommal hasonlítható össze, mely az ártatlanul vádoltnak szívét önként elfogja. A miénket még növelte ama szomorú következményekre való tekintet, a melyek rendünkre jövőre háramolhatnak a korlátozott terjesztés és bizonyos rendőri felügyelet folytán. Kétkedve állottunk tanácskozva, mily áldozatot hozzunk a megszeghetetlen hűségnek, mellyel mint szabadkőművesek kétszeresen tartozunk legkegyelmesebb királyunk irát. Végre győzött bennünk a szabadkőművesség szelleme; szemünk előtt lebegett a feloldhatatlan kötelesség: a jót, habár kisebb körben is, cselekedni; egyúttal pedig eltölt az a meggyőződés, hogy legkegyelmesebb fejedelmünknek, szüntelen bizalmunk és alázatosságunk világosabb tanúságát nem adhatjuk annál, ha azt a cs. k. kegyet: szabadkőművesi munkáinkat az állam oltalma alatt folytathatni, hódolatteljes hálával elfogadjuk, és az elrendelt legmagasabb rendszabályoknak magunkat alávetjük.”[115]

II. Józsefnek a vallásra, a rendre, az erkölcsökre vonatkozó célzásai sok szempontból persze érthetőek. Egyes szabadkőművesek, és kiváltképp a „Zur wahren Eintracht” tagjainak szembenállása a katolikus egyházzal nyilvánvaló. Az is közismert, hogy számos páholy szolgált pénzhamisítók álcázására, és nem ritkán akadtak páholyok, amelyek pénzért árulták a beavatási fokozatokat.[116] Mindenesetre még ennek ismeretében is kifejezetten durva lépés volt a császártól, hogy nem tett különbséget az „igazi” és a „hamis” szabadkőművesség között, mint ahogy egy kalap alá vette velük az Illuminátusokat, a Rózsakereszteseket, az Ázsiai Testvéreket valamint a Johannita (János-rendi) páholyt (Johannisloge).[117]

A császár azt állítja, hogy fogalma sincs, miben áll a szabadkőművesek titka, s azt ugyanakkor „szemfényvesztésnek” (Gaukeley) nevezi. Ez a megfogalmazás felkorbácsolta a kedélyeket, mivel nem eléggé világos, hogy végül is pontosan kik, melyik irányzat vagy konkrét páholy, esetleg meghatározott személy ellen irányul.[118] Meglepő a dolog abból a szempontból is, hogy ezt a kifejezést maga Ignaz von Born használta a „királyi művészet”-tel kapcsolatban:

„Möchten sich nie Maurer von dem allgemeinen Bunde losreissen, sich besondere Hüttchen bauen und gute Brüder unter dem stolzen Vorwande einer besondern Erleuchtung, die nur ihnen zugekommen sein soll, in die Falle und auf Irrwege leiten! Möchte der höchste Baumeister, der mit wohlgefallen, auf die edeln Arbeiten aufrichtiger Brüder herabsieht (herabsteht), alle diese Uebel, welche den Untergang unsers ehrwürdigen Ordens sicher nach sich ziehen würden, gnädig von uns abwenden! Möchte er nicht zulassen, dass unsre königliche Kunst zum Possenspiel und Gaukeley werde, und dann einst ein ächter Maurer, der so wie Strabo zu Heliopolis, die Weisheit in unsern <><> aussuchen würde, statt aufgeklärter Brüder weiter nichts als Wort und Griffverkäufer, Zeremonienkrämer und Geheimnißträger antreffe, die nur noch auf den Trümmern der Maurerey ihren Land feil bieten!”[119]

A császár elrendelte, hogy az örökös tartományok (Erbländer) fővárosaiban legfeljebb három páholy működhet, azokban a városokban azonban, ahol nincs tartományi hivatal, nem működhet egyetlen sem. Elrendelte továbbá, hogy az összes páholy névsorát nyújtsák be a kormányzatnak, az adott évre megválasztott páholymester nevét és a gyűlések időpontját pedig be kellett jelenteni. Igaz ugyan, hogy viszonzásképpen hogy a tartományi hivatalok a páholyoknak teljes szabadságot és védelmet kell biztosítsanak.[120]

A császári rendelkezés a szabadkőművességben, és különösen a bécsi páholyok életében nagy változásokat hozott, többé-kevésbé teljes átalakuláshoz vezetett. Mivel a páholyreform már 1786 január elsejével életbe lépett Dietrichstein gróf és Ignaz von Born azonnal nekilátott a páholyok átszervezésének.

Közvetlenül a rendelet megjelenése után Dietrichstein gróf gyűlést hívott össze december 20-ra. Mind a nyolc johannita (János-rendi) páholy két-két küldöttet delegált a gyűlésre. Ettől a naptól minden szabadkőműves ténykedést abbahagytak, az aktákat és a kincseket pecséttel zárták el.

A 16 küldött a következő három pontot tárgyalta meg:

1. az összes bécsi Johannita páholy feloszlatják

2. Három új páholyt létesítenek és ezekhez a Große Landesloge három nagymestert nevez ki

3. Mindazok a testvérek, akik a három új páholyba felvételért folyamodnak, a szokásos szavazással (Ballotage) választják ki.

Az első két pontban mindenki egyetértett, ennek értelmében a nyolc bécsi páholyt a következőképpen vonták össze: az első páholy a „Zu den drei Feuern” és a „Zur Wohltätigkeit”, a második a „Zur gekrönten Hoffnung”, a „Zum heiligen Joseph” és a „Zur Beständigkeit”, a harmadik pedig a „Zum Palmbaum”, a „Zu den drei Adlern” és a „Zur wahren Eintracht” összevonásából jött létre. A három új páholy a „”Zur gekrönten Hoffnung”, a „Zur Beständigkeit” és a „Zum heiligen Joseph” nevet kapta. Élükre gróf Ignaz Joseph von Fuchs személyében olyan személy került, aki a szabadkőművességért már korábban is sokat tett, és ezzel nagy tekintélyt szerzett magának a páholyokban.[121]

A harmadik pontot, a tagok felvételét illetően heves vita bontakozott ki. Végül abban egyeztek meg, hogy azok a korábbi tagok, akik az új páholyokba nem nyernek felvételt, szintén látogathatják azokat. Felmerült még az az ötlet is, hogy a császárnak megtévesztésül a tagokról két listát nyújtsanak be, egyet, amely a ténylegesen felvett, és egy másikat, amely viszont a látogatási joggal bíró tagokat sorolja föl. Ez utóbbit végül nem, de az előzőt javaslatot az új páholyok kettő az egy arányban megszavazták.[122]

Dietrichstein gróf az ülésről jelentést tett az udvarnak. A Große Landesloge december 24-én este megtartott ülésén bejelentette, hogy a császár a páholyok reformjára teljhatalommal ruházta fel, azaz joga van új szervezeteket létrehozni. Javaslatai a következők voltak:

1. a gyűlés által javasolt három páhollyal ellentétben a jövőben csak kettő működjék

2. mindkét újonnan alakult páholy négy régi páholyból alakuljon, s e négy régi páholy mindegyikéből hat-hat tagot vegyenek át

3. a két új páholynak összesen legfeljebb 180 tagja legyen.

Ezzel a csökkentéssel a rövid életű, 20-án megalapított három páholyt feloszlatták. Mivel Dietrichsteinnak teljhatalma volt az ügyben, javaslatait mindenki kénytelen volt elfogadni. Ezen kívül mindkét új páholy élére egy-egy elnököt nevezett ki. Világossá tette továbbá, hogy 24-24 tagot személyesen fogja kijelölni, különben fennállna a veszélye annak, hogy a páholy nemkívánatos befolyás alá kerülnek, és ezzel az egész reformot veszélyeztetik. Erre kétség kívül szükség volt, a „tisztogatási akció” azonban túl későn, és részben kevés sikerrel következett be. Dietrichstein például e szándék jegyében nem vett fel a páholyba két Illuminátust, Sonnenfelst és báró Otto von Gemmingent, jóllehet korábban mindketten magas funkciókat töltöttek be (Sonnenfels a „Zur gekrönten Hoffnung”, Gemmingen a „Zur Wohltätigkeit” nagymestere volt.)[123]

December 27-én mind a hat páholy utoljára tartja meg ülését, hogy megtárgyalják a kérdést, egyesüljenek-e vagy sem. Másnap a két új páholyból a Dietrichstein által taggá kinevezett 24 testvér együtt választotta meg a tisztségviselőket.[124] Az két új páholy a „Zur Wahrehit” - ebbe kerültek most a „Zur wahren Eintracht” kiválasztott tagjai - és a „Zur neugekrönten Hoffnung” nevet kapta.

A „Zur Wahrheit” 1786 január 6-án ünnepélyesen megnyitotta új páholyát.

A bécsi szabadkőművesek száma a korábbi mintegy 1000 főről a Dietrichstein által maximált 360-ra csökkent. Miközben a kizárt korábbi tagok elégedetlenségüket szóban és írásban is kifejezésre juttatták, mindkét úgy „gyűjtőpáholy” nekilátott saját újjászervezésének. Kiderült, hogy jóllehet a „szemfényvesztőket” sikerült maguk közül kivetni, ugyanakkor sok „igazi” szabadkőműves is elveszítettek, akiket több-kevesebb sikerrel igyekeztek újból megnyerni az ügynek.

Az új, kényszerű keretek közt azonban mindkét új páholynál hiányzott a meghittség, a bizalom, a „testvéri harmónia”; ráadásul az új tagok különböző tradíciókat képviselő páholyokból érkeztek. Miután a betegségektől és az őt ért sorozatos vádaktól megfáradt Ignaz von Born 1786-ban letette a „Zur Wahrheit” nagymesteri kalapácsát, a páholy már csak néhány évig vegetált, és 1789-ben végleg feloszlott.

Ahogy a pátenssel kapcsolatban egyre több azt pártoló vagy ellenző írás látott napvilágot, a „Realzeitung” ennek a körülménynek oly mértékig figyelmet szentelt, hogy külön rovatot indított számukra. Röviddel a pátens kibocsátása után jelent Blumauer költeménye, melyben a szabadkőművesek megtépázott tekintélyét igyekezett visszaállítani. Mint az összes többi költői alkotását, a „Realzeitung” ezt is dicsérettel halmozta el és úgy jellemezte, hogy a vers „igen becses kiegészítése e népszerű poéta nemrégiben kiadott szabadkőműves költeményeinek”.[125] Azokat a röpiratokat, amelyek a szabadkőműves pátenst a szabadkőművesek bukásaként ünnepelték, a „Realzeitung” elítélte.[126]

A röpiratok egy része hevesen ellenezte a császári rendeletet. E szövegek nagy része nem önmagában azt kifogásolja, hogy a páholyok számát lecsökkentik, hanem a pátens által használt „szemfényvesztés” kifejezést, amellyel a császár a szabadkőművesek munkáját és szertartásait megbélyegezte.[127] E röplapok többnyire azzal vágnak vissza, hogy maga a császár is egy szemfényvesztő fia, „mivel a megboldogult apja nyíltan vállalta, hogy szabadkőműves.”[128]

A röpiratok második csoportja közvetíteni próbál a császár és a szabadkőművesek között. A kiindulópont az, hogy a császári rendelet a testvéreknek csak előnyére válik, mivel az „igazi” szabadkőműveseknek megadja a lehetőséget, hogy a páholyok munkáját magasabb színvonalra emeljék, ráadásul mindig számíthatnak a tartományi kormányzat támogatására.[129] Végül megjelentek persze olyan röpiratok is, amelyek támogatták a császári rendeletet.

Mivel a pátens által megkövetelt csökkentés a tagok között ellentétekhez és kölcsönös vádaskodásokhoz vezetett, melyekről többnyire a nagyközönség is értesült, a szabadkőművesek köreiben fellépő zűrzavar a „beavatatlanoknak” nem kevés mulatságot szerzett.[130]

Mint H. Balázs Éva írja: „...okkal, ok nélkül a rendelet... az eddig szorgalmasan tevékenykedő, lojális embereket az intézkedéssek elmulasztása esetén a hamiskártyásokra kirótt büntetésekkel sújtja. Aligha lehet az indulatos hangvételű és tartalmú pátenst kis belső szabadkőműves-villongások megfegyelmezésének tekinteni.”[131]

1790 február 20-án meghalt II. József, majd két évre rá az őt követő Lipót is, és a szabadkőművesekre sötét idők következtek.

A „Vertrauliche Akten” - a bécsi Haus-Hof-und Statsarchivban őrzött szabadkőműves iratanyagból – kiderül, hogy 1790-ben egy újabb páholy alakult, amely a „Zur Liebe und Wahrheit” nevet viselte. Ez a páholy a szabadkőművesség „igazi szellemét” kívánta helyreállítani, a császár akaratának vetette alá magát és elkötelezte magát az illuminátusok elleni küzdelemre.[132]

II. Lipót, aki felvilágosult toszkániai uralkodása alapján sok szabadkőművesben heves reményeket ébresztett, nem a nyílt tiltás politikáját választotta, jóllehet a titkos társaságos esetleges mozgolódásaitól folyamatosan tartott. A környezetéből sugalmazott összeesküvés-elméletektől azonban nem hagyta befolyásolni magát.[133] II. Lipót különbséget tett a „jó” és a „rossz” szabadkőművesek között. Ez utóbbiak alatt azokat értette, akik ellenségesen viszonyultak a hatalomhoz, és a politikai viszonyok erőszakos megváltoztatását tervezték. Épp ezért megpróbálta a szabadkőműveseket saját politikai céljaira felhasználni, így akadályozandó meg, hogy kormányzásával szembeforduljanak.[134]

Az uralkodónak nem volt egyszerű a számtalan tervezetből és előterjesztésből válogatni. Mivel a pusztán teoretikus koncepciókkal nem volt elégedett, a szabadkőművesség kérdésében azonban döntést akart hozni, Xaver von Aigner kapitány segítségére támaszkodott, akit felhatalmazott arra, hogy a magyarországi szabadkőművességet újraszervezze.

Az 1790-ig fel nem oszlott páholyok csendben folytatták tevékenységüket, mivel tudatában voltak annak, hogy a császár figyelteti őket. A három megmaradt páholy, a „Zum heiligen Joseph”, a „Zur neugekrönten Hoffnung” és a „Liebe und Wahrheit” tagjai a jelek szerint különösebben nem féltek a császártól. Mindenestre a „Liebe und Wahrheit” bezárt, pontosabban magasabb szinten dolgozott tovább a költői és mélységesen szimbolikus „Die Stillen im Lande” néven.[135] A „Zur gekrönten Hoffnung” és a „Zum heiligen Joseph” 1793-án befejezte működését. Utolsó ülésükön egy memorandumot fogalmaztak, melyet mindkét páholy képviselője átadott a császárnak. Mindkét páholy meg volt róla győződve, hogy munkájukat csak átmenetileg hagyták abba, mivel biztosak voltak benne, hogy a császár jó szándékkal van irántuk, és a közeli megbékélésben reménykedtek.[136]

1794-től gyakorlatilag minden szabadkőműves páholy megszűnik, jóllehet csak 1797-ben – egy évvel Angelo Soliman halála után - terjesztik be a császárnak azt az indítványt, mely az összes titkos társaság betiltását javasolja, valamint megtiltja a hivatalnokoknak, hogy ilyesmibe belépjenek. A javaslat elnyerte a császár tetszését, pusztán azt a megjegyzést fűzte hozzá, hogy „kellő önmérséklettel kell eljárni, különben a dologból több rossz származhat, mint amennyi jó.”[137] Jóllehet a titkos társaságokat nem felsőbb elhatározás oszlatta fel, „így azok, amennyire én tudom, semmiféle folytatásra nincsenek felhatalmazva, és esetleges létezésük pusztán 'connivendo' marad.”

A „kellő önmérséklet” abban állt, hogy a rendőri szervek megbízták a hivatalnokokat, hogy figyeltessék a szabadkőműveseket, s erről jelentést kellett tenniük.[138]

A császár félelmeinek egy egyre növekvő besúgóhálózat lett a következménye. Az úgynevezett „rendőr-testvérek” (Polizei-Brüder) feladata az volt, hogy a páholyok tagjainak jegyzékét átadják a hatóságoknak, hogy az „összeesküvők” ellen eljárhassanak. A rendőrfőnök Gotthardi és Martinovics együttműködésének szövevényes története kitűnően jellemzi ezt az időszakot.

A császár a besúgókon keresztül puhatolta, hogy nem lehetne-e szakadást előidézni a szabadkőművesek között, hogy ezzel hallgattassák el végképp a szervezetet. Ilyen körülmények között a szabadkőművesség további működése ellehetetlenült.

FRATER TERRIBILIS

Angelo Soliman szerepéről a szabadkőművesek között Wagner és Firla kutatásai nyomán tudunk pontosabb képet alkotni.

Solimant 1781 szeptember 7-én vette fel inasnak (Geselle) a „Zur wahren Eintracht” páholyba,[139] azonban már ugyanazon év július 20-án – tehát a páholy megalakulását követően alig több, mint négy hónappal később – részt vesz a páholy ülésén mint „látogató testvér” (besuchender Bruder). [140] Ez azt jelenti, hogy ekkor (júliusban) már inas volt valamely másik páholyban – hogy melyikben és mikortól, arra vonatkozóan nincs adat. Mivel azonban pontosan látszik, hogy Bécs értelmiségi társadalmával az ismeretsége egyáltalán nem új keletű, és 1781 előtt Európa számos országában megfordult, felvétele negyvenes évek végétől bárhol, bármikor megtörténhetett.

1781 október 6-án eléri a mesterfokozatot, és ezzel azt a jogot is, hogy másokat tagnak terjeszthessen föl. Ezzel a jogával él, amikor 1781 november 14-én javasolja Ignaz von Born felvételét. Ez egy újabb olyan adat, amely arra utal, hogy a szabadkőműves körökbe kapcsolatrendszere már korábban messze szétterjedt. Ebből az is nyilvánvaló, hogy Bornnal az ismeretsége sokkal régebbre nyúlik vissza, hiszen senki sem javasolhatott tagnak olyas valakit, „welchen er nicht ziemlich genau kennt, und dessen Handlungsweise er nicht in mehreren Fällen beobachtet hat.”[141]

Barátságukra újabb bizonyíték, hogy 1784 március 9-én Born javasolja Solimant Frater Terribilisnek (Vorbereitender, ill. Fürchterlicher Bruder – ez utóbbi elnevezés a Frater Terribilissel együtt irónikus).[142]

Újabb tisztséget kap három évvel később – anélkül, hogy a régit, a Frater Terribilist elvesztené: a páholy 1784 március 12-én megtartott ülésén, az új tisztségviselők megválasztásakor Solimant a ceremóniamester helyettesévé választják.[143]

A páholy belső életében mindkét funkciónak jelentős szerepe volt. Gädicke a Frater Terribilis feladatkörét így jellemzi:

„A Vorbereitender Brudernek, mielőtt a felvételre jelentkezőt a gyűlésbe bevezetné, meg kell bizonyosodnia, hogy az valóban komolyan gondolja-e, hogy felvegyék, hogy milyen okok vezették erre, és hogy egy számára ismeretlen társaság mellett feltétlenül elkötelezi-e magát. Mint ebből is látszik, a Vorbereitender Brudernek finom emberismerettel kell rendelkeznie. Az a környezet, ahol a jelölttel beszél, lehetőséget ad arra, hogy jelentőségteljes kérdéseket tegyen föl, és itt őszintébb válaszokat lehet várni, mint egyebütt. A Präparateurnek nem szabad ráijesztenie a jelöltre, hanem az a feladata, hogy a jelölt tévedéseit, amennyire ez előzetesen szükséges, eloszlassa”[144]

A ceremóniamester feladatai pedig a következők voltak:

„Neki kell az elsőként ott lennie a páholy gyűlésén, mindent el kell rendeznie, ami a lebonyolításhoz szükséges, ő kell fogadja és bevezesse a testvéreket. A látogató testvéreket (besuchende Brüder) bevezeti és a helyükre ülteti. Minden idegent, aki a gyűlésteremben található, azonnal meg kell szólítania, hogy kitudakolja, hogy az is testvér-e. A páholyban mindenre felügyel, ami az ünnepélyességhez szükséges, vagy azt megzavarhatja. Olyan helyen üljön, ahol a páholymester jól láthatja, és elhagyhatja a helyét, amikor csak szükségesnek tartja, anélkül, hogy engedélyt kellene rá kérnie. Az asztalnál is ugyanígy van minden, és a legtöbb páholyban a szolgálótestvér neki van alárendelve. A látogatók általában hozzá fordulnak először, éppen ezért szükséges, hogy ezt a tisztséget rátermett ember töltse be, aki az anyanyelvén kívül lehetőleg több nyelvet is beszél.”[145]

Angelo Solimant a „Zur Wahren Eintracht” nyilvánvalóan nem azért vette fel a tagjai sorába, hogy egy fekete bőrű testvér a jelenlétével emelje a páholy fényét, esetleg a dolog bizarrsága, különlegessége okán, és nyilván nem ugyanazok az elvek vezérelték, amely a néger gyerekszolgákat vásároló főnemességet. Egyes egyedül Angelo emberi és szellemi kvalitásai játszottak a felvételben szerepet, tehát az, hogy minden felvételi kritériumnak megfelelt: anyanyelvén kívül – amely előttünk ismeretlen – beszélt németül, olaszul, franciául, angolul, latinul és csehül, és minden olyan morális kritériumnak is megfelelt, amely a felvételhez szükséges volt.

Angelo - a templomos lovagok hagyományaiból származó elnevezéssel - „Ritterbruder” volt, tehát nem tartozott a szolgáló testvérek (dienende Brüder) közé, akik pl. őrszolgálatot láttak el.

Angelo páholybeli feladatai azonban e tisztségekkel még korántsem értek véget. Hasonlóan ahhoz, ahogy - Pichler tudósítása szerint - a herceg szolgálatában a nélkülözők és rászorultak segítője volt, a „Zur wahren Eintracht” páholyban is folytatta karitatív tevékenységet. 1782 július 16-án és 1784 június 7-én is indítványozza, hogy a páholy támogassa a nélkülözőket, és többször fizettek ki az általa javasolt személyeknek kisebb-nagyobb összegeket.[146]

Gräffer Neue Wiener Tabletten c. könyvének már ismertetett fejezete, a „Geheimnisse der Ofenlochküche”, melynek szereplői, Linden és Calvi pénztelenségükben Angelohoz akarnak fordulni, vélhetően ezeken az eseteken alapul.

1782 októberében Angelo is megszavazza az akkor nagymesternek választott Ignaz von Born javaslatát, hogy a páholy tartson tudományos és irodalmi felolvasásokat, „Übungsloge”-kat.[147]

Mint feljebb már volt róla szó, nem bizonyítható, hogy Angelo maga tartott-e felolvasást vagy sem, és a Journal für Freymaurer publikációi között sem találkozni a nevével vagy feltételezhető álnevével.

Angelo kiterjedt kapcsolatrendszerét jó néhány levéltári adat tanúsítja. 1782 december 2-án első „Pathe” Franz Anton Estner[148] felvételénél, 1783 június 14-én befizeti[149] Anton Joseph Barth 4 gulden összegű tagdíjtartozását, aki az ülésen nem tudott megjelenni. Ugyanide tartozik még Forster már ismertetett naplóbejegyzése („... velük volt Born is. Azon kívül Angelo, a jó mór testvér. ”) érdekes módon Solimant keresztnevén említi – jóllehet Forster máshol mindig a vezetéknevükön említi az embereket.

Hogy itt nem valamiféle lekezelő attitűdről van szó, az abból válik világossá, hogy Soliman maga többször is csak mint „Angelo” írja alá a tagnévsort, és a többi páholytag is valószínűleg „Angelo testvér”-nek hívta. A Massinissa nevet, mint általában a páholytagok illuminátus nevét, ritkán használták. Monika Firla felveti azt a szempontot is, hogy mivel mind a Soliman, mind pedig az Angelo keresztnevek, végül is mindegy, melyiket használták légyen. Az viszont biztos, hogy a „mór testvér” kifejezés máshol nem található meg, persze egyáltalán nem zárható ki, hogy a páholyban Angelot így, vagy így is emlegették. A „jó” jelző Forsternél nem csak itt fordul elő nevek előtt, ugyanígy „jó”-nak nevezi Joseph von Barthot, van Swietent és Bornt és Stampfer grófot.[150]

A „jó mór testvér” baráti kapcsolatainak jellemző példája az a levél[151], amelyet - valamikor 1781 és 1785 között – Johann Anton Mertens írt hozzá, s melyben közbenjárását kéri felvételéhez a „Zur wahren Eintracht”-ba . Az egész levél hangneme, a megszólítás és az utalás a szívesség viszonzására arra mutat, hogy Mertenshez régi és mély barátság fűzte.

Soliman a „Zur wahren Eintracht” páholy ülésén utoljára 1785 november 7-én vett részt[152]. A II. József által kibocsátott szabadkőműves pátens következtében a páholy ugyanazon év december 27-én feloszlott, majd 1786 januárjában létrejött utódja, a „Zur Wahrheit”, amelynek alapító tagjai közt Angelot is ott találjuk. A páholy létrejöttének már ismertetett körülményeiből nyilvánvaló, hogy Angelo a kiemelkedően fontos személyek közé tartozott,s ami még fontosabb, ezt maga Dietrichstein gróf is így gondolta, hiszen maga jelölte ki Angelot is az új páholy tagjai közé. A szabadkőműves páholyokra nehezedő növekvő nyomás hatására végül Bornnal és Sonnenfelssel együtt 1786 végén Soliman is kilép a páholyból.[153]

Soliman kapcsolatai a páholyból történt kilépése után nyilván nem szakadtak meg. A következő években Ignaz von Born háza a társadalmi élet központja volt, és Born 1791-ben bekövetkezett halála után a „szalon” élete Franz von Greiner házában folytatódott. Franz von Greiner Caroline Pichler édesapja volt, 1785-ben lépett be a „Zur wahren Eintracht” páholyba[154], és joggal feltételezhető, hogy Angeloval is jól ismerték egymást.

FRAJ MAUREREK SOCIETÁSA

A magyar szabadkőművesség 18. század előtti előzményei azok a valódi kőműveseket tömörítő páholyok, amelyek még mindig a dómépítések körül létrejött céhek, illetve annak utódaiként működtek. Ezek közül a kassai páholy volt a legjelentősebb.[155]

„A felvilágosodás eszméinek legerősebb tábora a szabadkőművesség gócpontjai körül alakul ki: a felvidéken, Pesten és részben Erdélyben. De Erdély itt is külön utakon jár. 1790-ig a fejlődés iránya a polgáriasodás terén a magyarországival rokon, attól kezdve több lényeges pontban tér el attól. Pedig Erdély szintén Bécs hatása alatt állott, sőt nem egy tekintetben a bécsi kulturának gyorsabb és maradandóbb közvetítője volt mint Pest, vagy a Felvidék.”[156]

H. Balázs Éva hívja fel a figyelmet arra a jelenségre, hogy ha a Hochgradsystemek megjelenésével a Nyugat-Európában is a nemesi, főnemesi „testvérek” elhatárolódtak a polgároktól, hivatalnokoktól és tisztségviselőktől „...mennyivel inkább várható hasonló folyamat Európa keletibb területein. A felvilágosodás igénye itt sajátosan keveredett a feudális társadalmak szerkezetéből adódó nosztalgiákkal: a lovagkor romantikája, a keresztes hadjáratok kincsszerzőinek hagyatéka korbácsolta fel a fantáziát. A német, szláv vagy magyar nemesi rendi igények, előjogok és függések bonyolult rendszeréhez kellett idomulnia a szabadkőművességnek is.”[157]

A magyar szimbolikus szabadkőművesség története 1749-ben kezdődik. Ekkor hozta létre Brassóban Seuleni Seuler G. Márton, városi szenátor és adószedő az első páholyt, amely a három alapfokra (segéd-legény-mester) épülő négy fokú rendszerben működött. Seuler korábban Berlinben a „De l'Union et des trois globes” páholyban lett szabadkőműves, és a páholyától kapott pátnes alapján helyettes főmesterként létrehozta a „Három oszlophoz” nevű szimbolikus, és az erre épülő négy fokozatú skót „Négy Holdhoz” elnevezésű páholyt.[158] Ez a páholy meglehetősen rövid életű volt, rövidesen feloszlott.

Az erdélyi szabadkőművesség virágzásához nagyban hozzájárult az is, hogy Samuel von Brukenthal későbbi kormányzó a hallei „Zu den drei Schlüsseln” páholy vezetője volt.[159] A szászsebesi (Mühlbach) Johann Georg Ekardt, a nagyszebeni (Hermannstadt) Thomas Filtsch és Johannes Hammer, a segesvári (Schäßburg) Christian Schmidt Jénában nyerte el a skót fokot, a keresztényszigeti (Grossau) Lukas Friedrich és Michael Gottlieb Neustädter az első három fokot ugyanitt szerezte meg, a Tübingenben tanuló nagyszebeni nyomdász, Johann Michael Linzing mesterfokozatot ért el.[160]

Az ugyancsak szász, és Drezdában szabadkőművessé lett, és ott skót fokozatot elért Simon Friedrich Edler von Baußern alapítja a német földről hozott pátens felhatalmazása alapján Nagyszebenben a templomos rendi „St. Andreas zu den Drei Seeblättern” páholyt.[161] A tagjai főként szász patríciusok voltak, de tagja volt a későbbi kormányzó Bánffy György is.[162]

Erdély mindvégig megőrzi vezető szerepét, és Báróczy-életrajzában Kazinczy is irigykedve említi, hogy „Erdély... két nagy elsőségével dicsekedheték Magyarország fölött: egyikkel azzal, hogy onnan a gazdagabb házak fiai s nem ritkán még a nem gazdagokéi is, utazni küldettek,; másikkal azzal, hogy ott az a nemesség is, mely Erdélyben oly nagy számban visel grófi és bárói titulust mint minálunk kicsinyben,... fényt kerestek és dicsőséget abban, ha neveik nyomtatott könyvben homloklapjain jelenhettek meg.”[163]

A következő években főleg a felvidéki városokban sorra alakulnak a páholyok, a lengyel támogatással alakult eperjesi „Erényes utazóhoz”, és például a pozsonyi „Ad taciturnitatis”, amely feltehetőleg korábbi rózsakeresztes előzményekből alakult.[164]

Kazinczy Ferenc szempontjából a későbbieknek az eperjesi páholynak van nagy szerepe. Ezt 1769-ben alapította az orosz-lengyel háború miatt menekülő lengyel nemesek körében érkező nevelő, Bernhardi Izsák, aki „Az erényes Sarmatához” címzett varsói nagypáholytól kapott pátenst. Tőle a nagymesteri címet a rózsakeresztes Heinzeli (később magyarosítva Hanzéli) Márton veszi át, aki Poturnyay girálti kastélyában nevelő. A kastélyban alkimista laboratóriumot rendeznek be. A különös körülményeket Kazinczy részletesen ismerteti Pálóczi Horváth Ádámnak 1814 szeptember 18-án írt levelében. Elmondja, hogy Poturnyay András „talán 7 gyermeket hagya maga után sacramentaliter, amúgy pedig Salamon király sem többet talán. Mert ő igen buzgó és bibliás ember volt, de a mellett rettenetes botránkoztató. A vén Asszony (Poturnyay felesége, kieg. tőlem P.G.) elúnta a Girálti kastélyában a sok piszkos kezű aranyat és orvosságot főző Adepteket s éjjel hol lelkeket hol combos paraszt menyecskéket citálgató társaságot, s ezek Poturnyayéknak Okruchla … nevű szomszéd falujában gyűltek öszve.... Három fija Imre, Tamás, Péter világosságot láttak, az első és utolsó ugyan vesztekre.... P(oturnyay) tudomány nélkül való, asszonyokat, pompát, kártyát, vendégséget s minden haszontalanságot szerető ember volt. Igy a jó öszve vala egyveledve a rosszal, s mi jót várhatni az ilyenből.... Két leánya Poturnyaynak két testvér Szirmayhoz méne férjhez, Péterhez és Pálhoz. Ez a Péter és Pál által hozá a mérget és a fenyt Pazdicsra Zemplénbe, s így terjedett a jó a rosszal... Végre P(oturnyay)tól és az övéitől a Lengyel országi Superioritás elszedete minden papirosokat, és ezeknek hírek nélkül az én kedves Ipam volt az, a kinél azok egyedűl meghagyattak. .. Ipam látván 1796, hogy ő noha politikai gondolkozása s valamelly tette, mert ő Hajnóczit s az általa szerencsétlenekké letteket nem ismerte, bánthatatlanná tették, űzőbe vétetett, minden papirosait elégett.”[165]

A páholyba tehát hamarosan belép Török József szepesi adminisztrátor és fia, Török Lajos, Kazinczy későbbi apósa. Heinzeli később eléri, hogy Selmecbányán és Besztercebányán, Szepes-Szombathelyen majd Miskolcon is alakuljanak páholyok.[166]

Horvát-szlavón területen először Glinán jött létre katonai páholy („Zur Kriegsfreundschaft”), majd Varsdon egy puritánságot hirdető „szabad-ácsok” páholy egy Párizsból érkezett orosz kapitány vezetésével. A glinai páholy élén 1769-ben már gróf Draskovich János ezredes állt.[167]

Draskovich János gróf (1740-1787) katonai pályafutását 1773-ban kezdte a Délvidéken működő I. határőrezredben, és a glinai szabadkőműves felemelkedése után 1773-ban Niczky István gróffal együtt kidolgozta egy önálló, bécsi és prágai páholyoktól független magyar szabadkőműves rendszer gondolatát, majd alkotmányát és alapszabályzatát. 1775-ben számos magyar páholy csatlakozott, 1776-ban, amikor Draskovich Pestre került, rendszerének ott is egyre több híve lett. Később Erdélyben folytatta rendszerének terjesztését, Csíkszeredán hozott létre páholyt.[168]

A rendszert Abafi röviden így jellemzi: „Bajaikon nem segíthet, szükségleteiknek meg nem felelhet más, mint egy oly új eklektikus szabadkőművesi rendszer, mely az összes ismert rendszernek magvát magában foglalván, a hazai viszonyoknak, a nemzeti géniusnak megfelelne; szóval: független, önálló magyar szabadkőművesség.”[169]

Ennek első lépéseként egyesítik Nicky varasdi és kőrösi, valamint Draskovich glinai és zágrábi két-két páholyát. Egyesítették a felsőfokok és a három alapfok rendszerét egy sajátos hármas rendszerben.[170] 1775 október 22-én Brezovicán a 4 páholy egyesült, Draskovich nagymester, míg Niczky a helyettese lett. A megalakult szervezet eleinte a „Latomia Libertatis sub corona Hungariae in Provinciam Redactae”, később egyszerűen a Draskovich-rendszer Draskovich-Observanz) nevet viselte.

Abafi Lajos a szövetség alkotmányát összefoglalva az általános szabadkőműves célkitűzések mellett kiemeli, hogy a „...a testvérek felvételénél a legszigorúbb megrostálás szükséges. Mivel a szövetség a testvérek előnyeit tőle telhetőleg előmozdítja, önként értetik, hogy abba, óvatos módon, oly férfiak vezetendők, akik saját maguk vagy mások által, kik előtt tekintélyben állnak, a többi testvérekre nézve hasznosakká lehetnek. ... Kivált olyanok is megnyerendők, a kik népszerűek; mert sok derék férfi egybehangzó tisztelet után feltételezhető, hogy azok jó tulajdonságokkal bírnak. Érdekében áll a testvéreknek, hogy mindent a mi körünkön kívül történik megtudjanak, minden rangú és rendű férfiakat kell kiszemelni, így orvosokat, főurak alkalmazottjait és gyóntatókat is, mivel ezekre többnyire oly titkok bízatnak, melyeket a testvérek érdekében felhasználni lehet; az ezekkel való mindennemű visszaélést azonban szigorúan meg kell gátolni.”[171]

Az idézett mondatokból, valamint abból, hogy az alkotmány értelmében azokat a jelölteket, akik alkalmassága nem teljesen nyilvánvaló, fél-fél évig két testvér kell megfigyelje, hogy a jelölt kikkel érintkezik, milyen szenvedélyei, szokásai vannak, valamint a szervezet erősen központosított felépítéséből jól látszik, hogy a Draskovich-rendszer a Hund-féle „Strikte Observanz” kiindulópontjait vallja. Abafi közli egy Draskovich-rendszerhez tartozó páholy pecsétjét, amelyen a hundi jelmondatot rövidítő U+U+U (Ultorem Ulciscitur Ultor) olvasható.[172]

Jászberényi szerint Abafi ismertetéséből „annyi... kiderül..., hogy a páholyoknak előírták a politika, a kultúra és a gazdaság minden hazai területének figyelemmel kísérését, s javaslatokat kellett megfogalmazniuk azok fejlődése érdekében.”[173]

Jancsó Elemér szerint Draskovichot a szabadkőművesség megreformálásának szándékában elsősorban az vezette, hogy nem volt megelégedve a szervezeti formákkal, és úgy látta, hogy különösen a felső fokok nem felelnek meg a szövetség etikai célkitűzéseinek. E mellett azt is nehezményezte, hogy a magyarországi páholyok hivatalos nyelve nem lehet a magyar. A Nickyvel zajló együttműködés sem volt zökkenőmentes, mivel utóbbi ragaszkodott volna a pompás külsőségekhez, amelyeket Draskovich erőteljesen helytelenített.

Jancsó Draskovich programját „forradalminak” nevezi, amely az Alkotmány némely pontjára talán valóban áll („Megcáfolhatatlan igazság, hogy természet szerint mindnyájan egyformák vagyunk és hogy mindaz, mi az emberek közt egyenetlenséget okoz csupán a fortélyok és becsvágy műve, miáltal a kisebb rész hatalma, valamint a nagy többség nyomora és üldöztetése keletkezett. Tévedés azt gondolni, hogy a törvények a gyengébbek elnyomattatása ellen kellően intézkednek.”), azonban felteszi a kérdést, hogy „vajjon a Draskovich rendszer alá tartozó testvérek felismerték-e főmesterük programmjának nagyszerü és jövőt formálni akaró erejét, vagy csak ők is, mint annyi más akkori szabadköműves csupán fényűzést és összeköttetést, avagy az ismeretlen titkokat jöttek keresni a szabadkőművesek titkos műhelyeibe?”[174]

Sajnos Draskovich elgondolásait nem ismerhetjük meg részletesebben, mert a sok betegeskedés és szenvedés után fiatalon, 47 évesen sztáriaki birtokán elhunyt nagymester írásait barátai „rosszul értelmezett kegyeletből”[175] elégették. Sírfeliratát a fiatal Kazinczy írta.

A szabadkőművesek jelentősen segítették II. József reformprogramjának megvalósítását. H. Balázs Éva szerint az ún. Draskovich-rendszerben dolgozó szabadkőművesek közművelődés és tudomány iránti elkötelezettsége döntő hatással volt a következő évtizedek törekvéseire, beleértve a nemzeti intézmények létesítését is.

Mint Jancsó Elemér írja, „...a szabadkőművesség elsősorban a tartományi székhelyeken és a nagyobb szabad királyi városokban vert gyökeret. Erdélyben a kormányzóság tisztikara alkotta a 'testvérek' jó részét, akik egymást víve be a páholyokba és ott a szebeni, kolozsvári befolyásosabb polgárokkal találkozva befolyásuk egyre jobban éreztetik városaik, megyéik és tágabb viszonylatokban tartományaik vezetésében.” [176]

.A nagyszebeni páholy a szabadkőművesség alapelveihez híven tagjai toborzásánál nemzetiségi- vallási és osztálykülönbségekre nem volt tekintettel. A páholynak alig két évtizedes működése alatt több mint kétszáz tagja volt, köztük katolikus, református és unitárius papok. A főnemesek mellett köznemeseket és polgárokat, magyarokon és szászokon kívül zsidó, görög és nagyszámú román „testvért” is tagja volt a páholynak.[177]

A magyarországi szabadkőművesség létrejöttéről és Draskovichról így ír Kazinczy: „Magyarországon, legalább Pesten (mert Pozsonyban Albert herceg is tarta lózsikat, s Báróczy, ha emlékezetem meg nem csal, itt vétetett fel) oberster gróf Draskovics János,a Feldmarschall Nádasdy Ferenc mostohafija állíta első lózsit. Az ő szándéka az volt, hogy minden vármegyének minden jobb fejei oda kapcsoltassanak a felvétel által, és hogy ezek a föld savai készítsék el az elméket a vallásbeli tolerancia tanításainak elfogadására és gyakorlására. Draskovics tudta a hazai históriából, hogy nékünk magyaroknak minden szerencsétlenségünk onnan ered, hogy egyikünk a másikát a vallás miatt pusztította s magunk ellen forgattuk fegyvereinket; mint ember pedig azt tudta, hogy vallásáról az ember senkinek másnak felelettel nem tartozik, hanem Istennek és a maga lelkének; és hogy a meggyőződéshez az erőszaknak semmi köze. A Lózsi derekasan boldogult feltételiben, s talán nem volt vármegye az országban, mely a maga jobb fejei által azzal öszvecsatlódásban nem állott, ahova annak jóltevő világa nem sugárlott. Midőn József a maga Tolerantiea Edictumát kiadta, a Draskovics Lózsija már elkészítette volt az elméket, s amint József rendele, az a kőmívesek gondolkozásához képest kevés is volt.”[178]

A magyar szabadkőművesség különleges sajátossága, hogy tagjai főként protestánsok. A hetvenes-nyolcvanas években Magyarországon és Erdélyben működő mintegy 1000 szabadkőműves minimálisan 75 százaléka nemes, földbirtokos, és valamelyik protestáns vallás követője – akik ráadásul II. József toleranciarendeletéig ki vannak rekesztve a hivatalviselésből. „Ebből következett szokatlanul intenzív gazdasági érdeklődésük, politikai érzékenységük, fogékonyságuk a felvilágosult abszolutizmusnak a poroszoknál már ismert, Ausztriában már propagált rendszere iránt.”[179]

Mindezek ellenére Mályusz Elemér vitatja a szabadkőművesek jelentőségét a magyar polgárság kialakulásában. „... A polgári egyenlőség gondolatát magukkal a polgárokkal még a szabadkőműves páholyok sem ismertették meg, noha az ezek által terjesztett világnézet az a tényező lehetett volna, amely a belső lelki felszabadulás utját megindíthatta volna, hogy végül is a nemesi életfelfogás kereteit széttörve, annak helyébe a polgárit fejlessze ki....a tagok sorába tartozott az a Kreilm Antal és Werthes Frigyes is, akiket a bécsi szabadkőművesek egyik vezére, Van Swieten nevezett ki a pesti egyetem filozófiai illetőleg esztétika tanárává. De még ők, a nyugattól az idegen környezetből jött tudósok sem sietnek felvilágosítani a polgártársaikat s hagyják, hogy azok számára a szabadkőműves tanok légüres térben kóválygó ábrándképek maradjanak.”[180]

Ugyancsak Mályusz érvel a mellett, hogy az illuminátusok is jelentősen akadályozták a szabadkőművesség hatását a polgárosodási folyamatokra, mivel a páholyokból „kiemelik” a legtehetségesebb testvéreket, és ezzel egyrészt gyengítik a páholyok szellemi energiáit, másrészt az amúgy is nehéz körülmények között és szűk rétegben elterjedt szabadkőművesség szervezetét még jobban szétforgácsolják. Hasonló szempontból kárhoztatja a rózsakereszteseket is, akiknél a felvilágosult célkitűzéseket elfedik az okkult tanok.

Az 1789-es francia forradalom mozgásba hozta egész Európát, és a francia szabadkőműves páholyokból terjedő „szabadság, egyenlőség, testvériség” eszme széles körben visszhangra talált. Ezért II. Ferenc , aki sohasem szimpatizált a szabadkőművesi gondolatokkal, külön rendelettel betiltotta a szövetség működését a monarchiában. Így 1794 elején felszámolták a szabadkőműves páholyokat, felszereléseiket lefoglalták és Bécsbe vitték. A szabadkőművességgel szoros kapcsolatba hozható Martinovics-összeesküvés szomorú kimenetele olyan félelmet keltett, hogy a páholyok jegyzőkönyveit és névsorait gondosan eltüntették.

A következő évtizedben Aigner Ferenc, a pesti Zu den sieben Sternen páholy tagja szenvedélyesen gyűjteni kezdi az írott szabadkőműves emlékeket. A több mint száz kötetbe rendezett anyagot gróf Festetich Antal megvásárolta, s dégi kastélyában helyezte el. Maga a gyűjtemény 1945-ben elpusztult, de számos darabja másolatban fennmaradt. A közben eltelt csaknem másfél évszázad alatt a gyűjtemény javát feldolgozták. Így az 1794 előtti magyar szabadkőművesség dokumentumai – néhány, levéltárban őrzött másolattól eltekintve – nem maradtak fenn, csak feljegyzésekre, visszaemlékezésekre lehet támaszkodni, és a fellelhető forrásokban számos ellenőrizhetetlen vagy egymásnak ellentmondó adatot lehet találni.[181]

A magyarországi szabadkőművességre a német egyetemeken tanuló s onnan visszatérő erdélyi szászok mellett a monarchia magyar főnemessége és a Bécsben szolgáló magyar testőrök vannak a legnagyobb hatással. Báróczy, Naláczy, Szacsvai, Aranka, Bessenyei valamennyien Bécsben lépnek be a szabadkőművesek közé. A felvidéki Bacsányi, Verseghy és Kazinczy szabadkőművessége szintén nem választható el a bécsi folyamatoktól. A pesti Kármán, Pajor, Kovachich és Pálóczi Horváth Ádám főleg a felvidéki szabadkőműves mozgolódás, és mindenek előtt Kazinczy hatására csatlakozik. Viszont többnyire szintén Bécsben lépnek be a szabadkőművesek közé az erdélyi írók, Szacsvai Sándor, Halmágyi, Fritsi Fekete Ferenc, Teleki Sámuel, Sípos és Pákei, és természetesen a már említett Bánffy György gróf.

A bécsi folyamatokat Erdélyben már a század közepén élénk figyelem kíséri. Lotharingiai Ferenc és szabadkőműves társainak 1743-as csúfos elfogatása már néhány nappal később beszédtéma volt Erdélyben. Thorockay István Teleki Ádámot már március 22-én tudatja a március 7. és 19. között lezajlott eseményekről, és az elfogottak névsorát is megírja.[182] Az esetet Halmágyi István is megírja fiának, ifj. Hajmágyi Istvánnak, csodálkozását fejezve ki, hogy „Fraj Maurerek Societásába... Hercegi, Fejedelmi, Grófi személyek... elegyedtek volna”.[183] Micskei Cseh Benjamin március 31-én pedig ezt írja gróf Teleki Ádámnak: „Ezen a földön a Frey Maurereynak nagy hive vagyon, feles uri embernek jött tudositása, hogy Báró Kemény János és László urak is incaptiváltattak, adná Isten a felsőbb hatalmasságuk követi is, hogy benne volnának, mert így a babiloni királyné mezitelensége felfedeztetnék és a maguk bőrükben el nem férő episcopatusnak felemelt szarva meg szegetnék, ha jó a vég progreszusa lészen, ha Isten dicsősége ellen való gyalázattal mulik el; amíg valóságát nem érthetjük, judicalnunk Isten ellen vagyon.”[184]

A Bécsben élő főurakon és tisztviselőkön kívül természetesen minden -féle rendű és rangú magyar élt a legkülönbözőbb okokból, akik közül nem keveset a társadalmi élet elevensége vonzott a császárvárosba. „A bécsi magyarok nagy része … e század második felében a gazdagság adta új és tág lehetőségek révén életformáit a társas élet modern változataiban ismeri fel. A szabadkőművesség vonzó ereje is rejtélyességén kívül a társas összejövetelek gyakori voltának tulajdonítható”.[185]

1740 és 1770 között a bécsi szabadkőműves páholyokba felvételt nyert magyarok csaknem kizárólag a főnemesség köréből kerülnek ki, míg 1770 és 1795 között – elsősorban a magyar testőrség megalakulásának köszönhetően – ugrásszerűen megnő a köznemesek és polgárok aránya.

Bessenyei György szabadkőműves tagságára bármelyik bécsi páholyban eddig nem került elő bizonyíték, de az író művei, és például az a tény, hogy a testőrségből történt 1773-as kilépését követően is Bécsben marad, mint a hazai protestánsok megbízottja, elég valószínűvé teszi, hogy szabadkőműves volt. A „Magyar tudós társaság” ötlete, amely oly közel áll Ignaz von Born prágai és bécsi törekvéseihez, szintén tovább erősíti ezt a feltételezést.

A Bécsben időző magyarok legtöbbje a „St. Joh. Zur gekrönten Hoffnung” páholyba lép be, melynek főmestere Eszterházy János gróf. Itt találjuk a kalandos sorsú Székely Lászlót[186] és Báróczyt is, mint „Alex v Barotzy K.K. Hungarischer Noble-Garde Meistert”, továbbá gróf Bethlen Pált, Fodor Józsefet, Dobretzeny Józsefet, Pottornyai Pétert, továbbá Ráday Gedeont és Aranka Györgyöt, aki „főként a szövetségbe való felvételéért teszi meg a számára fárasztó és költséges bécsi utat.”[187] A páholy 153 tagja közül 1781-ben 16 magyar. Az 1787-es páholyjegyzék szerint az akkor páholytag magyarok – akiknek a száma a Székely László-féle botrány után jelentősen megcsappan - , Bethlen József, Bethlen Pál, Biró László, Pálffy József, Ráday Gedeon, Teleki Sámuel, Szapári János, Szentkereszthy Sámuel együtt vesznek részt a gyűléseken Wolfgang Amadeus Mozarttal.

A páholy életének egyik szép pillanata volt – az alkímiai kísérletek mellett, amelyekben a magyar Matolay segítette Kollowrat grófot – a Dietrichstein herceg névnapjára rendezett ünnepség. A testvérek egy némajátékot mutattak be, Adoniram halálát, melyben maga Eszterházy János játszotta Salamon királyt, Danczkay, Doloviczényi és Bacskáddy testőrhadnagyok a három bérgyilkost, Sába királynőjének szerepét a regényes nevű Pottyondi testőrhadnagy kapta. Mellékszereplőként játszott Báróczy, továbbá Sooky, Véghely, Vass, Bacsák és Majthényi, valamennyien ugyancsak gárdisták.[188]

Aranka, mint erdélyi, egyébként kivétel, mivel földijei, főleg kereskedők és a természettudományok iránt érdeklődők a kevésbé spirituális irányultságú páholyokba keresnek felvételt, elsősorban a „Zur wahren Eintracht”-ba köztük találjuk Kassay Mihályt, kolozsvári orvost, Szöts Andrást, aki szintén orvos, Pákey József kolozsvári unitárius professzort.

Az „Aux trois Canons” páholyba, mely 1742 szeptember 17-én alakult „Zu den drei Kanonen” néven, és csak később változtatta azt az elegánsabb franciára, szintén szép számmal tartoztak magyarok, elsők között is a nyugtalan Bethlen Gábor gróf, erdélyi udvari kancellár, és egy Szilágyi nevű, közelebbről nem ismert férfiú, és Revicky János, akit Mária Terézia később bárói rangra emel és tábornokká nevez ki.[189] 1743 január 4-én veszik , föl „Kasimir Graf Draskovich von Frakastyán”-t, aki „27 Jahre alt, Major in Regiment Forgács, ein sehr tapferer Cavalier von rechtschaffennen und grossartigen Herzen.”[190] A páholy tagja lesz még Kelmpelen András, „ein in allen bewunderten Mann, ein göttliches Genie, das seinem Vaterlandem Ehre macht”, továbbá Andrei János, a későbbi konstantinápolyi csodadoktorral vagy azonos, vagy attól különböző Székely László és a már említett báró Kemény János és László.

Az osztrák országos nagypáholy és a „Zur Wahrheit” megalakulása körül is sok magyart találni.

Jancsó Elemér szerint „a politikai helyzet, a kormányhatóságok rokonszenve és együttműködése, továbbá az ellenerők fejetlensége”[191] játszott szerepet abban, hogy Erdélyben annyival hamarabb vert gyökeret a szabadkőművesség, mint akár a felvidéken, akár a Délvidéken, nem is beszélve Pestről, Budáról és az ország középső és nyugati régióiról. „A katholikus klérus hatalma, a jezsuiták és az erdélyinél sokkal szervezettebb magyarországi reakció nagyon sokáig és nagyon sok helyt meg tudta akadályozni a szabadkőművesség létrejövetelét és megerősödését.”[192]

A felvidéki szabadkőművesség kialakulásában elsősorban Lengyelország és Prága hatása a döntő. Mindkét területen sokkal erősebben éltek a templomos és rózsakeresztes hagyományok, mint a racionálisabb beállítódottságú Bécsben – ahol viszont az illuminátusok nyertek szélesebb terepet -, nem csoda tehát, hogy a Felvidék páholyaiba sokkal gyakrabban vezérli a „keresőket” az aranycsinálás és a mágia utáni vágy, mint a természettudomány. Prága mellett a középkorban Pozsony is jelentős alkimista központnak számított, Oláh Miklós, Lippai György és Csáky Miklós prímás is – állítólag – az alkimistákhoz tartozott.

Az „Erényes utazóhoz” címzett eperjesi páholy hamar maga köré gyűjtötte a környék szellemi életének kimagasló egyéniségeit. Ide tartozott Török Józsefen és Lajoson kívül Szolkovy József, Kapy György, Bezeviczy Imre, Zeszenovszky József és a három Poturnyay-fiú. Természetesen nem csak alkimisták és/vagy rózsakeresztesek tartoztak a páholyba, de mind Heinzeli, mind pedig Török Lajos vonzalmai erre helyezték a páholy súlypontját. Heinzeli távozásával azonban az eperjesi „Erényes utazóhoz” páholy lassan megszűnt. 1784-ben Splényi János, korábbi pesti helyettes főmester vezetésével új páholy alakult „Az alvó oroszlánhoz”, mely a Draskovich-rendszert alkalmazta.[193]

Török Lajos az eperjesi páholy széthullása után Miskolcon alapította meg „Az erényes kozmopolitához” címzett páholyt. Török 1773-ban lett szabadkőműves, Bécsben „A szarvashoz” nevű vendéglőben avatták fel a rózsakeresztesek.[194] Ehhez azonban nem vezetett könnyű út. Kazinczy a történetet így meséli:

„Már Obristlieutenant Rehbach a Prussziai háború után Bécsbe jön, felvezette Töröknél az öccsét, ki Captain Lieutenant vala a német Gárdánál. Olly szerencsés és moralis ifjú, hogy Török nem lehete nála nélkűl. Török 1765. halálra betegszik. A sok orvos hijába igyekezett felgyógyítani. Törökné sír, jajgat. A kis Rehbach megszánja, s kéri, hogy legyen neki szabad eggy titkos orvost hozni. Az felgyógyítja. Szóllnak a beteggel, Rehbach magasztalja, s a beteg látván, hogy a diplomás orvosok semmit sem tudnak, reá áll. R. elő hozza azt, de meg nem mondván kinek hívják és hol lakik. A csudatevő beszéll a beteggel a Symptomák felől, bíztatja. Két üveg orvosságot kűldök, az eggyikkel így kell élni, a másikat minél régibb Slivoviczában. Eggy holnapig a beteg így marad; de a másodikban egészségesebb lesz mint volt. - Klimó Pécsi Püspök Consil volt a Locumtenentialén Pozsonyban, s kűlde régi Slivoviczát. A beteg olly kövér leve, hogy köntöseit fel nem ölthette többé. Az Orvos nem vett-el sem pénzt, sem ajándékot, s nem is mutatta magát többet eggyszernél. Rehbach vala a közbenjáró közötte s a beteg köztt.

Personalis Koller megkérte a maga pénzét 64 ezret, s Gróf Batthyáni Ádám a Tárnokmester kész vala adni kölcsön, de csak úgy ha 100 ezret veszen fel Török. Rehbach megsejté hogy sok pénz van a háznál.

Rehbach zavart képpel jő. Az Orvos elakadt. Felesége, két eladó lánya elzáratnak s háza banqueroutot teszen ha 3000 aranyat le nem fizet. Tud csinálni aranyat, de arra hosszú idő kell, s ez siető. Vegye-meg tőle T. az arcanumot. - Török belé esett a cselbe. Lajos fiát járatta éjjel Rehbacchal az adepthez, mert maga nem merte próbálni M. Th. Miatt, s a gazember a Chymiát nem értő fiúval olly mercuriust főzete-ki, mellyben fel vala olvasztva az arany. Lajos azt mondta Józsefnek (az atyjának), hogy már tudja a Mesterséget, s Rehbach a 3000 >

A Consil. letette hívatalát, Sávolyba jött lakni, épített, Harczeg Ponyatovszkitól megvett eggy mázsa ezüstöt, Grünspant akara főzetni hogy efedje az arany csinálást, s eggy veszélyből más veszélybe rohant.

M. Th. Törököt nevezte ki pro revindicatione XVI. Oppidorum Scepusiensium. Jósef nem tuda jól németűl, s a kedves fiját Lajost Actuariusnak vette maga mellé. Bécsbe kelle menni, szóval tenni relatiókat a Császárnénál, s Lajos megismerkedék Brühl Károllyal. Ez nagyon megszerette Lajost, s propositiót teve neki, ha nem volna e kedve Rózsakeresztes lenni, szent hallgatást parancsolt. 'De az atyám csak tudhatja?' - Nem! Senki nem! Az atyád sem. - úgy nem leszek – Miért? - Nekem nincs jobb barátom mint az atyám, s nem teszek semmit amit ő nem tud. - Ez még ajánlotta Brühlnél. Tehát szóllj az Atyáddal. - Ebből a leve hogy atya s fiu eggy órában vétettek fel Bécsben a Szarvas fogadóban, s eggy Akttal kőníveseknek is, Rózsakereszteseknek is. -Kevés nap múlva pompás <>-ba vitettek bé. - Lajos csudálva látá hogy Magyar Országon sok már az atyafi. A Draskovics Pesti <> már állott. Lajosnak nem tetszett a Pesti, s 8-a Maji ante 1784 talán 2 vagy 3 eszt. Miskolczon nyitá-meg a virtuosus Cosmopolitákét. Azután eggyet Kassán. Ő a Rózsakeresztességben társ nélkűl dolgozott. Magyar Országon néhány Rózsakeresztes ciculus s eggy Dierctorium vala, s Stanislaus kir. is a Magy. Országi alatt állott. Midőn azután a M. országiaktól minden írások vissza vétettek, Lajosnál minden meghagyatott.”[195]

A miskolci páholy alapításához Török Eperjesről kért pátnest, és elkérte a varsó nagypáholy francia nyelvű alapítólevelét is, melyet a páholy alapításakor felolvasott és a tagokkal aláíratott. A rózsakeresztes páholy alapításához szükséges kilenc tag Török Lajoson kívül Vay József szabolcsi alispán, Ragályi István borsodi alispán, Fáy Barna borsodi főjegyző, Óváry László földbirtokos, Török József, Lajos bátyja, a debreceni kerületi tábla ülnöke, Bekényi Beck Pál k.k. Kamarás, Puky András, Major Zsigmond zempléni főjegyző és Kail János miskolci gyógyszerész volt.

A páholy nevének keletkezéséhez érdekes adalék a rózsakeresztes Báróczy meghatározása arról, ki is a kozmopolita. A mostani Adeptusban így ír: a kozmopolita „...megelégedett azzal, hogy másoknak ezt a szükségeket kipótolhattya, tsak annyiban betsűlli a' gazdagságot, a'mennyiben azt az emberek között kioszthattya, és ez a' jótételnek szomjúsága hozza arra a kételenségre, hogy számkivetésbe mégyen tulajdon hazájából; el kell magát lopni az emberek gonoszsága és kivánsága elől, és az a' nap, mellyet jótételére választott, továbbvaló bujdosásának is szokott rendszerint meghatározott napja lenni. Éppen ezért is nevezik az igaz Philosophust, Cosmopolitának, azaz világ lakossának.”[196]

A páholy munkájának kibontakozását jelentősen megnehezítette egy gyűlölködő feleség, Vay József neje, aki megtalálva férje szabadkőműves iratait, botrányt csapott és feljelentéssel fenyegetőzött,[197] ami magát a szervezetet ugyan nem, de Török Lajos alkimista műhelyét súlyosan érintette volna. Mivel azonban az asszonyka nem tudott németül, az iratokat Puky András apjának adta át lefordításra, aki aztán megnyugtatta, hogy a dologban nincs semmi illetlen.

A bosszantó közjáték után a páholy élete lendületet vett. Török Lajos elhatározta, hogy a tagok folyamatosan képzéséhez egy gazdagon felszerelt könyvtárat alapít. Az 1781-ben felvett tagok között találjuk Aspermont Jánost, aki a Ludovica és a Nemzeti Muzeum alapításához hatalmas összegekkel járult hozzá, továbbá Király József Alispánt és Bernáth László megyei főjegyzőt. 1782 tavaszán Török Bécsbe utazott, hogy az osztrák nagypáholyhoz való – kötelező - csatlakozás részleteiről egyeztessen. A küldetés sikerrel járt, és az év végétől az erényes kozmopoliták már a bécsi védőernyő alatt dolgozhattak tovább.[198]

A páholy élete ugyanúgy kétfelé vált, mint az egyéb rózsakeresztes vagy illuminátus társaságé, amelyek a szabadkőművességgel szimbiózisban működtek: az alkímiai ténykedésről csak a beavatottak belső köre tudott, a többiek a „hagyományos” szabadkőművességet űzték. Kazinczyt 1784 január 16-án vették fel, amikor a páholy napjai már meg voltak számlálva.

„Kazinczy 1784 január 16-án lépett a szabadkőműves világszövetség tagjai közé. … a szövetségbe gróf Török Lajos vitte be, akinek Kazinczy nemcsak jó barátja, de rokona is. Aposával, aki közös páholyuknak a miskolci „Erényes kosmopolitának” egyszersmind főmestere is volt lassanként behatolt a rend „mélyebb titkaiba” s talán minden iránt érdeklődő természete és nemes javitni vágyódása juttatja csakhamar el azokig a „magas fokokig” amelyek ismeretlen világáról régebb annyit álmodott. Alig telik el négy év és belép a „rózsakereesztesek” körébe, ahová minden valószínűség szerint ugyancsak apósa vezette be.”[199]

A dégi Festetich levéltár szabadkőműves anyagának 5-ik kötet (55-ik oldal) őrizte saját írású életrajzát és esküjét. Ugyanez a kötet még 50-60 hasonló szövegezésű életrajz és eskümintát tartalmazott. Legtöbbjük a kor ismert vagy „gyanított” rózsakeresztes lovagjának eredeti írása. A Kazinczy írások a következők:

I. Életrajz (Ugyancsak az 55-ik oldalon)

„Francz von Kazinczy, gebohren zu Érsemjén in Biharer Comitat in Obern Ungarn , 28 jahre alt, Evangelish, Reformiert, angestellt zu Kaschau als Königl. Ober Aufseher der National Schulen der Kaschauer Litterar Bezirkes. Redet Sprachen Ungarisch lateinisch, deutsch und etw französisch. Unverhiratet.

Franz von Kazinczy”

I. Eskü

„Ich gelobe auf Ehre und Gewissen, das ich die öffentlich bekannt gemachten grundsätze des Rosen Instituts, und was in Zukunft durch Mehrheit der Stimmen etwa. Vorgeschrieben werden wird, genau beobachten, und die mir, dadurch obligendere Pflichten pünktlich erfüllen will.

Kaschau, den 12. t. J.... 1788

Franz v. Kazinczy.”

II. Eskü

„Ich gelobe auf Ehre und Gewissen , das ich über alles, was mir von Seiten des Rosen-Institutes eröfnet wird, das strengsten Stillschweigen halten will. - Kaschau 7. X ber 1787.

Franz von Kazinczy

Königl. Oberaufseher der National Schulen des Kaschauer Litteratur Bezirk.”

A két eskü minta dátuma nem egyezik, de valószínű, hogy a korábbi keltet viselő eskü a 'kereső' eskümintája volt, a második a már felvett „Rózsakeresztes lovagé.”[200]

A rózsakeresztességbe csak a szabadkőművesség három fokának megtétele után lehetett jelentkezni. „A 3-ik lépcsőn kétfelé szakad a dolog, az egyik patikáriuskodik, mint Báróczi és az Ipam. A másik azt, a'mit Spissich.”[201]

Török Lajos alkimista ténykedése egyébként nem volt teljesen eredménytelen. Felfedezéseiről Neue durch Erfahrung bewährte Theorie der Heilkunde nach kosmologisch-fysiologisch chemischen Grundsätzen c. Kassán 1803-ban megjelent művében számol be. Varázsszereinek emlékét őrzi egy másik kiadvány is, Néhai gróf Török Lajosnak Cholera ellen alkalmazott Rusz tincturája s ezen üldözött gyógyszer fényes sikerének okiratai. Közreb. Garzó Gyula Kecskemét 1873.

Nagy kár, hogy néhai apósa csodaszere Kazinczyn már nem segíthetett.

Abafi Lajos – a dégi levéltár azóta megsemmisült anyaga alapján - állítólag megírta a magyarországi rózsakeresztesség történetét három kötetben, de a kézirat a halála után elveszett, vagy lappang.[202] Jancsó Elemér, akinek még volt alkalma tanulmányozni a dégi levéltár anyagát, azt írja, hogy „...a rend történetének feldolgozása nagy nehézségekbe ütközik, … mert az egykor ismert rózsakeresztes írások legnagyobb része titkosírás, aminek megfejtése nagy és fárasztó munka. De nemcsak egyféle titkosírással leveleztek egymással a XVIII-ik század 'rózsakeresztes lovagjai', hanem fokuk szerint más és mással. Éppen ezért csak a dégi több ezer oldalt kitevő rózsakeresztes iratok megfejtése és feldolgozása nem hónapokat, hanem éveket igényel.”. [203] Eckhardt Sándor a magyar rózsakeresztesekről szóló tanulmányában dolgozta fel Báróczi működését, és rajta keresztül a mozgalom magyarországi történetét.

Mint már láttuk, Báróczi testőríróként lépett a „Zur gekrönte Hoffnung” páholyba, amelyről egykor Dégen meglévő bécsi páholyjegyzékek is tanúskodnak. Rózsakeresztessé minden bizonnyal Székely László hatására vált. Kazinczytól tudjuk, hogy amikor Bécsben betegeskedett, a kezelőorvosa célzást tett neki egy olyan szerre, amellyel nemcsak az életét tudja meghosszabbítani, hanem az aranycsinálásra is képes lesz.[204] Kazinczyhoz írt leveleiből kiderül, hogy alkímiával foglalkozik, Kazinczy kérdéseire irodalmi terveit illetőleg előbb kitérő választ ad, aztán bevallja, hogy lemond az irodalmi pályáról. Kazinczy Rumy Károly Györgynek 1810 január 28-án írt levelében erről így beszél:

„Auch über Báróczy ist eine Aufschrift schon da. Maurerey, - und seine Affenschwester, die so viele gute Köpfe schwindlich gemacht hat, die unselige Theosophie u. Alchymie haben ihn von seinem schönen betretenen Pfade, dem der ungarschen Literatur abgezogen. Bald darauf als er zur Garde kam, ward er von den Pfeilen nicht Amors, sondern seiner wilden Mutter verletzt, und musste seiene Zuflucht zu einem Arzt nehmen. Während der Cur erwachte in ihm Liebhaberey zur Quicksalberey. So erzählte er selbst dieses mir im Jahre 1786. Er ging weiter, und verfiel in Theosophie und Alchymie, ich galube durch den unglücklichen Obersten Székely dahin verleitet. Dies hat er mir nie gesagt, und es ist bloss meine Vermuthung. Es ist unbegreiflich, wie der helle Kopf an solchen Narrheiten hangen konnte. 1786 sagte er mir: Bolondság az édes barátom, a'mit az oskolák tanítanak Non datur actio in distans. (!) (Ob Sie nicht zusammen fahren? Ich hätte Mühe, es zu verbergen.) Nun erzahlte er mir: Ein Oberster in Italien habe ihn durch Sympathie, er in Italien, Báróczy in Wien, curirt. Ich sollte ihm einen Tropfen meines Bluts zurücklassen; und bin ich in Kaschau krank, ihm nur schreiben, dass ich krank bin. … 1808 ging der 73 alte Oberster Báróczy von seinem Wohnung (hinter der ungarischen Garde) zu Fuss zum Antiquar Binz, um einige theosophische Bücher zu kaufen, und sagte mir, er arbeite (schreibend, nicht laborierend) Tag und Nacht, um dass was er erwarb, nicht in die andere Welt zu nehmen. Schade um die verlorene Zeit eines Báróczy! Der grosse Mann war der humaneste (im Herderischen Sinn) Mann, den ich je gekannt habe, und so sehr bewandert in der klassischen literatur, dass als er 1803 mich nach Schönbrunn fuhr, sein Gespräch durch tausend citaten aus Tacitus und Seneca, Virgil, Horaz und Juvenal geschmückt wurde. Und welch ein Patriot! Welch ein mit dem Geist der Zeit fortschreitender Alte! Welch Verehrer von--- Ich glaube immer, der Mann war reduplicirt, der Theosoph Báróczy war ein ganz andere Person.”[205]

Ez már az érett Kazinczy véleménye, aki már mint Narrheit-ról beszél arról, amiben fiatal korában maga is részt vett – bár kétségtelenül nem mélyedt el benne annyira, mint Báróczy, aki Adeptusa bevezetőjében a rózsakeresztes irodalom rendkívül alapos ismeretéről tesz tanúbizonyságot. Eckhardt Sándor szerint a bevezető nem is annyira az alkímiába, hanem a rózsakeresztességbe vezeti be és „A mostani Adeptus és annak nagy apparátussal készült bevezetése éppen nem valami egyéni, szerencsétlen eltévelyedés irodalmi kifejezése, hanem egy rendkívül elterjedt szellemi mozgalomból fakadtak s csak e mozgalom titkos jellege magyarázza, hogy irodalomtörténészeinknek e könyv eszmetörténeti fontossága nem ötlött eszébe.”[206]

Jancsó Elemér is azon a véleményen van, hogy a könyvek és tudósok sűrű idézése nem véletlen különlegességhajhászás nála, hanem egy hosszú és „titokban” folytatott tudományos „búvárkodás” eredménye.[207] Kazinczyt pedig már nem ezek az olvasmányok vonzották. Pedig azok az erények, amelyek Báróczy szerint az igazi rózsakeresztest jellemzik, tökéletesen ráillenek Kazinczyra, hiszen „az igaz Philosophus olyan ember, ki a gazdagságot a maga valóságában mind becsülni, mind pedig megvetni tudja. Világ lakossa lévén, az egész földkereksége hazája; olybá tekinti magát, mint ama jótevő folyóvizek, melyeknek hasznos áradásai a földnek termékenységet adnak és tovább szinén nem maradnak csak míg kellőképpen megnedvesítették”[208] Ehhez Eckhardt azt teszi hozzá, hogy „valóságos antik bölcs ez a kozmopolita rosenkreutzer, pietista ellágyulással, és XVIII. századi érzékenységgel eltöltve.” [209]

Kazinczy már idézett, Arankának írt leveléből pontosan látszanak azok az erővonalak, amelyek mentén a titkos társaságokkal kapcsolatos véleménye kialakul. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy míg határozottan leszögezi, hogy nem illuminátus, a rózsakeresztesekkel kapcsolatban ugyanezt nem mondja – nem mondhatja ki.

Szomorú tény, hogy az a bizonyos könyv, amelyet Kazinczy a levélben említ, amelyben Báróczy minden tudását leírta, a Rózsikának titka - hogy ne kelljen azt „in die andere Welt zu nehmen” -, halála után a nagyenyedi református kollégium könyvtárába került és az 1848-as tűzvész áldozata lett. A tűz, úgy látszik, az egyik legfontosabb Leitmotiv ebben a történetben.

Jancsó Elemér szerint nincs semmi meglepő abban, hogy Kazinczy a rózsakeresztesek közé lépett. „Részint a divat, részint az őszinte tudni vágyás hatása alatt az „Erényes Kozmopolitához” címzett miskolci páholy valamennyi általunk ismert tagja ugyanabban az időben megtette ezt az utat.”[210] Ráadásul leendő apósa, Török Lajos ónodi kastélyában hatalmas alkimista műhelyt rendezett be, aki vonzalmát édesapjától örökölte, akit, mint láttuk, egy Bécsi orvos csodaszerrel gyógyított meg, akárcsak Báróczyt – azt nem tudni, hogy a betegséget vajon az idősebb Török is Amor wilde Mutterétől kapta-e.

A rózsakeresztesek Erdélyben is működtek. Jancsó Elemér írja, hogy a dégi levéltár számos nagyszebeni és kolozsvári levelet tartalmazott – legnagyobbrészt titkosírással írtakat – amelyeket az erdélyi rózsakeresztesek írtak a főhatóságaiknak. A levelek 1787-88-ból származtak.[211]

Pálóczi Horváth Ádám, aki maga is beavatott volt, és elmélyült rózsakeresztes tanulmányait A bölcsesség nagy mestereinek a szent rend kezdetétől fogva a XII. századig Biográphiája úgy a mint azokat renddel előszámlálja Hirám a maga idejéig és Hirámon túl folytatja Aquinoi Tamás a maga életéig c. kéziratban maradt műve is tanúsítja,[212] Kazinczyval szemben védi a rózsakereszteseket. Ő magyarázza meg Kazinczynak, mit jelent az a „kígyógörbeségű” kard, és a kereszttel ellátott gömb, melyet apósa hagyatékában talált.

„A mi pedig az Ipadtúl reád maradott kígyó görbeségű kardot és (kör tetején kereszt) jelt illeti, szerentsés vagy, magad hiszem-jeként, hogy azokat nem akar motskos, akar szentségtelen paticariussaghoz tartozóknak véled; de ne nehezteld, ha el akarlak hitetni, hogy mindenik Alchimista Symbolum; az első vasbúl készültt arany, és még nem tiszta, magnam habent (ugymondanak) partem acris mordentis, vagy redentis, ac modo dimido altero acimoniae, quum dimidium modo signi acris habeat (ugymint a vas jel). Sane aurum vivum, vel philosophorum in chalybe latere, una fere adeptor sententia habetur; hincque adeo medicinam metalliquam petendum, non ex auro ipso. A másik jelent chaost, to pan. Vagy mundum, unum in quo omnia; egyébbaránt a műhelyekben aurum, et rodens copiosum arsenicale.”[213]

Pálóczi Horváth Ádám kora irodalmi életének egyik elismert központi alakja volt. Az ügyvéd, mérnök és ismert költő már 1786 óta szabadkőműves akart lenni. A szigorú vizsgálódás miatt a pest-budai Ad Magnanimitatem (Nagylelkűséghez vagy Nagyszívűséghez) páholyban csak 1789 szeptemberében döntenek felvételéről, s erről Kazinczy értesíti Pálóczit. Mivel a november 19-i felvételkor Kazinczy nem volt jelen, a hírt maga Pálóczi közli vele egy rövid vers formájában. Ebből és Kazinczy egy Aranka Györgyhöz írt leveléből kiderül, hogy ő adta az Arion nevet Pálóczinak. [214]

A rózsakeresztesek hanyatlásához nagyban hozzájárultak a különféle bűnesetek, mint például Székely László már említett sikkasztása, de a társaság lejáratására Cagliostro és Saint-Germain szélhámosságai tették a legtöbbet. A kilencvenes évek végére a rózsakeresztesség gyakorlatilag eltűnik, csak néhány Báróczyhoz hasonló megszállott foglalkozik még az aranycsinálással, aki Széchenyi Ferencnek írt egyik levelében arról beszél, hogy biztosan ismer valakit, aki az aranycsinálás tudományának birtokában van. „Igaz Kegyelmes Uram, hogy ily fontos dologban ereszkedni, nagy maga meggondolást kiván, tekéntvén kiváltképpen a hozzája kötött nagy summát”, de nem kell félni, mert ez úttal a csalás kizárva, és „egyedül a summának nagy volta tarthatná még az embernek elméjét függőben; de lehet reménleni, hogy ebből talán még elengedne, minek utána pedig a Manipulatiot megtanulta az ember, nagy quantitás arannyal, ha lehet nagyban traktálni, egy néhányszor kidolgozván, önnön a productumból lehetne a stipulált summának egy részét kifizetni kivált, ha nem egyszersmind, hanem szerenként lehetne letenni, melyre nem kételkedem, hogy reá ne menne az arcanumnak...”[215]

Az „Erényes kozmopolitához” páholy megszűnéséhez természetesen végül is II. József pátense vezetett. Pálffy gróf értesítette a páholyt a pátensről, kérve, hogy munkájukat további intézkedésig fejezzék be.[216] A páholyt hivatalosan azonban csak 1788-ban oszlatták fel véglegesen.[217]

Jancsó szerint a felvidéken 1785 után a szabadkőművesség már nem annyira a nemesség, hanem a „lassan kialakuló intellektuel rétegre bir... vonzó erővel. 1785 előtt főként főurak és gazdag birtokosok vagy magasrangú megyei tisztviselők lépik át a titkos szentélyek kapuit; 1785 után a felvilágosodás apostolai és zászlóvivők: irók, egyháziakkal meghasonlott papok és osztályaiktól megvetett, anyagilag tönkrement nemesek keresik a 'fényt'.” [218]

A pátensen felbátorodó katolikus klérus elsősorban Besztercebányán támadja a szabadkőműveseket, a püspök, Berchtold Ferenc a figyelteti a „testvéreket”, papjai egy része a szabadkőművesektől megtagadja a szentségek kiadását. Miután a püspök körrendeletet ad ki a szabadkőművesek ellen, sokan követelik annak visszavonását, és közvetlenül a császárhoz fordulnak, aki leiratban szólítja fel a püspököt a szabadkőművesek elleni akcióinak leállítására.[219] Ugyanígy heves támadásnak vannak kitéve a kassai szabadkőművesek is. Batsányi János szerint Kassán „a francia szellemben gondolkozókra erős vigyázat van és hogy minden okosan beszélőt mindjárt jakobinusnak neveznek; kivált a papok űzik régi praktikáikat.”[220]

1793-ban a kassai páholy a „Rettenthetetlen erényhez” nevet vette fel, és röpiratot adott ki „A szabadkőművesek nem jakobiták” címen, mivel Fekete György katolikus pap Újévi prédikációjában a testvéreket „királygyilkosoknak” és „istentagadóknak” nevezte, akik az állam felforgatására törnek. Ugyanebben az évben jelenik meg egy exjezsuita, Szuhányi Ferenc pamfletje „Felfedezett áll-orcza, mely nyilván kimutatja, hogy a szabadkőművesek valóságos Jakubinusok” címen, a könyvet azonban betiltják és lefoglalják. A történet Abafinál így hangzik: „A nádor jelentése szerint kiderítette a vizsgálat, hogy az irat Kassán, Landerernél 1000 példányban nyomatott, melyből Bodenlosz Mihály saecularizált pap 500 példányt átvett, ezekből 400-at Pestre küldött és 30-at Kassán szétosztott. A nála levő 69 példányt elkobozták, úgyszintén pesti könyvkereskedőknél 332 példányt. A vallatásnál Bodenlosz a röpirat több vevőjét nevezte meg, de kijelenté, hogy nem ő a szerzője; ő csupán 500 példányt vett át eladásul, illetve szétosztásul. Hogyan került ki a vizsgálat alul, nem tudni; a művecske tilalmát azonban a királyi resolutio megerősítette. Midőn e tilalmat Abaújmegye közgyűlésén kihirdették volna, valaki Kazinczyhoz fordult, mondván: Hogyan, hát a szabadkőművesek mégis csak Jakobinusok? Mire Kazinczy bátran odafelelt: Az államügyekbe avatkozni s a királyt orgyilkos módon eltávolítani, nem a szabadkőművesek, hanem a jezsuiták szokása.”[221]

A miskolci páholy feloszlása után Kazinczy Pesten folytatja szabadkőműves pályafutását – azok barátságát keresve, akik szintén szabadkőművesek. Az Orpheus munkatársai közül Ráday Gedeon, Bacsányi János, Pálóczi Horváth Ádám, Földi János, Aranka György és Darvas Ferenc (Epanimondas) is „testvér”. Arankával és Pálóczi Horváth Ádámmal folytatott levelezésében több mint 100 levél foglalkozik a szabadkőművességgel.[222] Az Orpheus megindításánál döntő szerepe van Born és a „Zur wahren Eintracht” Jorunal für Freymaurerjének, már a címválasztás maga arra utal, hogy a lap szabadkőműves orgánum,[223] noha már – 1790-ben – nem teheti ezt olyan nyíltsággal, ahogy azt 1784-ben a Journal még megtehette. Egyik lap sem lehetett hosszú életű: míg a Journal négy évfolyamot ért meg, az Orpheus csak egyet.

Aigner (Abafi) Kazinczy levelezését is szabadkőműves kontextusban értelmezi. „Óvatosan inditotta meg a levelezést, és szabadelvűségének csak szikráit bocsátotta ki, a míg levelezőjének rokon gondolkodásáról meg nem győződött, és ha abban a szép- jó- nemes egységét meglelte, tovább ment, és kőművesi módon kezdett tapogatózni s ha jó felelet jött, mily kitörő örömmel üdvözölte az 'atyafit', a mint a testvérek egymást akkor nevezték.”[224]

Kazinczy Arankával Ráday Gedeon közvetítésével ismerkedett meg, bár egymás irodalmi munkásságát azelőtt is ismerték. Aranka egyik régebbi leveléből tudjuk, hogy a marosvásárhelyi író csendes magányában Kazinczyt és társait „mintegy házi isteneit tisztelte”.[225] A kibontakozó intenzív levelezés és számos irodalmi és nyelvi kérdést érint, és egyre barátibb, igazán forró hangú viszont akkor lesz, amikor Kazinczy, amikor meg akarja hívni Arankát az Orpheus munkatársának, megtudja, hogy Aranka szintén szabadkőműves. Az 1790 január 25-én kelt levelének megszólítása már így szól: „Arankát Szerzetes Barátja Orpheus szent tsókkal öleli”. Majd így folytatja: „Érezd szentül szeretett Barátom! Érezd mennyire ragadott el azon támadott örvendezésem, hogy téged nem tsak barátomnak, hanem szerzetes Atyámfiának szólíthatlak. Az a szent öröm, a melly indúlatosan szoritana, ha ölelhetnélek meljemre, megnémit; nem tudok egyebet mondani, hanem hogy – szeretlek.... Én a Miskólczi virtuosus Cosmopoliták Tagja vagyok A páholy mindazáltal dolgozni régen meg szünt; mert Előljáró Atyátokfiai el-széledtenek és a Fejedelem rendelése gátlást vetett barátságos összvegyüléseinknek. Azólta munka és páholy nélkül vagyok.”

Ugyanaz év március 25-én kelt levele talán legfontosabb, legteljesebb és legszebb vallomása a szabadkőművességről. Kazinczy, valahányszor a szabadkőművesességről esik szó, mindig enthuziazmus itatja át a szavait. Kazinczy a szabadkőművességről a Pályám emlékezetében így ír: „Gyönyörű vala azt lánti, a Jozsef epochájában, hogy a jobb lelkek hogy szövődnek össze, hogy tartának össze az egymástól elválasztó színes különbségei mellett is, mihelyt őket a jó szeretete egyesítette. Nagy és kicsiny s hazai és idegen, tisztviselő s magános, polgár és katona egy volt, ha egymásban érdemet találtak.”

A legfontosabb dokumentum mégis az Aranka Györgynek írt levél, amelyet részben már idéztem. A levél így folytatódik: „Én nekem a kőmívesség olly társaság, a' melly egy kis karikát tsinál a' leg-jobb szívű emberekből; mellyben az ember el-felejti azt a' nagy egyenetlenséget, a' melly a' külső világban van; a' mellyben az ember a' Királyt és a' leg alatsonyabb rendű embert testvérének nézi. A' mellyben el felejtkezik a' Világ esztelenségei felől, 's azt látván, hogy minden tagban egy lélek, t.i. a' jónak szeretete, dolgozik, öröm könnyeket sír, a' mellybensokkal biztosabb barátokra lé, mint a külső világban; a' mellyben kiki igyekezik ember társainak nyomorúságát a' szeritn a' mint tehettsége engedi, könnyíteni, a' mellyben kiki olvasni, tanulni, szerzetes atyjafiait munkái, írásai, példái által tanítani tartozik; - az illyes társaság nékem kedvesebb, mint a' melly aranyat, vagy ollyas életet-hosszabbító orvosságokat tsinál, hogy a'ki véle él, szemem láttára nyomorék koldússá lesz; a' melly Non-sensekkel múlatja magát, ördögöket kíván segítségűl, 's több efféle haszontalanságok, esztelenségek, bolondságok körűl forgolódik. - Az én itéletem szerint elég mindég eggy <>ban a' három meg-nevezett gráduson dolgozni, hogy először azoknak meg-lépése alatt a' szék Mester (meister von Stuhl) az alatta valóinak elmebeli tehettségét, 's szíve mineműségeit szintén a' fenekig ismerje. másodszor, hogy az ott elő-forduló tzeremoniák a' Tagokat bizonyos feierliche Stimmungban tartsák, és így az összve-gyűlések tsendesen és annak rende szerint folyjanak. harmadszor: hogyazokból a' Bruder Redner alkalmatosságokat szedjen az Oratiók írására. De ez maga még nem elég. Minden <>nak lehet valamelly különös tzélt venni materiául. Bécsben a' Born <>ja a' tudományok elő-vitelét vette tzélúl. Blumauer, Ratschky, Alxinger, Leon, Haska, s' mások ott olvassák el verseiket; a' többi szent kötelességnek tartotta tartalék nélkül adni elő itéletét. Ott vevék elő, hogy mivel Card. Migazzi és P. Fast ez 's ez betsülletes okosabban gondolkozó Plébánust el-akarja nyomni, mint kellessen rajta segíteni: ott vették-elő, hogy így 's így lévén ez 's ez – mit kellt sinálni és ki lesz az Executor. Eggyre reá bizták, ez meg-igérte, hogy hüségesen el jár a' dologba 's úgy ment a veszedelemnek mint Curtius, vagy Horatius Cocles. - No, Barátom? Ez tetszik-é, vagy az Alchymia és a Cacomagia? --------

Pesten lévén Novemberben, azt a' tanácsot adtam, hogy eggy Magyar Nyelven foly <> állíttasson fel. Gyalázatjára van nyelvünknek, hogy tsak németűl és deákul dolgoztunk. Effectusa kezdett lenni, de meg tsökkent: mert az Atyafiak el-vesztették minden reménységeket, hogy a kőmívesség jó lábra állhasson. - Szeretném tudni, mi vethetne gátlást? - Fogtok é ti dolgozni? O édes Barátom, édes Arankám, be kedves gondolat tűnik szemem elibe. Ha te egynehány eggyetértő meg-hitt Barátot szerzenél, a' ki öszve esküdne, hogy nem tsak profanusnak nem szóll, de még kőmivesnek sem, - tsak hetet vagy kilentzet, - 's te nékem hírt adnál, bé-repülnék hozzád Erdélybe 's – constituálva volna a' <>-tok. Hogy Szebenben vólt eggy, azt tudom. Azt is tudom, hogy a' ki fel-vevődött, mint eggy 75 frtot fizetett taxa pénzt. Egyebet nem tudok, nem is akarok, mihelyt illyest hallok. A' pénz-gyűjtés szent szándékból jöhet; Nervus rerum pecunia! De a' pénz az Éva almája, a' melly minden rosszat hozott-bé valahol meg-fordúlt. Alatsony impostorságra vezette a' leg jobb szívű Kőmíves Preceptort is. Példám van M. Országon. - A' Meister v. Stuhlt arra, hogy el-jádzotta azt; - hogy nem éppen részre hajlás nélkűl fordítódott költségre, etc. Etc. Van, van igen is szükség fundusra, de hát nem kész é mindenikünk nem tsak utolsó xrját, hanem még a' vérét is oda adni azért, a' mi az előbbi esetben fundust kívánt? ---- Sokat is mondtam. Gondolkozz erről, édes Barátom, 's ha esmérsz vagy hét tökélletes szívű embert, a' kinek a' feje vagy üress a bolondságtól, vagy meg-tisztulhat, szóllj nékiek, mondjad, hogy valamit illyest kezdeni lehet; ha még Profanusok, tsinálj jó ideát a Kőm. Felől, bíztasd, hogy azok lehetnek, 's légy rajta, hogy eggy <> állíttasson-fel nálatok. Én nekem, tudod, nincs a' dologban semmi interessém, tsak az, hogy óhajtom a' szerzet el-terjedését, és meg vagyok győzve, hogy ez a' leg tökélletesebb oskolája az emberi szívnek. Ha mind azáltal velem ez eránt correspondeálni kívánsz, előttem igen kedves lesz, és előre fogadhatom, hogy baráttságos utasításommal szándékodban boldogíthatlak, sőt, hogy kész lészek némelly dolgokról historice tudósítani is, és Oratiómat, mellyeket egykor másszor mondottam, közlöm véled. A' mi pedig ezeknél mind több, egyenes útat mutathatok az igaz eredeti forrásra, a' honnan némellyek el tévedtek.” [226]

A levél pontosan mutatja, Kazinczy mennyire tájékozott a szabadkőművesség ügyeiben, és hogy annak terjesztését milyen komolyan veszi. Plasztikusan kirajzolódik az az aggodalma is, hogy az egyéb irányzatok – leginkább a rózsakeresztesség – elfedheti a szabadkőművesség lényegét, amelyet a kapzsiság és a fokozatok pénzért való megszerzésének lehetősége is veszélyeztetett (itt Kazinczy minden bizonnyal Mavrokordat Murusinak, a moldvai nagyfejedelem Pestre költözött öccsének üzelmeire gondol, aki a heeseni Károly hercegtől nyert felhatalmazást arra, hogy a templomos rendben „Eques professus”-ként lovaggá avassa a kiszemelteket, és azért hajlandó volt némi pénzt is elfogadni) - de persze a szabadkőművesség létét nem ez veszélyeztette a leginkább.

„Anyapáholya József császár rendelete folytán megszűnvén, Kazinczy kénytelen szabadkőműves tevékenységét azokra a látogatásokra korlátozni, amikre hivatalos ügyei elintézése közben Bécs és Pest páholyaiban alkalma nyílik.”[227] Mivel utazni nincs túl sok módja, leveleiben keresi az Ausztria-Magyarországon szétszórtan élő „testvéreket”.

Kazinczy vállalkozik Aranka műveinek kiadására – miután hibáit keményen felrója – de a cenzor a szövegek megjelenését nem engedélyezi, lévén azok „erkölcsöt vesztegetők”.[228] A könyv aztán nagy nehezen mégiscsak megjelenik. Kapcsolatuk esztétikai vitáik nyomán 1791-ben elhidegül, és hiába mindkét részről a békülő szándék, a régi hőfok már nem képes visszaállni.

A politikai környezet nem alkalmas arra, hogy a tervezett erdélyi páholyalapítás meg is történhessen. A szabadkőművességre való utalások a Kazinczy-Aranka levelezésben folyamatosan csökkennek.

Kazinczy pesti szabadkőműves ténykedéséről Jancsó Elemérnek a dégi levéltárban még számos dokumentumot volt alkalma kutatni. Ezek közé tartoznak a pesti „Vereinigung” és a „Magnanimitas” páholy jegyzőkönyvei, hivatalos iratai és látogatáskönyve. Jancsó legértékesebbnek azt az ajánlólevelet tekinti, amit Kazinczy Szlávy György felvételéhez írt Kassáról. A levél azóta megsemmisült, Jancsó pedig nem tudta tökéletesen elolvasni. Kipontozza azokat a helyeket, ahol a szöveg szerinte olvashatatlan, de a nyelvi hibák valószínűvé teszik, hogy olvasatai egyéb helyeken is pontatlanok. Ennek ellenére még töredékességében is érdekes néhány részlete. Miután az ifjút erényeit ecsetelte, azt írja, hogy „Leicht wäre es mir gewesen ihm in Kaschau den Eintritt zu verschaffen ihm das Licht... Ihrem Hamer erblicken zu lassen; dort, in dem schönen Tempel der Weisheit u. freundschaft, wo das Licht unseres Ordens in seiner heiligen unter...Lohr, unvermengt mit dem Irrlicht, der teozsophen, goldmacher, und Geisterbeschwörer leuchtet. Nehmen Sie mich, und meinen Suchenden gütigst auf. Die attestata von seiner Würdigkeit will ich mitnehmen, denn ich begleite selbst hier, und lese dort mit Ihrer Erlaubnisz eine Einweihungs rede vor.”

Majd pedig az utóiratban ez áll:

„Ich stehe mit der Kaschauer <> in keiner verbindung denn seit mir Br. Terentius die Ehre erwies, in seiner <> incorporiert zu werden, plätze ich das Glück unter seiner Kinder hinzugehören, mehr, als das ich mich hier hatte einschreiben.”

A Terentius név Spissich Jánost fedi,aki Abafi szerint 1781-től a varasdi „Jótanács” páholy tagja volt. A páholy később Zalaegerszegre költözött át, ahol Pálózci Horváth Ádám, az akkori zalai táblabíró is csatlakozott. Itt Spissich már főmester volt. A páholyhoz Kazinczy 1794-ben csatlakozott, feltehetőn barátja, Pálózci Horváth Ádám bíztatására.

A Pályám emlékezetéből értesülünk Kazinczy bécsi útjairól, amelyek során Angelot is megismerte. Kazinczy részletesen beszámol, hogyan ismerkedett meg Bornnal, Blumauerrel, Ratschkyval, Alexingerrel, Gottliebbel. Jancsó szerint Kazinczy „a felvidéki szabadkőművességlehanyatlása után a pesti és bécsi páholyok meleg 'otthona', baráti és 'testvéri' közössége után vágyik. A bekapcsolódás nem volt nehéz, mert a pesti „atyafiak” hívják többször, hogy keresse fel munkáikat, a bécsiek pedig új írói összeköttetések megszerzésének reményével csábítják.”[229] Mindannyiszor felkeresi a testőrírókat is. Váczy szerint[230] Kazinczy főleg Alexingerrel kerül közelebbi barátságba, akinek vonzó életformája – elég gazdag volt ahhoz, hogy csak az irodalomnak éljen – irigylésre méltónak tűnhetett Kazinczy számára, aki óriási szellemi éhséggel habzsolja a császárváros múzeumait, könyvesboltjait és igyekszik minden jelentős embert megismerni.

„Kazinczy a bécsi páholyokon kívül legsűrűbben a pestieket látogatta. Valószínű, hogy itteni barátaival jelentős szabadkőműves tárgyú levelezést folytatott, de a fentebb közölt levélen kívül ennek a bizonyára értékes levélanyagnak nem sikerült még nyomára jönnöm. Pesten a „Magnanimitas” meghitt falai között nem csupán a régi barátaival jön össze, hanem megismeri azokat a fiatal írókat és tudósokat is, akik a kilencvenes évek Pest-Budájának oly jellegzetes magyar szellemim arcát alkották. A dégi Festetich levéltár szabadkőműves anyaga csaknem teljes épségben megőrizte a századvég pesti és budai szabadkőművesség emlékeit. Így aránylag könnyen magunk elé tudjuk varázsolni a nagy magyar literator titkos pesti útjait és bár a szükszavú jegyzőkönyvek inkább csak rendi kérdésekkel foglalkoznak, mégis a konvencinális keretek és formák mögül megérezzük az azt betöltő lelket...” - írja Jancsó Elemér, aki a dégi anyag utolsó tanúja. A páholy tagja többek között Cornides Daniel, Hoffman Lipot, Berczeviczy Gergely, Kreil Antal, Lackovich györgy, Kovachich Márton, Madách Sándor – Jancsó szerint Madách Imre őse – Ifj. Ráday Gedeon, Pálóczy Horváh Ádám, Pajor Kilián. A „Ad magnanimitatem” vendégül látja Blumauert is.[231] Kazinczy 1790 és 1793 között háromszor látogatja meg a páholyt. Utolsó szabadkőműves megnyilvánulása a Szlávy érdekében írt levél. Utána a börtön következett.

„Kazinczy élete utolsó felében sem változott meg” - írja Jancsó. „Nem felejti el régi terveit és az egykori testvérek közül sokakat keres soraival újra fel. Gondolkozik új lángok felélesztésén is, de hasztalan. Sem az idők, sem a hitükben megtört egykori lázadók nem alkalmasak a múlt felébresztésére. És akarva nem akarva Kazinczy kénytelen belátni, hogy a régi meghitt titkos összejövetelek helyett jobb és célszerűbb az új nemzedék ébredő gondolkodását a nemzeti és emberi haladás nagy eszméi felé terelni.”[232]

Megrázó dokumentuma a nyolcszázas évek pesszimizmusának Batsányi levele, amelyet 1802 június 16-án ír Kazinczynak Bécsből. Kazinczy még májusban írt levelére reagálva barátját – korábbi ellenfelét – óvatosságra inti, hogy „leveleink által a világnak figyelmességét magunkra ne vonjuk.... Az egek tudják, miért? De tapasztalásból tudom, hogy még az árnyéknak árnyékát is kell kerűlnöm... Ne vegye ezért rossz néven kérem, ha hallgatni fogok, noha ugyan, legalább most, nem látom szükségesnek, hogy örökre elnémuljunk, és csak azt se tudjuk egymásról, hogy élünk-e még, vagy meghaltunk...Képzeljük el barátom, magunknak azt, hogy mi a mostan élő ember nemzetnek meghaltunk, és a jövendő időkben, valóságos halálunk után, még egyszer feléledhetünk, ha akarjuk, azaz ha a mellett, hogy polgári más kötelességeinknek annak rendi szerint eleget tévén, üres óráinkban olyféle hasznos és további életet érdemlő munkákat is készítünk, amelyekkel ember- és polgártársainknak még a későbbi időkben is szolgálatot tészünk.”[233]

Az 1801 június és 1804 május közötti időszakot megörökítő „Az én naplómban” nyomon követhetjük, hogy Kazinczy a fogságból kiszabadulva (1801 június 29) milyen hihetetlen hosszúságú, az országon keresztül kasul vezető utat tesz meg, hogy régi „testvéreit” felkeresse. 1803 június elsején Bécsbe érkezik, ahol ugyanúgy mindenkit végiglátogat, akit csak tud, a fogsága előtti barátai és ismerősei közül.

Július 1-én érkezik meg Regmecre, édesanyjához. „Szótlanul estem szegény anyám karjai közé a Hericz-ház pitvarában”.[234] Már 4-én meglátogatja Török Lajost és családját[235] - „Ferenc, Ferenc! kiálta a széplelkű gróf, s szaladva jött le a grádicson.” 14-én meglátogatja Kazinczyt „Komjáti Ábrahám egykori miskolci professzor, most p(orosznyai) pap, s vele....” nem tudjuk, ki volt a másik – vélhetően szintén miskolci illető, de Komjátiról tudható, hogy az 1792 december 26-án, a cenzúrával vívott hosszú harc után Szakmáry Simon fordításában megjelent „A Frey-Maurer, avagy Szabad-kőműves rendnek oltalmazása” c. könyv Miskolcon nála volt megrendelhető.[236]

„15-ben Patakra mentem... Comaromy György vicecurator, kit a vérség, egykori együttszolgálás és barátság emlékezete publice megcsókoltata, hidegen, ijedve fogadta csókomat, s perplexitásából magához nem tuda térni. Őry forróan”[237]

Komáromy György, abaúji főjegyző és törvényszéki elnök volt 1782-ben, amikor felvették a miskolci „Erényes Kozmopolitához” tagjai közé[238], majd követi Török Lajost a kassai „Rettenthetetlen erényhez” címzett páholyba, ahol tag volt többek között D'Este Viktor, Kazinczy jó barátja is,[239] aki összeismertette Solimannal.

Szeptember 3-án Kassára megy. „Viczay vala az, akit legelébb láték meg. Ő tűzzel fogadott, Fried és mások mentegetőzve, hogy ők féltek. Ha ők jöttek volna ki fogságokból, én nem azt izentem volna, hogy ne siessenek látni, hanem elejekbe mentem volna.”[240]

Viczay József kassai orvos az 1793-ban alakult „A rettenthetetlen erényhez” tagja Kassán, 1794-től Török Lajos főmester helyettese. [241]A páholyok betiltása után az ő lakásán találkoztak tovább az egykori páholytagok. 1810-ben bekövetkezett halála után „sírja fölött testvérei kápolnát emeltettek, melyre gróf Csáky Manó, szepesi főispán készítette a feliratot. Kertjében pedig utóda Schihulszky Frigyes orvos, kis kápolnát emeltetett, melyben Viczay mellszobra állt, és melyet gróf Desewffy József magyar, latin és német felirattal látott el, míg Kazinczy az áldásos működésű férfi életrajzát megírta.”[242]

Fried Sámuel kereskedő Kassán lett szabadkőműves, az „Égő bokorhoz” páholyban, és d'Este Viktor ajánlotta az „Ad magnanimitatem” pesti páholyba, ahová végül nem vették fel.[243]

Kazinczy október elején Debrecenbe megy. 5-én „generális báró Vay Miklós, de aki csak 1805-ben lett generális, a bálban meglát, s felém hozza nagylelkű hitvesét.”[244] Vay Miklós mérnökkari hadapród korában a bécsi „Zur gekrönten Hoffnung” tagja volt, Báróczyval, Székely Lászlóval – és Mozarttal -együtt.[245] November 22-én ismét Kassán találjuk, gróf Csáky Antalnál és Barkóczy Jánosnál,[246] utóbbi[247] az eperjesi „Az alvó oroszlánhoz,”, előbbi[248] a kassai „A rettenthetetlen erényhez” tagja volt.

1802 január 21 én „Rakamazt meglát Falk nevű miskolci zsidó. Örömében megcsókol s én vissza a csókért.” Falkot nem találni Abafinál, de a csók elárulja, hogy személyében ismét egykori testvérével találkozott. Május 21-én Asszonyvásárra megy Fráter Istvánhoz[249], akinek Török Lajos ismeretségét köszönhette, s aki később Miskolcon páholytársa volt. Kazinczy a történetet részletesen leírja „Az én életem” c. emlékezésében.[250]

Június 6-án „Pazdicson templomban. Ott és Lazonban, öreg Poturnyai András úr.”[251]A Potornyai grófok girálti kastély volt – mint láttuk – a felvidéki rózsakeresztesség központja.

A következő hónapokban találkozik Ragályi Józseffel, Fay Ábrahámmal, meglátogatja Berczeviczy Gergelyt, Szirmay András özvegyét, Bárczay Ferencet, Óváry Lászlót, – valamennyien szabadkőművesek voltak.

1803 március 7-én „”Szlávy Györgynél ebéden a franciskánus Lovasi Benedek testvérével, ki szalontai nótárius.”

Egyik levelében, melyet 1794. július 19-én írt a pesti „Vereinigung” páholynak Regmecről, ajánlotta Szlávy Györgyöt felvételre. Egy történelemmel, családtörténettel és címertannal foglalkozó balassagyarmati ügyvéd, Nagy Iván (1824-1898) Nógrád megyei levéltárban őrzött (másolatokat tartalmazó) hagyatékából tudjuk, hogy egy 1785. augusztus 17-i levélben a fent említett miskolci páholy válaszolt a balassagyarmati „Tugendhaften Pilgrim” (Erényes zarándokhoz) páholy levelére, melyben az utóbbiak a barátságukat ajánlották fel, és egymás meglátogatását kérik. A miskolci levél megfogalmazója valószínűleg az egyik aláírója, Kazinczy Ferenc helyettes titkár volt. A levélhez mellékelt bizalmas névsor szerint a páholynak 42 tagja volt, közöttük Kazinczy a 34. helyen szerepel a névsorban, mint Abaúj vármegyei jegyző. Ugyanennek a páholynak volt tagja Berzeviczy Gergely.[252]

1803 április elseji bejegyzéssel a következőket olvassuk: „Debrecen felé veszem utamat. E tájat most látom először. A polgári nótárius, Szabó János, megtudván, ki szálla meg a Folyás mellett (így hívják a vizek mellett lévő fogadót) bejő hozzám, s minekelőtte észrevenném, kezemet megcsókolja. Egy ember, ki passzusommal járt vala más alkalmatossággal, beszélé, hogy midőn az a nótárius meglátta passzusomon nevemet, azt felsikoltva csókolta meg. Lehet oly olvasóm, aki ezen mosolygani fog, és engem hiúsággal vádol az efféléknek feljegyzéséért. Én tudom, mit cselekszem, ha ő nem tudja is, midőn rajtam mosolyog. - Nagy a romlottság, melyben élünk: de az Istennek vannak még hívei. Hát ezt megérti-e- a mosolygó? Vagy ezen is mosolyog?”

Szabó János nótáriusról nem deríthető ki, hogy vajon szintén testvér volt-e, vagy egyszerűen csak „hazafi”, de Kazinczy enigmatikus kommentárja a „nagy romlottságról” és az „Isten híveiről”, és a csók, mely annyira hasonló Falk, miskolci zsidó csókjához, az előbbire enged következtetni.

Május 9-én megy Pestre, „a Városmajorba, (ez egy mulató) a Hajnóczy sírjához, melynek nyoma sem vala már”.[253] Pesten és Budán találkozik Johann Liedemann könyvkereskedővel, Podmanicky Lászlóval, és Révai Miklóssal, a cseh tartományi páholy alá tartozó „Igazság és egyezség a három koronázott oszlophoz” páholy egykori tagjával. Itt is különös mondatokat olvashatunk: „Meglátogatám professzor Révai Miklóst is, régi barátomat, de aki eránt nem mertem magamat igaz színemben mutatni, félvén a papi ruhától (kiemelés tőlem, P.G.), melyet aki hord, ha betegség s erőtlenkedő öregség lepi meg, igen gyakran megváltozik gondolkodásában. Révainál ezt azért tettem fel, mert ő, amiolta nem láttam, külsőjében hasonlatlanná leve magához. 1786-ban, midőn Győrött láttam elsőben, egy gyenge növésű, magas ember, igen szép lobogású hajjal, kedves képpel: most egy gömbölyeg kecskeparókával, elfonnyadva, nyálkás hússal s bőrrel, s kifogyhatatlan panaszaiban.”[254]

Meglátogatja Schedius Lajost, a balassagyarmati „Erényes zarándokokhoz” páholy egykori alapítóját[255], és összetalálkozik Schwartner Mártonnal, „A biztonsághoz” páholy egykori tagjával, aki szabadkőműves korában még Késmárkon volt tanító.[256] „Professzor Schwartner, a Statistica írója, az Univerzitás piacán akadt öszve velem. Nyájasan fogadott, de hallgatva sétálánk egy darabig egymással. Küszködött benne a jó isten a rossz istennel. … Én vele hajdani tónusomban beszélék, és mint az, aki tudja, hogy aki magát ördögnek adta, ha kisujját nyújtotta is neki, egész karja szakadt utána, ha ellenkezik.”[257]

Kazinczy valósággal provokálja korábbi „testvéreit”, és kíméletlenül lecsap, amikor azt látja, hogy valakin úrrá lett a gyávaság és a félelem. Akiknek a félelme nyilván nem alaptalan, hiszen a Polizey mindenütt jelen van, az egykori „testvéreknek” nem tanácsos kimutatni egykori vonzalmaikat. Kazinczy ezzel is sajátos fatalizmussal néz szembe.

„Az én napjaim Pesten szép napok. Sok régi barátimat lelem fel, és sok újat szerezek. Ilyenek az ifjak, kik gyakorta csoportosan gyűltek öszve nálam. Egy jó ember intett, hogy ne higgyek mindnek. A Polizey szemmel tart, és félő, hogy barátim közűl ne küldjön reám valakit, vagy olyak közül, akik velem egy pályán futnak. Ez az intés sok örömeimet rontá el. Bozóky István és Szokolai Dániel, Szedleczky és Fejér, de kivált Vitkovics, a bátor és széplelkű, s Horvát István, a nem bátor és nem széplelkű, eljártak hozzám.”[258] Szedleczky András, egykori tállyai postamester a balassagyarmati „Erényes zarándokokhoz” páholy tagja volt.[259]

Kazinczy június 1-én érkezik Bécsbe, és első útja Batsányihoz vezet, aki, „hogy titulust kapjon, tűrt mindent, s a titkos Polizey szolgáltajába lépett. Esztendő múlva azután, hogy kiszabadultam, bizonyos literatúrai dologban hozzája kellvén írnom, német nyelven írtam neki egy levelet; jele, hogy praecautióval írtam. Ő ezt, mint maga beszélé ekkor nekem, elvitte gróf Saurau excellenciáshoz, … s előmutatta; hozzávetvén, hogy ő azzal is mutatja a maga hűségét. S ezeknek s több efféléknek beszélései után kért, hogy hozzá többet el ne menjek, mert ő vigyázat alatt van; sőt intett, hogy midőn most a grádicson lemegyek, és az utcára kilépek, suhanjak el. Szántam a bohót. Megígérte, hogy vizitemet visszaadja. Nyilván bejelentvén elébb gróf Sauraunál.”[260]

Ismét elmegy az Artaria-féle kereskedésbe, megveszi „a mostani prussziai király feleségének … metszett képét tíz forintért”.[261] Június 5-én látogatja meg a Magyar testőrség épületében Báróczyt. - „Elbeszéltette velem, miken mentem által 1794 december 14d. olta 1801-nek 28d. Juniusáig. Összve-meg összevecsókolt, s kért, hogy míg Bécsben múlatok, gyakran legyek vele..”[262]

Június 8-ával ezt olvassuk: „Oly sokszor voltam Bécsben s egyszer (1791. május-augusztus) hosszacskán, s csak ma először a Naturalienkabinetben, a Zeughausban soha.”

1803 június 8-án, egy vélhetően forró napon, Angelo Soliman preparátuma még ott állt a lefüggönyözött szekrényben az utolsó szobában.

---

[1] Fried István, Ferenc Kazinczy und Österreich aufgrund einiger Handschriften is der Szécshényi-Nationalbibliothek, www.kakanien.ac.at/beitr/fallstudie/IFried2.pdf , 2.o.

[2] In: Abafi Lajos, A szabadkőművesség története Magyarországon . - Bp. : Akad. K., 1993. - 15.o.

[3] Kischke, Horst: Die Freimaurer, Wien, 1996, 22.o. skk.

[4] Posner, Oskar: Bilder zur Geschichte der Freimaurerei, Reichenberg, 1927, 11. o. skk.

[5] u.o.

[6] A vélemények a következőképpen oszlanak meg arról, hogy kik, illetve hol alapították a szabadkőművességet: 28: a gótikus kőfaragócéhek, 11: Anglia, 5: Skócia, 3: Franciaország, 1: Svédország (1125), 1: Kína,, 1: Japán, 1: Velence, 5: a jezsuiták, 7: a régi Rózsakeresztesek, 5: a keresztesháborúk következtében, 12: a templomos lovagok, 1: az albigensek, 2: Bacon „Nova Atlantis“- társasága, 4: a druidák, 1: az ősgermánok, 3: a skandinávok, 2: egy bizonyos „wilwinningi toronyban”, 9: az antik Rómában, 7: Görögországban, 18: Egyiptomban, 1: keleten (valahol), 1: Perzsiában, 1: Zoroaster maga, 1: A Háromkirályok, 6: az ősi Indiában, 1: a Káldeusok, 6: a zsidók (valamikor, valahol), 1: a gyilkosok rendje (Orden der Mörder), 1: a manicheusok, 10: az őskeresztények, esetleg maga Jézus, 3: Salamon templomának építői, 1: a bábeli torony építői, 3: az özönvíz túlélői, 20: ismeretlen helyen és időben ismeretlenek, 15: már magában a Paradicsomban, 1: a világ teremtésekor (in: Binder, Dieter A. : Dei Freimaurer - Ursprung, Rituale und Ziele einer diskreter Gesellschaft, Herder, 2000. 18-21.o.)

[7] Benedek Szabolcs A szabadkőművesség eredete. A hermetikus hagyományoktól az első nagypáholyig PONT Kiadó, 2006. 12.o.

[8] Grögler, Susanne: Die Freimaurerei in deskriptiver Reflexion ihrer Geschichte, Wien, 1997 (disszertáció), 24.o.

[9] Dieter, Binder A.: Die Freimaurer, 33. o.

[10] Bokor, Charles von, Winkelmaß und Zirkel. Dies Geschichte der Freimaurer, Wien, München, 1980, 53.o.

[11] u.o. 29.o. skk.

[12] Banmüller, Andreas: Leitvorstellungen der Freimaurer und ideologie des Illuminatenordens im 18. Jahrhundert, Innsbruck, 1993 (disszertáció) 33.o.

[13] Lennhoff, Eugen: Die Freimaurer. Geschichte, Wesen, Wirken und Geheimnis der königlichen Kunst, Wien, 1932, 32. o.

[14] u.o, 37. o.

[15] u.o.

[16] Frick, Karl R. H., Die Erleuchteten. Gnostisch-theosophische und alcemistisch-rosenkreuzterische Geheimgesellschaften bis zum Ende des 18. Jahrhunderts, Graz, 1973, 209.o.

[17] Banmüller, Leitvorstellungen der Freimaurer im 18. Jahrhundert 9.o.

[18] u.o.

[19] Reinalter, Helmut, Die Freimaurer. München, 2000, 11.o.

[20] Dieter, Binder A.: Die Freimaurer, 33. o.

[21] u.o. 34.o.

[22] Kuéss, Gustav R., Die Vorgeschichte der Freimaurerei im Lichte der englischen Forschung, Hamburg o.J. (Die Blaue Reihe 11.) 20.o.

[23] Winkelmüller, Otto, Les Compagnonnages. Eine Wurzel der Freimaurerei, Frankfurt/Hamburg, 1967., 20.o. skk.

[24] Bokor, Winkelmaß, 11.o.

[25] u.o. 6.o.

[26] Benedek Szabolcs A szabadkőművesség eredete. A hermetikus hagyományoktól az első nagypáholyig PONT Kiadó, 2006. 86. o.

[27] Eckhardt Sándor: Magyar rózsakeresztesek, in. Minerva, 1922, I. 210.o.

[28] Jancsó, Elemér, A magyar szabadkőművesség irodalmi és művelődéstörténeti szerepe a XVIII-ik században, Cluj, 1936, 66.o.

[29] Jancsó, Elemér, A magyar szabadkőművesség irodalmi és művelődéstörténeti szerepe a XVIII-ik században, Cluj, 1936, 68.o.

[30] Jancsó, Elemér, A magyar szabadkőművesség irodalmi és művelődéstörténeti szerepe a XVIII-ik században, Cluj, 1936, 64.o.

[31] u.o. 89.o.

[32] H. Balázs Éva, Bécs és Pest-Buda a régi századvégen, Bp. 1987, 47.o.

[33] u.o. 48.o.

[34] „...1717-nek előzménye, előtörténete van. Nyilvánvaló, hogy bár a modern szabadkőművesség megszületése időpontjának 1717. június 24-ét tekinthetjük, valójában aznap, a londoni A Lúdhoz és a Rostélyhoz címzett fogadóban a szövetség jelenleg is érvényes szervezeti keretei jöttek létre; illetve ezt a napot felfoghatjuk olyan dátumként is, amikor a szabadkőművesség megjelent a világ számára, tudatva, hogy él és dolgozik. Mindenféle logikának ellentmond, hogy egy ilyen eseménynek, amelyen négy páholy egyesül és kimondja az első nagypáholy megalakítását, ne lenne előzménye. S előzményen még csak ne is csupán 1717 februárjára gondoljunk, mikor is döntés született a június 24-i ünnepélyes alkalomról. 1717 az az év, amikor a szabadkőművesség deklaráltan megjelent a világ előtt, ám ennek – ez nem lehet vita tárgya – hosszú évszázadokra visszanyúló előzménye van. „ (Benedek Szabolcs A szabadkőművesség eredete, 13.o.)

[35] Reinalter, Helmut, Die Freimaurer. München, 2000, 12.o.

[36] Reinalter, Helmut, Freimaurer und Geheimbünde im 18, Jahrhundert in Mitteleuropa, Frankfurt, 1983., 178.o.

[37] Junaschek, Gudrun: Die publizistische Tätigkeit der Freimaurer zur Zeit Joseph II. In Wien, Wien, 1964 (disszertáció) 13. o.

[38] Dülmen, Richard van, Society of the Enlightemenet: the Rise of the Middle Class and Enlightement Culture in Germany, trans. Anthony Williams, (New York, San Martin's Press, 1992) 54.o.

[39] Reinalter, Helmut, Freimaurer und Geheimbünde im 18, Jahrhundert in Mitteleuropa, Frankfurt, 1983., 181.o.

[40] Jancsó Elemér, A magyar szabadkőművesség irodalmi és művelődéstörténeti szerepe a XVIII-ik században, 94.o.

[41] Koselleck, Reinhart: Kritik und Krise. Ein Beitrag zur Pathogenese der bürgerlichen Welt, Freiburg/München, 1959, 49.o.

[42] u.o. 49. skk.

[43] Schindler, Norbert, Freimaurerkultur im 18. Jahrhundert. Zur sozialen Funktion des Geheimnisses in der entstehenden bürgerlichen Gesellschaft, in Klassen und Kultur. Sozialantropologische Perspektiven in der Geschichtsschreibung, Frankfurt/M. 1981, 205-262.;

[44] Habermas, Jürgen, A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása, Bp. 1993, 10.o.

[45] u.o.222.o

[46] Fischer, Michael W., Die Aufklärung und ihr Gegenteil. Die Rolle der Geheimbünde in Wissenschaft und Politik, Berlin 1982., 142.o.

[47] Koselleck, Kritik und Krise, 56. o.

[48] Az „Old Charges“ („Alte Pflichten“) A Constitutions c. mű része, amelyet Aberdeen (1680-1739) az első londoni nagymester, Herzog von Montagu felkérésére írt. A mű eredeti címe: James Anderson, The Constitutions of the Freemasons.Containing the History, Charges, Regulations, etc., of that most Ancient and Right Worshipful Fraternity, for the Use of the Lodges. Dedicated to his Grace the Duke of Montagu the last Grand Master, by Order of his Grace the Duke of Wharton the present Grand Master, authorized by the Grand Lodge of Masters and Wardens at the Quarterly Communication. Order'd to be publish'd and recommended to the Brethren by the Grand Master and his Deputy. Printed in the Year of Masonry 5723; of our Lord 1723.

[49] The constitutions of the Free-MAsons. In: Fischer, Michael W., Maurerische Geheimbünde und religiöse Toleranz. Eine Rekonstruktionsversuch anhand historischer Bemerkungen, in: Religion und Kultur an Zeitenwenden. Auf Gottes Spuren in Österreich, hrsg. Norbert Leser, Wien, 1984, 230 skk. Ld még:The Constitutions of the Free-Masons, (1734). An Online Electronic Edition (http://darkwing.uoregon.edu/~imcneely/410fm/readings/charges.pdf)

[50] u.o.

[51] Koselleck, Kritik und Krise, 56. o.

[52] Hammermayer, Ludwig:Zur Geschichte der europäischen Freimaurerei, In: Beförderer der Aufklärung in Mittel- und Osteuropa, Freimaurer, Gesellschaften, Clubs, hrsg von Éva H. Balázs, Ludwig Hammermayer, Hans Wagner und Jerzy Wojtowicz, Berlin, 1979, 34.o.

[53] Gestrich, Christof, Deismus, in: Theologische Realenzyklopädie, Berlin-New York, 1982, Bd. 9. 396-402. o.

[54] u.o.

[55] u.o.

[56] Mellor, Alec, Logen, Rituale und Hochgrade, Köln, 1967, 71.o.

[57] Hammermayer, Ludwig, Der Wilhelmsbader-Konvent von 1782, Heidelberg 1980 , 37.o.

[58] Leenhoff Eugen/Posner Oskar, Internationales Freimaurerlexikoon, Wien, 1932, 690.o.

[59] Frick, Karl R. H., Die Erleuchteten. Gnostisch-theosophische und alcemistisch-rosenkreuzterische Geheimgesellschaften bis zum Ende des 18. Jahrhunderts, Graz, 1973, 216.o.

[60] Bannmüller, Andreas, Die Leitvorstellungen der Freimaurer im 18. Jahrhundert, 43.o.

[61] Frick, Karl R. H., Die Erleuchteten. Gnostisch-theosophische und alcemistisch-rosenkreuzterische Geheimgesellschaften bis zum Ende des 18. Jahrhunderts, Graz, 1973, 218. o.

[62] Reinalter, Helmut, Freimaurer und Geheimbünde, 183.o.

[63] Schüttler, Hermann, Freimaurer und Illuminaten. 3.o. http://www.thule-italia.net/esoterismo/Libri/Tedesco/Schuttler,%20Hermann%20-%20Freimaurer%20und%20Illuminaten.pdf,

[64] Hammermayer, Ludwig: Zur Geschichte der europäischen Freimaurerei, In: Beförderer der Aufklärung in Mittel- und Osteuropa, Freimaurer, Gesellschaften, Clubs, hrsg von Éva H. Balázs, Ludwig Hammermayer, Hans Wagner und Jerzy Wojtowicz, Berlin, 1979, 11.o.

[65] u.o.

[66] Bannmüller, Andreas, Die Leitvorstellungen der Freimaurer im 18, Jahrhundert, 44.o.

[67] Frick, Karl R. H., Die Erleuchteten, 226.o. skk.

[68] Schüttler, Hermann, Freimaurer und Illuminaten, 5.o.

[69] Frick, Karl R. H., Die Erleuchteten, 228.o.

[70] u.o.

[71] Schüttler, Hermann, Freimaurer und Illuminaten, 5.o.

[72] Reinalter, Helmut: Freimaurer und Geheimbünde, 186.o.

[73] Frick, Karl, Die Erleuchteten, 250.o.

[74] Schüttler, Hermann, Freimaurer und Illuminaten, 6.o.

[75] u.o.

[76] Bannmüller, Andreas, Die Leitvorstellungen der Freimaurer im 18. Jahrhundert, 47.o.

[77] Rogalla von Bieberstein, Johannes, Geheime Gesellschaften als Vorläufer politischer Parteien, in: Geheime Gesellschaften, hrsg. von Peter Christian Ludz, Heidelberg, 1979, 429-460.o.

[78] Habermas, Jürgen, A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása, Bp. 1993, ford. Kendeffy István, 90-91.o.

[79] Bardt, Carl.Friedrich, Über Aufklärung und Beförderungsmittel derselben von einer Gesellschaft, Leipzig, 1789. 249.o. Idézi: Binder, Die Freimaurer, 82.o.

[80] Idézi: Binder, Die Freimaurer, 83.o.

[81] H. Balázs Éva: A szabadkőművesség a 18. században Világosság, 1977/4, 217.o.

[82] Bannmüller, Andrea, Die Leitvorstellungen. 19.o.

[83] Aigner, Ludwig (Abafi): Freimaurerei in Österreich-Ungarn (Bp. 1888) I. 279.o.

[84] Joseph von Sonnenfelst 1735-ben keresztelték meg Aloysius Aemilianus Johannes Nepomucenus Wienner névre a Schottenkirchében. Édesapja Lipmann Berlin vagy Perlin, egy porosz Landrabbiner gyermeke, felmenői közt jeles tudósokat és csodarabbikat találni. Joseph von Sonnenfels – eredetileg Perlin – 1733 ban született Mikulovban (Nikolsburg), itt járt a piaristákhoz 1744-ig. Apja ez idő alatt Bécsben élt, Johann von Dietrichstein gróf prátfogoltjaként. A jeles orientlista 1745-ben kapott katedrát a bécsi egyetemen. Joseph 1755-ben költözi édesapjához Bécsbe. Apja 1746-ban kap nemességet Mária Teréziától. Nemesi neve Sonnenfels. A nap és a szirt a nemesi címerben is megjelenik. Joseph rövid katonai szolgálat után 1755től jogot tanul Bécsben. A hétéves háború idején is katonáskodik, 1763-ban Mária Terézia professzorrá nevezi ki az újonnan alapított „Lehrkanzel für Polizey- und Kameralwissenschaften“ élére. 1779-ben udvari tanácsos a „Geheime böhmische und österreichische Hofkanzlei“ -ban majd 1810-ben a K.k. Képzőművészeti Akadémia elnöke. 1782 július 6-án veszik fel a „Zur wahren Eintracht“ páholyba. A páholy életében rendkívül aktívan vesz részt, ő alapítja Journal für Freymaurert.

[85] Kazinczy Ferenc, Pályám emlékezete, Budapest, 1879. kiadta: Abafi Lajos, 78-79.o.

[86] „diese auf Holz gespannte Haut oder die plastische Gestalt Brs Angelo Soliman ... unter großem Getöse durch Feuer und Flammen vertilgt und bei dieser Gelegenheit auch sein ehemaliger Meister vom Stuhl, der verfluchte Erzketzer, Atheist, Mönchsfeind und Freimaurer, der k.k. Hofrat I. Von Born in effigie verbrannt wurde.“ (Brabbée, Sub rosa)

[87] Életrajzi adatait Lindner, Dolf: „Ignaz von Born Meister der Wahren Eintracht Wiener Freimaurerei im 18. Jh."Österreichischer Bundesverlag, Wien 1986 könyve alapján idézem.

[88] Aigner, Geschichte der Freimaurerei, 2. köt 121.o.

[89] Kazinczy Ferenc művei, I. Köt. 797.o.

[90] u.o.798.o.

[91] „Ist Warheit, Weisheit und die Beförderung der Glückseligkeit des ganzen Menschengeschlechtes nicht auch der eigentliche Endzweck unserer Verbindung? Prägen unserer Gesetze nicht bey jedem Schritte diesen Zweck mancherley Vorstellungen ein? Ist Wahrheit nicht das gleichsam verlohrene Meisterwort, über dessen Wiederauffindung wir uns in den Freystätten, die wir der Tugend bauen, freuen? Ist es denn nicht unsere Bestimmung... Aufklärung verbreiten? Und kann wohl ein erhabener edlerer Endzweck seyn, als unsere Kenntnisse durch wechselseitige Mittheilung zu erweitern, jedem, der sich an unsern Kreis anschließt... den geraden Weg zur Vollkommenheit zu zeigen...?“ Journal für Freymaurer, 1/1 (1784) 130.o.

[92] Der Vorschlag des Meisters, in: Die Übungslogen der gerechten und vollkommenen Loge zur wahren Eintracht. 21.o.

[93] u.o. 22.o.

[94] HHStA, VA 79, fol 126 skk.

[95] Pezzl, Johannes, Lebensbeschreibung des Fürsten Raimund Montecukkuli, des Fürsten Wenzel Lichtenstein und des Hofraths Ignaz von Born, Wien, 1972, idézi Dolf Lindner, Ignaz von Born. Meister der wahren Eintracht. Wiener Freimaurerei im 18. Jahrhundert, Wien, 1986, s. 41. Johannes Pezzl az először névtelenül megjelent könyvnek csak a második kiadásában jelenik meg szerzőjeként.

[96] Leopold Alois Hoffmann, Briefe eines Biedermanns an einen Bidermann ueber die Freymaurer in Wien, München, 1786, in: Helmut Reinalter (Hrsg.) Joseph II. Und die Freimaurer in Lichte zeitgenössische Broschüren, Wien, 1987, 126 skk.

[97] Physikalische Arbeiten der einträchtigen Freunde in Wien, aufgesammelt von Ignaz Edlen von Born, 1783-1788 (7 Quartalhefte zu 2 Jahrgängen), ÖNB, Druckschriftensammlung, 65. R. 23.

[98] Lindner, Dolf: „Ignaz von Born Meister der Wahren Eintracht Wiener Freimaurerei im 18. Jh."Österreichischer Bundesverlag, Wien 1986, 125.o.

[99] u.o.

[100] Reinhold, Karl Leonhard, Korrespondenz 1773-1788, hrsg. Von Reinhard Laut, Eberhard Keller und Kurt Hiller, Stuttgart-Bad Cannstatt, 1983. 15.o.

[101] idézi: Helmut Reinalter, Ignaz von Born und die Illuminaten in Österreich, in: in: Der Illuminaten-Orden (1776-1785/87). Ein politischer Geheimbund der Aufklärungszeit, Hrsg. Helmut Reinalter, Frankfurt a. M. [1997] , 361.o.

[102] Born idősebbik lánya.

[103] Georg Forsters Tagebücher, hrsg. Von Paul Zincke und Albert Leitzmann, Berlin, 1914, 155.o.

[104] Georg Forsters Werke. Sämtliche Schriften, Tagebücher, Briefe. Berlin 1978, 14. kötet,162.o.

[105] Abafi (Aigner) Geschichte der Freimaurerei, 4. köt. 66. o.

[106] Holzinger, Johannes, Geschichte der Freimaurerei, 47. o.

[107] u.o. 48.o.

[108] Dülmen, Richard van, Die Gesellschaft der Aufklärer. Zur bürgerlichen Emanzipation und aufklärischen Kultur in Deutschland, Frankfurt a. M. 1986., 103. o.

[109] Schindler, Norbert, Der Geheimbund der Illuminaten: Aufklärung, Geheimnis und Politik. In: Freimaurer und Geheimbünde im 18, Jahrhundert in Mitteleuropa, hrsg. Helmut Reinalter, Frankfurt a. M.. 1983, 299. o.

[110] H. Balázs Éva, Bécs és Pest-Buda a régi századvégen. Bp. 1987, 298.o.

[111] Dülmen, Richard van, (Hrsg.) Der Geheimbund der Illuminaten, Stuttgart-Bad Cannstatt, 1975, 43.o.

[112] Kaz. Lev. 2. köt. 52-53.o.

[113] Georg Forsters Werke, 14. köt. 563.o. Idézi: Helmut Reinalter, Ignaz von Born und die Illuminaten in Österreich , 367.o.

[114] Reinalter, Helmut, Joseph II. Und die Freimaurerei im Lichte zeitgenössischer Broschüren, Wien, 1987, 17.o.

[115] Abafi Lajos, A szabadkőművesség története Magyarországon, budapest, 1993, 163.o.

[116] Huber, Eva, Sozialstruktur der Wiener Freimaurer, 148.o.

[117] u.o. 150. o.

[118] Rosenstrauch-Königsberg, Edith, Literatur der Aufklärung 1765-1800, Wien, 1988, 64.o.

[119] Journal für Freymaurer, Wien, 1784, 131-132.o.

[120] Lewis, Ludwig, Geschichte der Freimaurerei in Österreich-Ungarn, Leipzig, 1872, 38.o.

[121] Lewis, Ludwig, Geschichte der Freimaurerei in Österreich-Ungarn, 39. o.

[122] u.o. 40.o.

[123] Kuéss, Gustav/ Schechelbauer, Bernhard, 200 Jahre Freimaurerei in Österreich, Wien, 1959. 74.o.

[124] Lewis, Ludwig: Geschichte der Freimaurerei in Österreich-Ungarn, 42.o.

[125] Realzeitung, 1786, 7, 109.o.

[126] u.o. 9. 144

[127] Junaschek, Gudrun, Die publizistische Tätigkeit der Freimaurer zur Zeit Joseph II., 124.o.

[128] u.o. 124.o.

[129] u.o. 125. o.

[130] u.o.129.o.

[131] H. Balázs Éva, Bécs és Pest-Buda a régi századvégen. Bp. 1987, 297.o.

[132] Reinalter, Helmut: Freimaurer Geheimbünde, 52. o.

[133] u.o. 53.o.

[134] u.o. 54.o.

[135] Huber, Eva, Sozialsruktur der wiener Freimaurerei, 194.o.

[136] u.o.195.o.

[137] Lennhoff, Eugen, Die Freimaurer, 151.o.

[138] u.o.

[139] HHStAW, VA (Vertrauliche Akten) 79, fol. 19.

[140] u.o. fol. 13.

[141] Gädicke, Johann Christian: Freimaurer-Lexicon. Nach vieljährigen Erfahrungen und den besten Hülfsmitteln ausgearbeitet. Berlin: Selbstverlag 1818., 504. o.

[142] HHStAW, VA 79, fol 53

[143] HHStAW, VA 89, fol. 102

[144] Gädicke, 504.o.

[145] u.o. 108-109.o.

[146] HHStAW VA 70 fol. 26r, 28r, 30r. Firla, Gesellschaft

[147] HHStAW VA 69, fol. 13. Angelo Soliman autográf, a szövege: „Ce Plan est beau, et avantageux. Que le Supreme Architecte fortifie l'auteur et benisse les peines qu'il se donne, tent pour instruir les freres, que pour donner plus de Lustre á la Respectable loge.“ Firla GEsellschaft

[148] HHStAW VA 79, fol 136.

[149] HHStAW VA 80, fol 11r.

[150] Firla, Monika, Angelo Soliman in der Wiener Gesellschaft, 91. o.

[151] „Bester Freund!

Schon lange war es der Gegenstand meiner Wünsche in eine auserlesene Gesellschaft rechtschaffener und aufgeklärter Männer, als diejenige ist, deren Mitglied sie sind, aufgenommen zu werden. Vrschiedene Umstände hinderten mich bisher die Erfüllung dieser meiner Wünsche thätig anzusuchen. Nun aber glaube ich sie mein Freund! Ersuchen zu dürfen, sich für meine Aufnahme in dieselbe freundschaftlich zu verwenden. Meine Dankbarkeit für diese mir erzeigte Gefälligkeit wird seyn, daß ich jede Gelegenheit ihnen einen Gegendienst zu erweisen benutzen, auch durch mein Betragen ihnen nie Ursache geben werde, diese für mich übernommene Mühe zu bereuen. Ich bin Ihr

Aufrichtiger Freund u. Diener Joh. Anton Mertens Doktor der Rechten.“

idézi: Firla, Monika, Angelo Soliman in der Wiener Gesellschaft, 79.o.

[152] HHStAW VA 90. fol 281.

[153] HHStAW VA 65/1 fol 152r.

[154] Abafi (Aigner), Ludwig, 316.o.

[155] Jászberényi, József, A magyarországi szabadkőművesség története, Bp. 2005, 47.o.

[156] Jancsó, Elemér, A magyar szabadkőművesség irodalmi és művelődéstörténeti szerepe a XVIII-ik században, Cluj, 1936, 31. o.

[157] H. Balázs Éva, Bécs és Pest-Buda a régi századvégen. Bp. 1987, 49.o.

[158] Abafi Lajos, A szabadkőművesség története Magyarországon, Budapest, 1993. 28.o.

[159] Göllner, Carl : Aufklärung in Siebenbürgen, in: Beförderer der Aufklärung in Mittel- und Osteuropa, Freimaurer, Gesellschaften, Clubs, hrsg von Éva H. Balázs, Ludwig Hammermayer, Hans Wagner und Jerzy Wojtowicz, 154.o.

[160] u.o.

[161] u.o. Ld még Jancsó, Elemér, A magyar szabadkőművesség irodalmi és művelődéstörténeti szerepe a XVIII-ik században, 29.o.

[162] Göllner, Carl : Aufklärung in Siebenbürgen, 154.o.

[163] Kazinczy Ferenc, Báróczy Sándor élete, in: Kazinczy Ferenc művei, Bp. 1979, I. Köt.782-783.o.

[164] Jancsó, Elemér, A magyar szabadkőművesség irodalmi és művelődéstörténeti szerepe a XVIII-ik században, 30.o.

[165] KazLev XII. 91.o.

[166] u.o. 40.o.

[167] u.o. 43.o.

[168] Jászberényi, József, A magyarországi szabadkőművesség története, 51.o.

[169] Abafi Lajos, A szabadkőművesség története Magyarországon, 75-76.o.

[170] Abafi rejtélyes megfogalmazásában: „Ezt azáltal érték el, hogy három fokozatot állítottak fel, olyformán, hogy az első a tanonc-és legényfokot, a második a mester- és skót fokot, a hramdik pedig a 9 választottak és 15 választottak (élus) fokát magában foglalta“. u.o. 77.o.

[171] u.o.87.o.

[172] u.o.93.o.

[173] Jászberényi, József, A magyarországi szabadkőművesség története, 51.o.

[174] Jancsó, Elemér, A magyar szabadkőművesség irodalmi és művelődéstörténeti szerepe a XVIII-ik században, 136-137

[175] Jancsó, Elemér, A magyar szabadkőművesség irodalmi és művelődéstörténeti szerepe a XVIII-ik században, Cluj, 1936, 138.o.

[176] Jancsó, Elemér, A magyar szabadkőművesség irodalmi és művelődéstörténeti szerepe a XVIII-ik században, Cluj, 1936, 26.o.

[177] u.o.

[178] Kazinczy Ferenc: Az én életem, Bp. 1987. 126.o.

[179] H. Balázs Éva, Bécs és Pest-Buda a régi századvégen. Bp. 1987, 51.o.

[180] Mályusz Elemér, A magyarországi polgárság a francia forradalom korában. A Bécsi Magyar Történeti Intézet évkönyve I. kötet 1931, 23. o.

[181] Magyar Tudomány (11): 1339-1351 (2000)

[182] Jancsó Elemér, A magyar szabadkőművesség irodalmi és művelődéstörténeti szerepe a XVIII-ik században, 94.o.

[183] u.o.

[184] u.o.

[185] u.o. 95.o.

[186] Az alkímia iránt szenvedélyesen érdeklődő Székely, „Rozenkrájtz követője” kísérletei felemésztették a testőrgárda rá bízott 97000 forintnyi pénztárát is. A botrány után Székely a Délvidéken gyógyít, majd csodaszereivel együtt Konstantinápolyba költözik. ld. Abafi Lajos, Egy bűnpör II. József korában, Tört Tár 1882.

[187] u.o. 111.o.

[188] Eckhardt Sándor: Magyar rózsakeresztesek, Minerva, 1922, I. 214-251.o.

[189] u.o. 116.o.

[190] u.o.117. o.

[191] u.o.125.o.

[192] u.o.

[193] Abafi Lajos, A szabadkőművesség története Magyarországon, 196.o.

[194] Abafi Lajos, A szabadkőművesség története Magyarországon, 197.o.

[195] Kaz. Lev. XII. 96-97.o.

[196] Idézi:Eckhardt Sándor: Magyar rózsakeresztesek, Minerva, 1922, I. 212.o.

[197] u.o. 200.o.

[198] Jancsó Elemér, A magyar szabadkőművesség irodalmi és művelődéstörténeti szerepe a XVIII-ik században, 143.o.

[199] Jancsó Elemér, A magyar szabadkőművesség irodalmi és művelődéstörténeti szerepe a XVIII-ik században, 80.o.

[200] Közli: Jancsó Elemér, A magyar szabadkőművesség irodalmi és művelődéstörténeti szerepe a XVIII-ik században, 80-81.o.

[201] Kaz.Lev. XII. 57. Spissichcsel kapcsolatban ld.... o.

[202] Jancsó Elemér, A magyar szabadkőművesség irodalmi és művelődéstörténeti szerepe a XVIII-ik században, 69.o.

[203] u.o. 70.o.

[204] Kazinczy Ferenc művei, I. Köt. 795-796.o.

[205] Kaz.Lev. VII , 244-245.

[206] Eckhardt Sándor: Magyar rózsakeresztesek, Minerva, 1922, I. 209.o.

[207] Jancsó Elemér, A magyar szabadkőművesség irodalmi és művelődéstörténeti szerepe a XVIII-ik században, 72 o.

[208] Idézi Eckhardt Sándor: Magyar rózsakeresztesek, Minerva, 1922, I. 212.o.

[209] u.o.

[210] Jancsó Elemér, A magyar szabadkőművesség irodalmi és művelődéstörténeti szerepe a XVIII-ik században, 81.o.

[211] u.o. 82.o.

[212] Idézi: Eckhardt Sándor: Magyar rózsakeresztesek, Minerva, 1922, I. 218-219.o.

[213] Kaz. Lev. XII. 123.o.

[214] Schőn István, Első nemzeti intézményeink megalakulása és a szabadkőművesek, Magyar Tudomány (11): 1339-1351 (2000)

[215] Irod. Közl. 1934. Magyar írók levelei gróf Széhenyi Ferenchez

[216] Jancsó Elemér, A magyar szabadkőművesség irodalmi és művelődéstörténeti szerepe a XVIII-ik században, 144.o.

[217] Abafi Lajos, A szabadkőművesség története magyarországon, 209.o.

[218] Jancsó Elemér, A magyar szabadkőművesség irodalmi és művelődéstörténeti szerepe a XVIII-ik században, 145.o.

[219] u.o. 147.o.

[220] Idézi Abafi Lajos, A szabadkőművesség története magyarországon, 241.o.

[221] u.o. 347-348.o.

[222] Jancsó Elemér, A magyar szabadkőművesség irodalmi és művelődéstörténeti szerepe a XVIII-ik században, 159.o.

[223] Aigner Lajos, Kazinczy mint szabadkőműves, Bp (kiadási év nélkül) 21.o.

[224] u.o. 27.o.

[225] Perényi József, Aranka György és Kazinczy Ferenc, Erdélyi irodalmi Szemle, 1927, I.

[226] Kaz.Lev II. 53-54.o.

[227] Jancsó Elemér, A magyar szabadkőművesség irodalmi és művelődéstörténeti szerepe a XVIII-ik században, 169.o.

[228] u.o. 170.o.

[229] Jancsó Elemér, A magyar szabadkőművesség irodalmi és művelődéstörténeti szerepe a XVIII-ik században, 177.o.

[230] Váczy János, Kazinczy ferenc és kora, első kötet, A Magyar Tudományos Akadémia kiadása, 1915, 249.o.

[231] Jancsó Elemér, A magyar szabadkőművesség irodalmi és művelődéstörténeti szerepe a XVIII-ik században, 182.o.

[232] u.o. 184-185.o.

[233] Idézi Jancsó Elemér, Kazinczy fogsága utáni felvilágosító tevékenysége, különnyomat a Nyelv- és irodalomtudományi közlemények, IV évf. 1-2.,számából, Akadémiai kiadó 1960, 39.o.

[234] Kazinczy Ferenc: Az én életem, Bp. 1987, 199.o.

[235] u.o. 200.o.

[236] Abafi Lajos, A szabadkőművesség története Magyarországon, Bp, 1993, 342.o.

[237] Kazinczy Ferenc: Az én életem, Bp. 1987, 204.o.

[238] Abafi Lajos, A szabadkőművesség története Magyarországon, Bp, 1993. 203 o.

[239] u.o.343.o.

[240] Kazinczy Ferenc: Az én életem, Bp. 1987, 207.o.

[241] u.o. 346.o.

[242] u.o. 348-349.o.

[243] u.o.302.o.

[244] Kazinczy Ferenc: Az én életem, Bp. 1987, 210.o.

[245] Abafi Lajos, A szabadkőművesség története Magyarországon, Bp, 1993. 119.o.

[246] Kazinczy Ferenc: Az én életem, Bp. 1987, 211.o.

[247] Abafi Lajos, A szabadkőművesség története Magyarországon, Bp, 1993, 196.o.

[248] u.o. 343.o.

[249] Kazinczy Ferenc: Az én életem, Bp. 1987, 234.o.

[250] Kazinczy Ferenc: Az én életem, Bp. 1987, 119-130.o.

[251] u.o. 237.o.

[252] Schőn István, Első nemzeti intézményeink megalakulása és a szabadkőművesek, Magyar Tudomány (11): 1339-1351 (2000)

[253] u.o. 270.o.

[254] u.o.

[255] Abafi Lajos, A szabadkőművesség története Magyarországon, Bp, 1993. 339.o.

[256] Kazinczy Ferenc: Az én életem, Bp. 1987. 180.o.

[257] Kazinczy Ferenc: Az én életem, Bp. 1987. 271.o.

[258] u.o. 275.o.

[259] Kazinczy Ferenc: Az én életem, Bp. 1987, 342.o.

[260] u.o. 282.o.

[261] u.o. 285.o.

[262] u.o. 286-287. o.